Az urhajon az elet folyt tovabb a szokasos medreben.
Jermakov megfigyeles alatt tartotta a fotontechnika mukodeset, s a navigatorral kozosen az uj urhajozas valamilyen problemajan dolgoztak; a geologusok szazadszor vizsgaltak felul a Golkonda kutatasi programjat; Bikov asztronomiai konyveket olvasott, Bogdan Szpicin minden szabadidejeben a radiokeszulekkel bajlodott.
Egyszer mindnyajukat behivta a fulkejebe.
— Hallgassatok! — kerte oket, s boldogan mosolygott. — A Mars beszel, a Homok-kikoto. Az adas nekunk szol.
— … nagyon rovid ideig — csicseregte egy vidam, vekony noi hang. — S ime, a Kozepso-hegygerinc lancaitol elzart, a hideg viharoktol vedett volgyben sekely vizu tavakra es tagas retekre leltunk, akar egy gyermekmeseben. O, kedves barataink, ha lathatnatok mindezt! Kapaszkodjanak fel az egyik kis domb tetejere, s meglatjak a to mozdulatlan, lila tukret, a szokatlanul hosszu szaru, narancsszinu fuszonyeget, a hatalmas, elenkzold viragokat, folottuk pedig a sotet, ibolyaszin egboltot. A legszivesebben leteptuk volna magunkrol a szkafandert…
Bikov latta, ahogy tarsai arcan az orom es a lelkesedes kuzdott a hitetlenseggel, ajkuk onkentelenul boldog mosolyra huzodott, szemukben puha, meleg feny gyult ki.
— Ez a Mars! — suttogta Dauge. — Fiuk, gondoljatok csak meg, ez lenne a Mars, a halott Mars!
— …Ezt a volgyet Hiusz-volgynek kereszteltuk el tiszteletetekre, Nem tudunk vizet hozni nektek tavaibol, viragokat szakitani mezoirol, sot, sajnos meg megmutatni sem tudjuk, viselje azonban, meresz barataink, a ti neveteket! Ugy… Meg egy percet… Ideje befejeznunk.
Viszontlatasra, sok sikert kivanunk mindnyajatoknak — Anatolij Jermakovnak, Vlagyimir Jurkovszkijnak, Mihail Krutyikovnak, Bogdan Szpicinnek, Grlgorij Daugenak es termeszetesen neked is, Alekszej Bikov…
Ezen a napon Jurkovszkij, Dauge es Szpicin egymas szavaba vagva sokaig beszelgettek marsbeli kirandulasaikrol.
A repules otvenotodik orajaban Jermakov bejelentette, eljott az ideje, hogy a Hiuszt tukrevel a Nap fele forditsak, s megkezdjek a fekezest. Az urhajo sebessege ekkorra elerte a masodpercenkenti ezerketszaz kilometert. Az ezt koveto negyven ora soran a Hiusz a Naphoz viszonyitva forditott iranyu gyorsulassal kellett, hogy haladjon, hogy nulla sebesseggel jusson el a Venusszal valo talalkozasi ponthoz.
Dauge mindezt sietve magyarazta Bikovnak, mikozben a legenysegi tarsalgot felkeszitettek a fordulohoz: kiszabaditottak a konyvszekrenyt es a talaloszekrenyt, mindent elvittek, ami leeshetett vagy elmozdulhatott a helyerol. Majd a parancsnoki fulkebol adott parancsra mindnyajan odaszijaztak magukat karosszekeikhez.
Bikov valami olyasfele erzest vart, amit a Fiu proba-utjanak idejen atelt, azonban minden joval egyszerubben tortent. Szpicin hihetetlen pilotakepessegeinek koszonhetoen az urhajo lagyan es gyorsan fordult meg. Az alig egy masodpercig tarto sulytalansagi allapot szinte eszrevetlen maradt szamukra. A legenysegi tarsalgoban ulve csak azt tapasztaltak, hogy a padlo kicsuszott aloluk, egy pillanatig fuggoleges helyzetbe kerult, majd lagyan ismet visszatert a helyere.
A Hiusz reaktorgyuruivel a Nap fele fordulva szaguldott elore, a fotonhajtomu valtozatlanul mukodott, masodpercenkenti tizmeteres erteku, allando gyorsulast biztositott, az urhajo sebessege azonban a Naphoz viszonyitva most fokozatosan csokkent. Ebed utan Bikov figyelmeztette Jermakovot, hogy ellenorizni kellene, hogy a Fiu milyen radioaktiv sugarzast szenvedett.
— Azonkivul — tette hozza —, noha nincs okunk, hogy ketelkedjunk abban, milyen szilardan rogzitettek a jarmu szallitokonteneret a Hiuszhoz, megsem art megnezni, nem serult-e meg valami a fordulo kozben. Ki kell menni s meg kell nezni.
— Mar regen meg kellett volna tenni — dunnyogte Jurkovszkij.
— Kimenni es megnezni? — Jermakov hunyorintott. — Nem hinnem, hogy ez olyan egyszeru lenne…
— Hiszen a korabbi urrepulesek soran jo nehanyszor kimentunk a vilagurbe…
— A regebbi urrepulesekkor termeszetesen. Most viszont arrol van szo, hogy olyan urhajobol lepjunk ki, amely gyorsulassal repul.
— Hm… — Jurkovszklj toprengon harapdalta az ajkat.
— Kepzeljetek el, mi tortenik veletek, ha elszakadtok tolunk? — folytatta Jermakov.
— A Hiusz elszaguld, te pedig a plazmarobbanas fokuszpontjaba kerulsz — jegyezte meg Dauge.
Bikov hatarozottan elorelepett — Anatolij Borlszovics, engedje meg nekem! — kezdte. — A Fiu az en gondom, en felelek erte.
— A Bolygokozi urrepulo utasitas tizennyolcadik pontja: “Utkozben tilos az utasokat kiengedni az urhajo fedelzeterol” — idezte gyorsan Jurkovszkij.
— Ugy van. Ez torveny — bolintott Dauge.
— De en nem vagyok utas! — tiltakozott Bikov, s felhaborodottan pillantott baratjara.
— Egy pillanat — szolt kozbe Jermakov. — Alekszej Petrovics, nekem valoban nincs jogom kiengedni ont. Nincs eleg gyakorlata, tapasztalata…
De ez meg mind nem lenyeges, ha lenne, akkor sem engednem ki: barmilyen szerencsetlenseg eseten nem lenne kivel helyettesiteni magat a Fiun…
— Raadasul azt is kockaztatjuk, hogy elveszitunk egy ilyen remek szakacsot… — sohajtotta kepmutatoan Jurkovszkij.
Bikov egy hideg pillantast vetett a “Szepfiu”-ra, de nem valaszolt, majd ismet Jermakovra fuggesztette tekintetet.
— A fotonreaktort kikapcsoljuk, ugyhogy semmifele kockazat nem lesz — folytatta a parancsnok… (Jurkovszkij arca megnyult.) — Ami pedig a felelosseget illeti, itt az urhajon mindenert, a legenysegert es a teherert, en felelek.
Nem errol van tehat szo. Szpicin most ugyeletes, Krutyikov pihenni keszul. Mellesleg Mihail Antonovicsot sem lenne tul hasznos kikuldeni. Nagyon is sulyos egyeniseg egy ilyen vallalkozashoz.
— Hm! — hummogte fulig elvorosodve Krutyikov.
— Akkor hat en maradtam? — kerdezte mosolyogva a “Szepfiu”.
— Vlagyimir Szergejevics valoban kulonleges iskolat vegzett, s alapos gyakorlatra tett szert a korabbi utazasok soran — zarta le a dolgot Jermakov.
— Tehat vagy en, vagy Vlagyimir Szergejevics…
— Tizenhatodik cikkely — szolt kozbe tustent Dauge —, “az urhajo parancsnokanak repules kozben tilos elhagynia az urhajot”.
— Ugy am, ilyen a szabalyzat! — kialtott fel nevetve Jurkovszkij, es kiment.
Bikov komoran lehorgasztotta a fejet, s felrevonult.
— Ne sertodjek meg, Alekszej! — Dauge vallon veregette baratjat. — Mert itt, baratocskam, nem batorsagra van szukseg, hanem gyakorlatra.
— Nem tul nagy tudomany.
— Nem? Mondd, a vakuumszkafanderrol van valami fogalmad?
— Mirol?
— A vakuumszkafanderrol. A specialis oltozekrol, amelyben a vilagurben dolgoznak.
— Miert, a mi oltozekunkben nem lehet?
— Ugyan, Alekszej! Ugy atfagynal benne, hogy utana kezed-labad sem birnad mozditani. Lattad a felfujt urruhat Krajuhin dolgozoszobajaban?
Bikov sohajtott.
— Ugy latszik, nem megy… Pedig de szerettem volna megnezni a ti “vilagurotoket”, termeszetben!
— Semmi baj, Alekszej Petrovics! — Jermakov varatlanul gyongeden pillantott Bikovra. — Meg lesz modja termeszetben latni a vilagurt.
Visszatert Jurkovszkij, ket terjedelmes, szurke zsak alatt gornyedezett.
— Lehet, hogy megsem kapcsoljuk ki a fotonreaktort? — kerdezte, mikozben ugyesen szetrakta a zsakok tartalmat, az attetszo sisakot, a kettos oxigenpalackot es a tobbi felszerelest.
— Feltetlenul kikapcsoljuk. Mellesleg, Alekszej Petrovics, most megismerkedhet a sulytalansag vilagaval. Azt javaslom, ne hagyja el a tarsalgot, s ne tegyen hirtelen mozdulatot.
— Nem ertem…
— Amint kikapcsoljuk a fotonreaktort, a gyorsulas megszunik, s az urhajo egyenletes mozgast vegez, ha pedig nincs gyorsulas, akkor nincs suly sem.
