Bikov visszafogott hangon erdeklodott, mirol van szol.

— A Hiusz kozeledik a Venuszhoz — magyarazta Dauge —, ki kell szamitanunk most a Ciolkovszkijhoz vezeto palyat.

— A Ciolkovszkijhoz? A Venusz mesterseges holdjahoz? Es miert?

— Hogyhogy miert? Hogy eljussunk hozzajuk, termeszetesen.

— En ugy ertettem, hogy a Ciolkovszkijjal csak kapcsolatot tartunk fenn, s az allomast kikerulve egyenest leszallunk a Venuszon.

— De nagyon sietsz… Alaposan meg kell beszelni Mahovval, a Ciolkovszkij parancsnokaval az egyuttmukodest.

— Es sokaig leszunk ott?

— Fogalmam sincs… Anatolij Boriszovics, mennyi ideig leszunk a Ciolkovszkijon?

— Ot-hat orat, nem tobbet. Atadjuk a postat, konyveket, gyumolcsot, megbeszelest tartunk, es tovabbindulunk.

— Vilagos. Alekszej, mellesleg ott alaposan kielvezheted a sulytalansagot. Jo kis moka lesz megint…

Bikovnak eszebe jutottak e teren folytatott sikertelen probalkozasai, s melyen tanyerja fole hajolt.

A Hiusz es a Ciolkovszkij kozeledese tobb mint harom oraig tartott, s sok gondot okozott a legenysegnek. A pilotak helyzetet meg az is nehezitette, hogy a Venusz korul nehany ezer kilometer tavolsagban keringo urallomas, a Ciolkovszkij palyajanak sikja majdnem meroleges volt a Venusz mozgasanak palyasikjara, igy aztan Krutyikovnak es Szpicinnek megint csak volt mit tennie. A feladatot azonban megoldottak, s a bolygokozi urhajo egyre kisebb atmeroju spiralpalyat leirva kozeledett ahhoz a helyhez, ahol a megadott idoben a Ciolkovszkij el kellett hogy haladjon. Az “utasok” ezt az idot karosszekeikhez szijazva a tarsalgoban toltottek, s hol olyan konnyunek ereztek magukat, mint egy luftballon, hol olyan neheznek, mintha olombol lettek volna. Bikovnak ugy tunt, mintha fantasztikus hintan ringattak volna, hol gorcsosen belekapaszkodott a szek karfajaba, mert felt, hogy felrepul a mennyezetig, hol tatogva hasztalan kapkodott levego utan, mert tisztan erezte, hogy a bordai belenyomodnak a tudejebe. A vilagon azonban minden veges. A sebessegi manoverek vegul megszuntek, s a hintazas egy nem eppen kellemes pillanataban, ahelyett hogy ujbol felemelkedtek volna, egyszer csak feneketlen melysegbe zuhantak.

— Minden rendben! — hallatszott vegul a hangszorobol Szpicin hangja. — Kioldhatjak a biztonsagi oveket.

A Ciolkovszkij szaz kilometerre van tolunk, a Venusz korulbelul haromezerre.

— Megallj, Alekszej, ne oldozd ki magad! — figyelmeztette Dauge Bikovot, s sietosen kiszabaditotta magat.

Jurkovszkijjal egyutt nagyon ugyesen, a falba es a padlohoz csavarozott butorokba fogodzkodva, a falon levo kapaszkodokhoz fuztek nehany nylonzsinort. Ugyanilyen zsinorok feszultek a folyoson, a parancsnoki fulkeben es minden kajutben.

— Most mar kimaszhatsz…

Bikov ovatosan felemelkedett, hirtelen a magasba roppent, s a levegoben logott; kozben a szek tamlajaba kapaszkodott. Arca skarlatvoros lett. Bocsanatkero mosollyal, tarsai tekintetet kerulve elkapta a zsinort, s labaval esetlenul kapalodzva ismet a padlora kerult…

— Micsoda hulyeseg… — dunnyogte haragosan.

— Mi van, Alekszej Petrovics — szolalt meg az ajtoban megjeleno Krutylkov —, Jo lenne, ha ma unnepi vacsorat keszitene, hogy megvendegeljuk a fiukat a Ciolkovszkijrol…

— Mindjart — Bikov alig tudta kinyogni.

— Ejh, nem, Aljosa! — Krutyikov elnevette magat. — Ez nem fog menni… Egy idore le kell errol mondanod.

— Miert?

— Tudsz fozni ilyen korulmenyek kozott? Amikor a viz nem folyik, hanem buborekokban ropkod a konyhaban, amikor a husszeletek, mint megvadult bekak ugralnak a serpenyoben, s suletlenul lebegnek a levegoben…

Eros lokes szakitotta felbe szavait. Valami sivitva megcsikordult az urhajo boritasan. A tarsalgo megingott.

— Ez meg mi? — dunnyogte Dauge.

Bikov pillantasa talalkozott Krutyikov merev tekintetevel. A navigator homlokan apro veritekcseppek gyongyoztek.

— Keszulj fel a vendegek fogadasara, Mihail Antonovics! — kialtotta vidaman Bogdan a folyosorol. — Nyughatatlan ordogfiokak!

Dauge nagyot fujt, s Mihail Antonovics remego kezzel kendoert nyult a zsebebe.

— Eppen hogy ordogfiokak — jegyezte meg rekedten, s nagy nehezen kapott csak levegot. — Az embert orok eletere megnyomorithatjak, vagy legalabbis dadogasra kesztethetik…

Visszadugta a kendot a zsebebe, s a zsinorba kapaszkodva gyorsan kilibegett. Dauge elegedetlenul zsortolodott: — Majd minden alkalommal megismetlodik ez a vicc, s majd mindig a szivveresem is elall tole.

— Vegul is mi tortent?

— Megerkezett egy raketa a Ciolkovszkijrol. Amolyan urkozi taxi, majd meglatod. Legenykednek… Bizonyara megjott Mahov, hogy tiszteletet fejezze ki… Megallj, hova?! Maradj velem, ne repulj el…

Bikov ovatlan mozdulatot tett, s a zsinorok kozolt felroppent, beleutkozott a mennyezetbe, s karjat szettarva lefele igyekezett…

Dauge megragadta a labat, ugyesen megrantotta, s fuggoleges helyzetbe hozta.

— Nyugodj meg, egi angyal, ne izgulj! Ismered az m kepletet? Nos, szerencse, hogy a nevezoje felezo, mert kulonben mar osszetorted volna azt a nyughatatlan fejedet.

Bikov azzal a szilard elhatarozassal helyezkedett el a megmento karosszekben, hogy mindaddig nem hagyja el azt, amig veget nem er ez az “atkozott sulytalansag”.

Ebben a pillanatban a folyososzelvenyben zaj, oromteli kialtasok hallatszottak, hangos taps, sot meg cuppanasok is csattantak.

— Nagyszeru, barataim! Isten hozott, foldiek! — duborogte elevenen egy basszus hang. — Szervusz, dicso Mihail Antonovics! Meg mindig fogysz, szegenykem?

— Szervusz, te jomadar Mahov! Gyere, hadd csokollak meg, mert kulonben megbuntetlek. A bolygokozi kozlekedesi szabalyok megserteseert…

— A-a, Bogdan! Ne szidj, legalabb orulhetnel…

Anatolij Boriszovics, orulok, hogy lathatom!

Ismerkedjenek meg: a helyettesem, Grigorij Mojszejevics Stirner mernok. Kozvetlen munkatarsuk lesz.

— Hallottam, remek…

— Orulok, hogy megismerkedhettunk — Stirner hangja szaraz es eles volt.

— Kerem, faradjanak be a tarsalgoba! — invitalta oket Jermakov.

— Azt mar nem, kedveskeim, elvisszuk a postat, s ti jottok majd mindnyajan hozzank. Mar alig gyozzuk kivarni.

— Megbocsasson, Pjotr Fjodorovics. Ezuttal be kell ernunk azzal, hogy itt, a Hiuszon beszelgetunk. Majd a visszauton ellatogatunk hozzatok.

Furcsa csend koszontott be.

— Nem kellett volna ezt mondania! — suttogta Dauge, mikozben kerekre nyilt szemmel az ajtora meredt. — Szo szerint ezt mondta Tahmaszib is…

Bikovot hirtelen elfogta a gyongeseg.

— Tudom, tudom, mire gondolnak! — szolalt meg ismet Jermakov. — Ne legyenek babonasak. Sietnunk kell.

Ennyit mondott csak, s kisse elmosolyodott.

— Ahogy gondolja, Anatolij Borigzovics — felelte zavarodottan Mahov.

— Hova parancsolja?

— Kerem, jojjenek ide! Kerem, Grigorij Mojszejevics!

A vendegek jottek be elsonek, a magas es testes Mahov s a tinedzserkinezetu Stirner, mindketten puha, kopott kezeslabasban voltak, attetszo sisakjukat hatukra hajtottak.

Stirner mappat tartott a hona alatt.

Вы читаете A biborszinu felhok bolygoja
Добавить отзыв
ВСЕ ОТЗЫВЫ О КНИГЕ В ИЗБРАННОЕ

0

Вы можете отметить интересные вам фрагменты текста, которые будут доступны по уникальной ссылке в адресной строке браузера.

Отметить Добавить цитату