ter nem “egyszeruen ter”, amelyrol oly konnyelmuen papoltal nekunk feloraval ezelott. Legyenek bizonysag erre Fegya osz hajszalai, akinek csupan otodik, hatodik kiserletre sikerult elkormanyoznia az urhajot a Vejantol.
Jurkovszkij elhallgatott, felallt, s futyoreszve jarkalni kezdett a tarsalgoban. Bikov ketsegbeesetten torte a fejet, mit jelenthettek ezek a kulonos szavak, hogy “a tomegvonzas megvaltoztatta az idot es a teret”. Alighogy erot gyujtott magaban, hogy feltegyen egy kerdest, Dauge, aki egy percig gunyosan meregette Jurkovszkijt, veget vetett a vitanak.
— Vlagyimir, eleg volt a fecsegesbol! Terits, s hivd Anatolij Boriszovicsot. Ideje vacsoraznunk.
Vacsora utan, Krutyikovot kiveve, mindnyajan az asztalnal maradtak, o atvette az ugyeletet. Jermakov kisse almosan, de mint mindig, simara fesult hajjal es feszes tartasban uldogelt egy apro, vekony porcelancsesze mellett, s elvezettel szurcsolgette a forro kavet. Bogdan es Jurkovszkij szokas szerint trefalodztak, diakeveik humoros epizodjait elevenitettek fel. Dauge komolyan es figyelmesen kevert valamilyen fantasztikus italt tucatnyi, kulonbozo gyumolcslebol. Puha, tompa feny ontotte el a tarsalgot, minden allando, kenyelmes, nyugodt volt, s Bikov immar szazadszor gondolt arra, mennyire nem illik ez az idill ahhoz a femdobozhoz, melyen orult sebesseggel hagyjak maguk utan a fekete pusztasag kilometer-millioit.
— Min toprengsz, Alekszej? — kerdezte Dauge.
Bikov buntudatosan elmosolyodott.
— Csak ugy, tudod… elragadtak a gondolatok! Uldogelunk, teazgatunk…
Egyaltalan nem igy kepzeltem el.
— Ugyan, hat hogyan kepzelted el? — Johanlcs komikusan csodalkozott. — Aha, konyvekbol? Vagy ujsagcikkekbol?
— Legalabb azokbol…
Jurkovszkij fellengzosen kontrazott: — A hos urhajosok batran lekuzdik az ismeretlen ut minden nehezseget, s felelmet nem ismerve fogadjak a veszelyeket…
— Igen… valahogy igy. Azutan vartam a sulytalansagot es mindenfele uj kalandot.
— Ne kisertsd az istent!
— Nem-nem, tudom, hogy egy allando gyorsulassal halado urhajoban nem koszonthet be a sulytalansag allapota. Megis, nekem ez olyan kiabrandito volt.
Bogdan es Dauge kacagasban tortek ki.
— Higgye el, Alekszej Petrovics — mondta komolyan Jurkovszkij —, a sulytalansag allapotat kikuszobolve lenyegesen kenyelmesebb az eletunk.
Hiszen maganak most szerencseje van. Emlekszem egy esetre, hat eve a Holdra tartottunk. S velunk jott, szinten elso utjara, egy bizonyos szakerto. No, nem eppen sivatagi szakerto volt, csupan a szelenografia jeles ismeroje. Mar jo ideje irt a Holdrol, tanulmanyozta, vitazott rola, csak addig meg soha nem jart rajta. Felt a repulestol. Hat… ilyen az elet…
— Gluzkinrol van szo? — kerdezte Dauge.
— Rola, igen, Gluzkinrol — mosolyodott el Jurkovszkij. — Tehat, startoltunk. Repulunk. Kikapcsoltuk a reaktort, s kiszabaditottuk az utasokat az amortizacios rekeszekbol.
Mindenkinek rendkivul erdekes volt a sulytalansag, uj elmenyek es a tobbi. Ez a Gluzkin is vidam volt, noha egy kisse sapadtnak tunt. Ugy ket ora mulva odauszik hozzam, s megkerdezi: “Elvtars, hol van itt a mellekhelyiseg?” En pedig ugye, elfelejtettem, hogy ujonc. “Menjen — mondom neki — vegig a folyoson, s jobbra az utolso ajto.” S tobbet nem mondtam neki. O pedig, szivbeli baratunk, elindult.
Most mar mindenki mosolygott: Dauge, Bogdan, sot meg Jermakov Is. Bikov elkomorodva hallgatta.
— Nos, bezarkozott — oda, ahogy illik — folytatta Jurkovszkij. — Elmulik ot perc, tiz perc, negyedora, nem jon elo! Majd megjelenik… tetotol talpig nedvesen.
Karomkodik, felhokent ropdosnek korotte a kulonfele szinu es szagu buborekok… Mi pedig, ki hova tudott, menekultunk elole. Teljes erore allitottuk a ventillatorokat, s nagy nehezen kipucoltuk a folyosot. Karomkodott a szegeny holdkutato, de nem volt mit tenni!
En is egek meg most is, ha ragondolok. Es akkor meg nok is voltak velunk. Hat neha ilyen trefakat uz velunk a sulytalansag, Alekszej Petrovics! — zarta le unnepelyesen Jurkovszkij.
— Igen, a sulytalansag altalaban a vartnal kevesebb oromet okoz — erositette meg Dauge, amikor a nevetes elcsitult. — Amig kitanulod, hogyan viselkedj, alaposan megszenvedsz…
— Emlekszem — vette at a szot Bogdan —, ahogy az egyik…
— Varjatok csak! — szakitotta oket felbe Jermakov.
Alig hallhato, vekony hang szurodott at felulrol, hol halkult, hol hullamszeruen erosodott, akar a szunyog- zummoges a satorban. S Bikov latta, hogyan feheredik el lassan Jermakov, hogyan sapadt el s valt lilava Dauge arca, Szpicin tagra nyitotta szemet, Jurkovszkij pofacsontjan pedig kidagadtak az izmok. Mindnyajan folfele bamultak.
Bikov megfordult. Kozvetlenul a mennyezet alatt, a borboritas steppelt varrataban pulzalt az egopiros lampa.
Szaraz koppanassal hullott a padlora egy pohar, sotet folt terjedt szot az abroszon. S ebben a pillanatban fulsiketito csongetes toltotte be a tarsalgot. A mennyezetet, az arcokat, kezeket, az abroszt veszjoslo, malnaszinu feny arasztotta el.
— Sugarveszely! — uvoltotte Bikov fule mellett egy ismeretlen hang.
Bikov megbabonazva meredt a gorcsosen fel-fellobbano jelzolampara, mely a falbol elomeredo ujjra emlekeztette.
“Csinn, csinn, csinn!” — erolkodott a jelzocsengo. Az ajto kitarult, s Krutyikov jelent meg a kuszobon.
— Sugarveszely! — kialtotta.
Megnyult arcat izzadsagcseppek boritottak. Jermakov, ajkat alig szetfeszitve, nyugodtan valaszolt neki: — Latjuk es halljuk.
— Miert, honnan? — dunnyogte Bogdan.
Jurkovszkij vallat vont.
— Ertelmetlen kerdes.
— Nem, semmikeppen sem ertelmetlen! — jegyezte meg szinte fuldokolva Dauge. — Talan meg van idonk, hogy vedekezzunk…
— Urruhaval?
— Legalabb azzal!
— Ostobasag — jegyezte meg meggyozodessel Bogdan. — Hiszen athatolt a burkolaton es a vedoretegen…
“Csinn, csinnn, csinnnnn…”
— Ez elol nem bujhatsz el — suttogta Krutyikov.
Dauge keseruen elmosolyodott.
— Ugye — jelentette ki. — Hat akkor varni fogunk.
Krutyikov kimert unnepelyesseggel emelte fel a leesett poharat, s leult Jermakov es Bikov kozott.
— Legalabb szaz rontgen — jegyezte meg Jurkovszkij.
— Tobb — licitalta felul Bogdan.
— Szazotven. Ki ad tobbet? — Dauge felkapott az asztalrol egy teaskanalat, s remego kezekkel gorbitgetni kezdte. — Becsszora, erzem, ahogy belem vagodnak a protonok!
— Erdekes! Sokaig fog ez meg tartani? — dohogott Jurkovszkij hunyorogva, s a jelzolampat figyelte.
— Ha ot percnel tovabb tart, akkor ugyis mindegy.
— Eddig ket perc telt el — jegyezte meg halkan Jermakov.
Krutyikov megigazitotta kezeslabasa gallerjat, behuzta a mellen szetnyilo cipzarat, s a pipaja utan kotoraszott a zsebeben.
“Csinn, csinnn, csinnn…”
— “A halal zaporaban ultek, s elbuvolo zenet hallgattak” — szavalta Jurkovszkij. — Ide figyeljetek, nem lehetne kikapcsolni ezt a szornyu csorompolest? Nem szoktam hozza, hogy igy haljak meg.
“Cslnnn, csinnn, csinnnn…” Dauge vegul is eltorte a kanalat, s darabjait az asztalra hajitotta. Mindnyajan rameredtek.
— A sugartamadas elso aldozata — allapitotta meg Jurkovszkij. — Johanics, legy oly szives, s dugd a kezed a zsebedbe!
