— Az allaspont — jegyezte meg Szpicin.
Reges-regen vagy harminc esztendeje ez a siksag volt az urraketak kiserleti repulotere. A megfigyelok arkokban es fedezekekben huzodtak meg. Az oriasi, felhokarcolo meretu raketak az iranyitasi rendszer pontatlansaga kovetkezteben neha ahelyett hogy a magasba emelkedtek volna, oldalt doltek, s tuzet okadva a siksagon ugraltak es kusztak.
Kezdetben aldozatok nelkul megusztak a dolgot, egyszer azonban egy tobb tonnas orias egyenest az arokba zuhant.
Kenytelenek voltak fedezekeket epiteni — fold alatti vasbeton epuleteket, melyekbol korkoros megfigyelest biztosito kupolak emelkednek ki a felszinre. A fedezekek biztonsagosak voltak, kozvetlen becsapodasra szamitva epultek.
A vezeto bekanyarodott, s mely, vastagon befedett, betonozott arokba vezette jarmuvet, s megallt.
— Menjunk — ajanlotta Krajuhin.
Vilagito falu, rovid folyoson vegigmenve az urhajosok alacsony, boltives, felhomalyos helyisegbe jutottak. Bikov erdeklodve pillantott korbe. Jobbrol es balrol nehany lepcsofok vezetett a felulrol acelkupolaval fedett, kerek kis emelvenyekre. Itt haromlabu allvanyok magaslottak, eros, negyvenszeres nagyitast ado periszkopokkal. Objektivjaik elott az acelkupolaban szogletes nyilasok asitoztak, melyeken bekandikalt a szurke egbolt. Harom borzekes fiatalember buveszkedett a radioallomasnal. Amikor Krajuhin belepett, az egyikojuk hozzalepett, s jelentette, hogy az iranyjelzo es lokacios allomasokkal letrehoztak a kapcsolatot.
— Kerdezze meg, van-e valami hir a Hiusz fedelzeterol — utasitotta ot Krajuhin.
Szpicin felment az egyik megfigyeloallasba, s a nyilashoz lepett. A tobbiek a falak menten allo zsamolyokra ultek. A hangosan beszelo rekedten megszolalt: — A Hiusz egyelore hallgat, Nyikolaj Zanarovics…
Krajuhin, kezet esokabatja zsebebe dugva, fel s ala jarkalt a helyisegben. Megallt, es figyelmesen nezegette a falon a regi, kifakult plakatot. A nuklearis energia reszaranya az altalanos energiatermelesben 1960-tol 1980-ig, majd ujbol jarkalni kezdett. A radiosok egyutterzon pillantgattak ra. Jurkovszkij odasugta Daugenak.
— Ideges az oreg…
A hangszoro ismet morogni kezdett: — Figyelem, figyelem! Nyikolaj Zaharovics!
— Igen, hallgatom — felelt turelmetlenul Krajuhin.
— A Hiusz az urrepuloter folott van. Megadom a koordinatait, hozzaigazitva az onok helyzetehez. A geodeziai azimut 8 fok… es negyven… negyvennegy perc…
Magassag hatvan fok. (“Az urrepuloter kozeppontjaban szall le” — suttogta Szpicin.) Masodpercenkent huszmeteres sebesseggel ereszkedik lefele… — A fotoreaktorral?
— Igen, egyelore azzal.
— Adja at az utasitasomat: hatvan kilometeres magassagban kapcsoljak ki a fotoreaktort, s alljanak at a hidrogen hajtomure.
— Ertettem… — Ezutan szunet kovetkezett, majd a hangszoro ismet felmordult: — Vegrehajtva. Nyikolaj Zaharovics, a Hiusz mentokocsit es orvost ker…
Mindnyajan nyugtalanul fordultak a hangszoro fele.
— …A fedelzetukon Divisek, egy beteg mernok a cseh szputnyikrol.
Nagyon rosszul van.
— Intezkedjenek a mentokocsi ugyeben, s keszitsenek elo egy repulogepet Moszkvaba. Az en gepemet. Mi van a mernokkel?
— Sugarfertozes…
Krajuhin halkan karomkodott.
— Tudjak mit… Adjak at Ljahovnak, hogy legyen ovatos. Emlekeztessek ra, hogy a nagy pontossagu iranyjelzo allomas nem mukodik.
— Mar kozoltuk.
— Es o mit felelt? — kerdezte Szpicin.
— Nevetett.
A hangszoro elhallgatott. Krajuhin mellenyzsebebol elovette vastag keretu, fekete szemuveget, felvette, s kijelentette: — Menjunk a periszkopokhoz.
A lencsekben szurke eget, szurke tundrat s a szomszedos megfigyelo-allomas szurke kupolajat pillantottak meg. Az eso elallt, meleg, nyirkos szello fodrozta a pocsolyak vizet, melyekbol alacsony bokrok es hegyes fuszalak meredeztek.
Bikov az orajara pillantott. Ot ora fele jart.
Mindnyajan hallgattak. Lassan multak a percek.
— Feny! — kialtott fel Krutyikov.
Az egboltot rebego, ibolyaszin pir ontotte el. S az egbolt es a tundra latszolagos szurkesege nyomban eltunt.
Vilagosan kirajzolodtak a fel hok csipkes korvonalai. A foldon szeszelyesen kanyargo, vakitoan feher fenycsikok futottak vegig. A feny erosodott. A tundra folott kulonos, forditott szivarvany jelent meg. Feher es lila pontocskak villogtak a pocsolyakban. S fokozatosan erosodott, es a fulukbe hasitott a vekony, magas sivitas. Bikovnak meg a foga is belesajdult, befogta fulet, s a fejet razta. A feny egyre elesebben vilagitott, s a suvoltes elviselhetetlenul magas lett, s mar alig lehetett hallani.
— Ljahov jelenti, hogy ket perc mulva kikapcsolja a fotoreaktort — hallatszott el hozzajuk a hangszorobol egy mely basszus.
— Reg ideje mar — dunnyogte Krajuhin.
A feny kialudt, s varazsutesre, egy szemvillanas alatt eltunt a szivarvany s a vidam fenyfelvillanasok a pocsolyakban. Felhomaly borult a tundrara. Egy perc mulva a szem azonban ismet hozzaszokott a szurke egyhangusagahoz. S ekkor az eget vekony, ijeszto uvoltes toltotte be. Reszkettek a falak, panaszosan megremegett a megfigyelores acelbol keszult toloajtaja. Azt hihettek, hogy reaktiv repulogepek rajai huznak el egymas utan folottuk.
— Tessek, ott van! — kialtotta Krutyikov. — Nezzetek!
Voroses szikrak gyultak ki a felhok alatt. Kerek, sotet folt jelent meg a magasban, s tuzet frocskolve lassan ereszkedett lefele. A szemuk lattara nott. Nehez duborges razta meg a levegot, ot keskeny es egyenes tuzsugar szakadt le arbockent a folt peremerol, s csapott a foldbe.
Parafelho es sarrogok vagodtak a magasba. A nehez, fekete test egy ideig lebegett a levegoben, konnyeden himbalozott az ot fenntarto ot narancsszinu langoszlopon.
Majd meg lassabban, mint addig, parafelhok viharaba merult, s eltunt a szem elol. A fold puhan megremegett, az uvoltes lecsendesult. Senki nem szolt egy szot sem, mintha mindenki a sajat zugo fulere figyelt volna. Ott, ahol a bolygokozi urhajo leszallt nehez, piszkosfeher parafelho gomolygott es lengedezett.
— Micsoda leszallas! — nyogte ki lelegzetet visszafojtva Szpicin. — En megmondtam!
— Igy igaz — hagyta jova Krajuhin. — Mesteri leszallas.
Menjunk, kulonben mindnyajan majd szetdurrannak a turelmetlensegtol.
A Hiusz lenyegesen messzebbre ereszkedett le a megfigyeloponttol, mint ahogy azt kezdetben Bikov gondolta. A vezeto maximalis sebesseggel hajtotta a kocsit, amilyent a gorongyos talaj csak lehetove tett. S megis legalabb tizenot perc telt el, amig a gumik alatt felzizzent a forro, osszeolvadt, meg enyhen fustolgo fold. A Hiusz hatalmas kupolaja a fel eget betakarta.
— Nezzetek csak — kialtott fel ujjongva Szpicin —, hogyan szallt le, kijarataval a varos fele! Remek ficko!
Mindnyajan kiugrottak a kocsibol, s felkaptak fejuket…
Bikov meglepodve es bizalmatlanul szemlelgette ezt az emberi akaratero altal a kozmikus dokkok fekete pusztasagaban szuletett szornyet. Sem meretet, sem alakjat tekintve nem latott meg ehhez foghatot. Igaz, az elso pillantasra a Hiusz talan egy teknosbekara hasonlitott, ugyanugy, mint modellje Krajuhin moszkvai dolgozoszobajaban. Kozelrol azonban ez a hasonlat eszebe nem jutott volna.
A bolygokozi urhajo leginkabb egy ormotlan ligeti pavilonra emlekeztette, mely ot vastag es ferde oszlopon nyugszik. Mindegyik oszlop viztorony nagysagu volt, s az alul homoru, felul domboru, lencse alaku tetot, a raketa torzset tartotta. A torzs also, homoru felulete tukros volt, s alaerve Bikov a feje felett megpillantotta hihetetlenul eltorzitott es megnagyitott tukorkepet.
Tukor… Egy csodas anyag leheletvekony retege, mely a termeszetben bizonyara csupan a legsurubb
