Bikov visszafogott hangon erdeklodott, mirol van szol.
— A Hiusz kozeledik a Venuszhoz — magyarazta Dauge —, ki kell szamitanunk most a Ciolkovszkijhoz vezeto palyat.
— A Ciolkovszkijhoz? A Venusz mesterseges holdjahoz? Es miert?
— Hogyhogy miert? Hogy eljussunk hozzajuk, termeszetesen.
— En ugy ertettem, hogy a Ciolkovszkijjal csak kapcsolatot tartunk fenn, s az allomast kikerulve egyenest leszallunk a Venuszon.
— De nagyon sietsz… Alaposan meg kell beszelni Mahovval, a Ciolkovszkij parancsnokaval az egyuttmukodest.
— Es sokaig leszunk ott?
— Fogalmam sincs… Anatolij Boriszovics, mennyi ideig leszunk a Ciolkovszkijon?
— Ot-hat orat, nem tobbet. Atadjuk a postat, konyveket, gyumolcsot, megbeszelest tartunk, es tovabbindulunk.
— Vilagos. Alekszej, mellesleg ott alaposan kielvezheted a sulytalansagot. Jo kis moka lesz megint…
Bikovnak eszebe jutottak e teren folytatott sikertelen probalkozasai, s melyen tanyerja fole hajolt.
A Hiusz es a Ciolkovszkij kozeledese tobb mint harom oraig tartott, s sok gondot okozott a legenysegnek. A pilotak helyzetet meg az is nehezitette, hogy a Venusz korul nehany ezer kilometer tavolsagban keringo urallomas, a Ciolkovszkij palyajanak sikja majdnem meroleges volt a Venusz mozgasanak palyasikjara, igy aztan Krutyikovnak es Szpicinnek megint csak volt mit tennie. A feladatot azonban megoldottak, s a bolygokozi urhajo egyre kisebb atmeroju spiralpalyat leirva kozeledett ahhoz a helyhez, ahol a megadott idoben a Ciolkovszkij el kellett hogy haladjon. Az “utasok” ezt az idot karosszekeikhez szijazva a tarsalgoban toltottek, s hol olyan konnyunek ereztek magukat, mint egy luftballon, hol olyan neheznek, mintha olombol lettek volna. Bikovnak ugy tunt, mintha fantasztikus hintan ringattak volna, hol gorcsosen belekapaszkodott a szek karfajaba, mert felt, hogy felrepul a mennyezetig, hol tatogva hasztalan kapkodott levego utan, mert tisztan erezte, hogy a bordai belenyomodnak a tudejebe. A vilagon azonban minden veges. A sebessegi manoverek vegul megszuntek, s a hintazas egy nem eppen kellemes pillanataban, ahelyett hogy ujbol felemelkedtek volna, egyszer csak feneketlen melysegbe zuhantak.
— Minden rendben! — hallatszott vegul a hangszorobol Szpicin hangja. — Kioldhatjak a biztonsagi oveket.
A Ciolkovszkij szaz kilometerre van tolunk, a Venusz korulbelul haromezerre.
— Megallj, Alekszej, ne oldozd ki magad! — figyelmeztette Dauge Bikovot, s sietosen kiszabaditotta magat.
Jurkovszkijjal egyutt nagyon ugyesen, a falba es a padlohoz csavarozott butorokba fogodzkodva, a falon levo kapaszkodokhoz fuztek nehany nylonzsinort. Ugyanilyen zsinorok feszultek a folyoson, a parancsnoki fulkeben es minden kajutben.
— Most mar kimaszhatsz…
Bikov ovatosan felemelkedett, hirtelen a magasba roppent, s a levegoben logott; kozben a szek tamlajaba kapaszkodott. Arca skarlatvoros lett. Bocsanatkero mosollyal, tarsai tekintetet kerulve elkapta a zsinort, s labaval esetlenul kapalodzva ismet a padlora kerult…
— Micsoda hulyeseg… — dunnyogte haragosan.
— Mi van, Alekszej Petrovics — szolalt meg az ajtoban megjeleno Krutylkov —, Jo lenne, ha ma unnepi vacsorat keszitene, hogy megvendegeljuk a fiukat a Ciolkovszkijrol…
— Mindjart — Bikov alig tudta kinyogni.
— Ejh, nem, Aljosa! — Krutyikov elnevette magat. — Ez nem fog menni… Egy idore le kell errol mondanod.
— Miert?
— Tudsz fozni ilyen korulmenyek kozott? Amikor a viz nem folyik, hanem buborekokban ropkod a konyhaban, amikor a husszeletek, mint megvadult bekak ugralnak a serpenyoben, s suletlenul lebegnek a levegoben…
Eros lokes szakitotta felbe szavait. Valami sivitva megcsikordult az urhajo boritasan. A tarsalgo megingott.
— Ez meg mi? — dunnyogte Dauge.
Bikov pillantasa talalkozott Krutyikov merev tekintetevel. A navigator homlokan apro veritekcseppek gyongyoztek.
— Keszulj fel a vendegek fogadasara, Mihail Antonovics! — kialtotta vidaman Bogdan a folyosorol. — Nyughatatlan ordogfiokak!
Dauge nagyot fujt, s Mihail Antonovics remego kezzel kendoert nyult a zsebebe.
— Eppen hogy ordogfiokak — jegyezte meg rekedten, s nagy nehezen kapott csak levegot. — Az embert orok eletere megnyomorithatjak, vagy legalabbis dadogasra kesztethetik…
Visszadugta a kendot a zsebebe, s a zsinorba kapaszkodva gyorsan kilibegett. Dauge elegedetlenul zsortolodott: — Majd minden alkalommal megismetlodik ez a vicc, s majd mindig a szivveresem is elall tole.
— Vegul is mi tortent?
— Megerkezett egy raketa a Ciolkovszkijrol. Amolyan urkozi taxi, majd meglatod. Legenykednek… Bizonyara megjott Mahov, hogy tiszteletet fejezze ki… Megallj, hova?! Maradj velem, ne repulj el…
Bikov ovatlan mozdulatot tett, s a zsinorok kozolt felroppent, beleutkozott a mennyezetbe, s karjat szettarva lefele igyekezett…
Dauge megragadta a labat, ugyesen megrantotta, s fuggoleges helyzetbe hozta.
— Nyugodj meg, egi angyal, ne izgulj! Ismered az m kepletet? Nos, szerencse, hogy a nevezoje felezo, mert kulonben mar osszetorted volna azt a nyughatatlan fejedet.
Bikov azzal a szilard elhatarozassal helyezkedett el a megmento karosszekben, hogy mindaddig nem hagyja el azt, amig veget nem er ez az “atkozott sulytalansag”.
Ebben a pillanatban a folyososzelvenyben zaj, oromteli kialtasok hallatszottak, hangos taps, sot meg cuppanasok is csattantak.
— Nagyszeru, barataim! Isten hozott, foldiek! — duborogte elevenen egy basszus hang. — Szervusz, dicso Mihail Antonovics! Meg mindig fogysz, szegenykem?
— Szervusz, te jomadar Mahov! Gyere, hadd csokollak meg, mert kulonben megbuntetlek. A bolygokozi kozlekedesi szabalyok megserteseert…
— A-a, Bogdan! Ne szidj, legalabb orulhetnel…
Anatolij Boriszovics, orulok, hogy lathatom!
Ismerkedjenek meg: a helyettesem, Grigorij Mojszejevics Stirner mernok. Kozvetlen munkatarsuk lesz.
— Hallottam, remek…
— Orulok, hogy megismerkedhettunk — Stirner hangja szaraz es eles volt.
— Kerem, faradjanak be a tarsalgoba! — invitalta oket Jermakov.
— Azt mar nem, kedveskeim, elvisszuk a postat, s ti jottok majd mindnyajan hozzank. Mar alig gyozzuk kivarni.
— Megbocsasson, Pjotr Fjodorovics. Ezuttal be kell ernunk azzal, hogy itt, a Hiuszon beszelgetunk. Majd a visszauton ellatogatunk hozzatok.
Furcsa csend koszontott be.
— Nem kellett volna ezt mondania! — suttogta Dauge, mikozben kerekre nyilt szemmel az ajtora meredt. — Szo szerint ezt mondta Tahmaszib is…
Bikovot hirtelen elfogta a gyongeseg.
— Tudom, tudom, mire gondolnak! — szolalt meg ismet Jermakov. — Ne legyenek babonasak. Sietnunk kell.
Ennyit mondott csak, s kisse elmosolyodott.
— Ahogy gondolja, Anatolij Borigzovics — felelte zavarodottan Mahov.
— Hova parancsolja?
— Kerem, jojjenek ide! Kerem, Grigorij Mojszejevics!
A vendegek jottek be elsonek, a magas es testes Mahov s a tinedzserkinezetu Stirner, mindketten puha, kopott kezeslabasban voltak, attetszo sisakjukat hatukra hajtottak.
Stirner mappat tartott a hona alatt.
