expedicioban?
— Hogyan erti ezt? — kezdtem ismet nyugtalankodni.
Egy ideig gondolkoztam, majd azt feleltem, hogy munkam soran megszoktam, hogy annak az utasitasait teljesitem, akinek a kozvetlen hataskorebe tartozom.
— Vagyis?
— Adott esetben az on beosztottja vagyok, Anatolij Boriszovics.
Rovid toprenges utan Jermakov megkerdezte: — Es ha ket, egymast kizaro parancsot kap?
— Mindig az utolso parancsot teljesitjuk. — Igyekeztem nyugodtan beszelni, be kell azonban vallanom, a beszelgetes alatt a hideg futkosott rajtam, a legostobabb feltetelezesekre jutottam, kulonfele terveket talaltam ki arra az esetre, ha Jermakov hirtelen a fejebe veszi, hogy felhuzza hajojara a fekete zaszlot, s kalozkodni kezd a bolygokozi utvonalakon. O azonban tovabb faggatozott: — Tehat ha az en parancsom ellent fog mondani az Allami Bizottsag elnoke altal kiadott parancsnak, akkor nekem engedelmeskedik?
— Igen… — Ekkor folottebb ostoban megnyaltam a szajam szelet, s hozzatettem: — Nem vagyunk a hadseregben, teljesitek minden utasitast, hacsak nem mond ellent allamunk erdekeinek… s termeszetesen partunknak. Kommunista vagyok..
Elnevette magat.
— Nehogy azt gondolja, hogy osszeeskuvo vagyok. S ne higgye, hogy ketelkedem abban, hogy hajtando teljesiteni utasitasaimat. Egyszeruen szeretnem tudni, milyen viselkedesre szamithatok a maga reszerol, ha a korulmenyek arra kenyszeritenek bennunket, hogy megsertsuk a bizottsag utasitasait. Nagyon orulok, hogy onben fegyelmezett es a szolgalatot ismero emberre talaltam.
En is orultem, becsuletszora, eleg volt elkapnom magabiztos, acelos, kemeny tekintetet.
— Megis szeretnem tudni… — kockaztattam meg a kerdezest.
— Megmagyarazom… Pontosabban celzok ra, es on megert. Arrol van szo, hogy nem annyira az expedicio altal vallalt feladatok vegrehajtasatol, mint inkabb a Hiusz sikeres visszateresetol nagyon sok fugg. Nagyon is sok, s nekunk bizonyara nincs jogunk tulsagosan nagy kockazatba keverednunk a Golkonda kereseseben, meg ha a bizottsag kozvetlen utasitasat kovetjuk, akkor sem…
Bolintott, s a kijarat fele vezetett. Szo se rola, van, min eltoprengenem. Hegyezd a fuled, Alekszej Bikov! Semmit sem ertek. Egyebkent Krajuhin es Jermakov nem olyan emberek, akik valamitol is megijednek… Az ilyeneknek nagy batorsagra van szukseguk ahhoz, hogy meghatraljanak… Mirol is van hat szo?”
Pontot teve a leirtak utan, s a fuzetet gondosan visszarakva tabori taskajaba, Bikov a tarsalgoba indult. Jurkovszkij, Dauge es Szpicin mar ott voltak. Johanics a Venusz terkepet szantotta ujjaval, Jurkovszkij pedig heves vitat folytatott Szpicinnel, melynek lenyeget Bikov kezdetben keptelen volt megerteni. Ugy erezte, hogy szamara felfoghatatlan dolgokrol van szo, mivel a vitazok a tenzorszamitas fegyvertarabol valo fogalmakkal operaltak, s egyre-masra a kulonfele klasszikusoktol vett idezetet zuditottak egymasra, ami mellesleg nem tette kulonosebben vilagossa az ugyet. Nehany megjegyzesuk azonban nagyon erdekes es a szokvanyostol eltero volt, s nehany perc mulva mar Bikov is egy karosszekben terpeszkedett a konyvespolcnal, s felelmeirol elfeledkezve, mohon hallgatta oket.
— Ez a megkozelites ohatatlanul a newtonizmus ingovanyaba taszit — replikazott Jurkovszkij. — Hiszen ez majdnem ugyanaz, mintha a ter abszolut voltat hirdetne. Istenem, mire tanitottak teged!
— Es Lorenz kovetkeztetesei?
— Es a tenyek, a tomentelen teny! Te pedig veszed a batorsagot, es elveted ezt! S mikor?! Majdnem szaz evvel a relativitaselmelet megalkotasa utan…
— Lorenz megallapitasait nem szandekozom vitatni — vedekezett Bogdan. — S ne hidd magadrol, hogy te vagy Einstein elmeletenek egyetlen kovetoje es vedoszentje. Csak azt akarom mondani, hogy…
— Hallgassuk, hallgassuk meg!
— Tehat: a technika mai allasa mellett meg messze vagyunk attol, hogy a gyakorlatban is osszeutkozzunk a relativitaselmelet kovetkezmenyeivel…
termeszetesen a mi szakmankban.
— Vagy ugy!
— Igen, ugy, — Messze vagyunk?
— Messze. A vilagur a bolygokozi urhajos szamara vilagur.
Egynemu, ures kozeg.
— Ha nem szamitjuk a meteoritokat — vetette kozbe hangjat fel sem emelve Dauge.
— Igen, ures kozeg: Kozel tiz eve repulok, s valami kulonos oknal fogva meg egyetlenegyszer sem kellett a szamitasaimban javitast tennem a relativitaselmelet kapcsan.
Elhallgattak, egymast neztek, mint a kakasok, mielott birokra kelnek.
— Akkor azt mondd meg, kerlek — kezdte behizelgo hangon Jurkovszkij —, hallottad-e a Vejanra kuldott expedicio beszamolojat?
— Hova?
— A Vejanhoz… Nem hallottad? S eloszor hallod ezt a nevet? Szomoru dolog, Bogdan!
— Mi is ez a Vejan? — kerdezte Dauge.
— A Vejan apro bolygo, palyaja a Merkur palyajan belul helyezkedik el. A Naptol valo atlagos tavolsaga kozel tizmillio kilometer. Miutan ilyen kozel van a Naphoz, gyors utemben valtozik gozze, s azt hihetnenk, hogy szaz ev mulva egeszen elparolog… Valoban nem hallottal rola? — fordult Jurkovszkij ismet Bogdanhoz.
Bogdan a fejet ingatta.
— Akkor hallgasd meg, mit meselt tavaly Fegya. S keszulj fel ra, hogy szegyenben maradsz. Mert Fegya, aki reszt vett ebben az expedicioban, ezt meselte: “Ekkora tavolsagra a Naptol nem becsulhettuk le azokat a meg ismeretlen fondorlatokat, melyekkel a nagy ereju gravitacios ter meglephetett bennunket.” Voltak ilyen fondorlatok, s ez majdnem az expedicio eletebe kerult.
Bizony ugy…
— Jol van, meseld el.
— Ide figyelj! List keptelen volt kozvetlenul kozel kerulni ehhez a bolygohoz, a palyajat viszont eleg pontosan meghatarozta. S ekkor erte az elso varatlan meglepetes: a mieink egyaltalan nem ott talaltak a bolygora, ahol pedig List szamitasai szerint lennie kellett volna.
— List tevedett — dunnyogte Bogdan.
— Tegyuk fel. S hogy ne suljenek meg, a parancsnok tukorernyovel szerelte fel a bolygorepulot. Kezdetben minden rendben ment. A kis bolygot felfedeztek, s az arnyekaba igyekeztek. A bolygo kicsi, tojas formaju szikladarab, vaskristaly, melynek mindossze nehany kilometer az atmeroje. Gyorsan forog, es ezert nem tud lehulni, a mieink azonban abban remenykedtek, hogy sikerul a Nap elol mogeje rejtozve megfigyeleseket folytatniuk. De nem igy tortent… — Jurkovszkij hatasos szunetet tartott, majd diadalittasan Szpicinre pillantott. — Urhajojuk minel kozelebb jutott a Naphoz, annal tobb, ujabb es ujabb kulonos jelenseg lepte meg oket. A Nap valtogatta szinet, sotetedett es vorosbe ment at, meretei szemmel lathatoan joval gyorsabban nottek, mint ahogy ezt a tavlat torvenyei indokoltak volna. Es vegul — ujabb diadalittas pillantast vetett Szpicin fele — egyszerre ket oldalrol melegitette es vilagitotta meg oket. Nem volt arnyek.
Fjodor azt mondta, ez borzalmas. Az urhajo szinte hozzaert a Vejan felizzitott felszinehez, megsem volt arnyek! A hatalmas, elviselhetetlen hoseget araszto Nap mintha minden oldalrol korbefogta volna az urhajot. S ott, ahol pedig nem kellett volna lennie, az ellenkezo oldalon, ugyanolyan forron es tompan vilagitott az egesz egboltot befedo, biborvoros folt…
— Delibab… — tetelezte fel hatarozatlanul Bogdan.
— Delibab a semmiben! Delibab, mely perzsel, es protonaradatot bocsat ki magabol! No, rendben, legyuk fel.
S az, hogy az urhajo osszes giroszkopberendezese felmondta a szolgalatot, ez szinten a delibab szamlajara irando? S az, hogy minden kronometer, beleertve a kozonseges karorakat, pontosan huszonharom percet kesett a visszateres utan, ez is a delibab eredmenye?
Bogdan hallgatott.
— Es megis mivel magyarazzak ezt? — kerdezte Bikov.
— Magatol ertetodoen azzal, hogy ilyen kozel a Naphoz a vonzasmezo eltorzult, s megvaltoztak az “abszolut” ter- es idoviszonyok. Csupan egy dologgal vigasztalhatod magad — Jurkovszkij szinpadiasan Bogdan fele nyujtotta kezet. — Ezeket a jelensegeket meg az einsteini relativitaselmelet sem magyarazza. A teny azonban teny marad: a
