— Vagy ugy! — Bikov arca felderult, s kezet dorzsolgette. — Nagyon erdekes… Kulonben bosszantott volna: reszt vettem egy urutazason, es nem eltem at…
— Keszen vagyok! — jetentette Jurkovszkij.
Az ajtoban allt, tetotol talpig furcsa pancelban, mely rugalmas femgyurukbol allt, s benne kulonos, emberfeju izeltlabura hasonlitott. A hona alatt tartotta a cilinderszeru, attetszo sisakot. Bikov mar latott fenykepen es filmen urruhat, megsem tudta megallni, hogy korbe ne jarja Jurkovszkijt, s kivancsian vegig ne vizsgalja — Menjunk! — adta ki a rovid utasitast Jermakov.
Bikov leult a fotelba, s tekintetevel kovette tarsait.
A labak dobogasa elcsendesult a folyoson, s halkan csattant az ajto.
Majd Dauge kialtasat hallotta: “Hova erositsem a kotelet, Anatolij Boriszovics?!” Azutan minden elcsendesedett.
— Figyelem! — hallatszott a hangszorobol Szpicin hangja.
S ebben a percben Bikov ugy erezte, mintha valami puhan a levegobe emelne. Gorcsosen markolta a karosszeket. Vekony sivitas hallatszott, hideg huzat futott vegig az urhajon. Bikov hangosat sohajtott. Ugy latszik, semmi borzaszto sem tortent. Ovatosan elengedte a karosszeket, s felallt.
Amikor ugy negyedora mulva Dauge, Mihail Antonovics es a feher, derboritotta Jurkovszkij a fal mellett kikepzett, kulonleges fogodzokba kapaszkodva visszatert a legenysegi tarsalgoba, Bikov vorosen es izzadtan, fejjel lefele fuggott a levegoben a karosszek felett, es hasztalan probalkozott legalabb ujjbeggyel hozzaerni.
Jurkovszkij, amikor ezt meglatta, elegedetten felkialtott, s kozben elengedte a fogodzot, fejet a falba verte, majd ismet kiuszott a folyosora. Dauge es Mihail Antonovics a nevetestol fuldokolva a Fiu komoran mosolygo vezetoje ala usztak, s labanal fogva a padlora huztak.
— Nos… hogy tetszett a… sulytalansag vilaga? — kerdezte konnyeit torolgetve Dauge. — Kiprobaltad?…
— Kiprobaltam — felelte kurtan Bikov.
— Figyelem! — hallatszott a hangszorobol.
Amikor ismet bekapcsoltak a fotonreaktort, s minden a helyere allt, Jurkovszkij beszamolt ursetajanak eredmenyeirol. A Fiut tartalmazo kontener radioaktiv sugarakat bocsat ki, de nem erosen, alig eszlelhetoen. A kotesek nem szenvedtek serulest, legalabbis kivulrol nem, s ami voltakepp a legfontosabb volt, a kontener egy centimeterre sem mozdult el.
— A Venusz sarlojat szabad szemmel latni. A Nap koruli korona mintha gyongyfelho lenne! Mondjatok meg, miert nem szulettem koltonek? — Jurkovszkij koltoi pozba vagta magat, s szavalni kezdett: — “Sotet ur…”
— “Langolo ur” — tette hozza komolyan Bogdan Szpicin, aki csak egy csesze kaveert futott be a kormanyfulkebol.
Jurkovszkij kifejezestelen tekintetet vetett ra, s ujbol belekezdett: A sotet ur szarnyait kitarta, a csillagok — csillogo konnycseppek — E…. e…. hogyan is legyen tovabb?
— Apaca — javasolta Bogdan az odaulo rimet.
— Hallgass, te prozai lelek…
— No, madarka…
— Varj egy picit…
A sotet ur, idegen ur a csillagok — csillogo konnycseppek hol a ter jegbe merul…
— S ahol hosokke folkennek — fejezte be a legliraibb hangon Bogdan.
S senki nem szolt egy szot sem Bikov szerencsetlen kalandjarol a sulytalansag vilagaban. Az urhajon ismet nyugalom es csend uralkodott el, visszatert a megszokott, majdhogynem foldi elet.
Bikov es Dauge a tarsalgoban ultek, es sakkoztak, amikor belepett a gondterhelt Krutyikov.
— Gyerekek, hallottatok az ujsagot?
Bikov kerdon pillantott ra, Dauge pedig a kormet ragva, szorakozottan kerdezte: — Mi tortenhetett meg?
— Nincs osszekottetes.
— Kivel?
— Senkivel. Sem a Folddel, sem a Ciolkovszkijjal.
— Miert?
Krutyikov vallat vont, belenyult a talaloba, s egy szelet napolyit huzott elo.
— Regota nincs kapcsolat?
— Tobb mint egy oraja. — Krutyikov harsogva beleharapott a napolyiszeletbe. — Jermakov es Bogdan mindent kiprobaltak. Vegigtapogattak az osszes hullamhosszat.
Semmi, suket minden. S ami a legmeglepobb: rendszerint mindig raakadsz valami beszelgetesre, most viszont minden hullamhosszon halotti csond van, akar a tenger feneken. Sehol egy hang, sehol egy legkori kisules.
— Talan a keszulek romlott el? — talalgatta Dauge.
— Mind a harom berendezes egyszerre? Aligha.
— Vagy az antennakkal van valami baj?
A navigator vallat vont. Dauge ezt dunnyogte: “Hala istennek, megint van valami!” — s osszekeverte a babukat.
— Hol van Vologyka?
— Bizonyara a fulkejeben…
Bikov megerintette Mihail Antonovics kezet.
— Lehet, hogy csupan a vetel romlott el, s ok hallanak bennunket?
— Minden tehetseges. Akkor is nagyon kulonos. Egyszer csak se szo, se beszed az osszes radiokeszulek felmondja a szolgalatot. Ilyen meg sohasem volt. Igaz, Ljahov figyelmeztetett… De… Tudod, olyan nyugtalanito ez… olyan kellemetlen…
Bikov rokonszenvvel pillantott Krutyikov josagos, kerek kepere, melyen apro, szomoru szemek ultek.
— Igen… ertem, Mihail Antonovics.
Valoban, helyzetuk egyszerre kenyelmetlen lett.
Homalyos, baljos sejtes lett urra Bikovon. Lehet, hogy azert, mert az urhajon mindent, meg a legkisebb kellemetlenseget is nagy bajnak erezte. Ugy tunt, Krutyikov is valami hasonlot erez, ot pedig aztan semmikepp nem vadolhatta a kezdo aggalyoskodasaval.
— Ne logassatok az orrotokat, barataim! — kialtott fel megjatszott deruvel Dauge. — Egyelore meg semmi borzaszto nem tortent, igaz? No, egy idore Ismeretlen okokbol elveszitettuk az osszekottetest. De a hajtomuvekkel minden rendben, elelmunk elegendo, a Hiusz a kiszabott palyan halad…
Krutyikov sohajtott. S Bikov ismet megertette tarsat. Szamukra, a Fold gyermekei szamara a radio- osszekottetes volt az egyetlen eleven fonal, ami szulofoldjukhoz, bolygojukhoz fuzte oket.
S ennek az elteto fonalnak az elszakadasa, meg ha csak idolegesen is, nyomasztoan hatott rajuk. Bikov egyszerre csak minden porcikajaval erezte a Hiusz suket, hihetetlen maganyat. A nema, ures ter sok tiz- es szazmillio kilometere olomkent nyomta vallat, elvagta a tobbi vilagoktol s a szulofold, a Fold melegetol… Tiz- vagy szazmillio kilometernyi jeges ur… Ezek az elkepzelhetetlen tavolsagok egyaltalan nem azt jelentik, hogy ott “semmi” nincs. Inkabb valamifele kulonos es erthetetlen eletet elnek, felfoghatatlan torvenyek alapjan, melyek bonyolultak es alnokak…
Bikov Daugera pillantott, aki szorakozottan szedegette a sakkfigurakat, s elszegyellte magat. Nem eleg, hogy akkor, a start elott elfogta a felelem. Hiszen a legszornyubb, amire sor kerulhet… Igaz, miert kell feltetlenul tortennie valaminek?
— Szeretett vilagurunk ujabb csinyjei — kezdte a tarsalgoba belepve Jurkovszkij. — Hogy tetszik?
— Egyaltalan nem tetszik — dunnyogte Dauge. — Hagyd abba a bohockodast! Mar unom… Krajuhin a Foldon eszet veszti.
— No, az oreget nem kell felteni! Kemenyebb koponya, mint mi egyuttveve. Azt hiszem, a kapcsolat azert szakadt meg, mert az urnek az a resze, ahol jelenleg vagyunk, igy vagy ugy, de nem engedi at a radiohullamokat. Hogy miert, azt megmagyarazni nem tudnam, de… Legalabbis a radiokeszulekre nincs mit panaszkodnunk. S meg kevesbe az antennakra.
— Abrandozo lelek! — sohajtott Mihail Antonovics. — Hol lattal ilyet, hogy a legures ter nem engedi at a radiohullamokat?
— A mai napig sehol. Ljahov azonban mar latott. En meg most latok, melyen tisztelt szkeptikus baratom.
