kimondottan ebbol a celbol foglalt mellette helyet.
Ebed kozben a mesterseges hold dolgairol beszeltek, s a tervekrol, hogy egy egesz flottara valo Hiuszt epitenek, s beszelgettek a mesterseges holdakon dolgozo, levelezo egyetemi hallgatok szamara sugarzando kulon tevekonzultaciokrol. Mahov panaszkodott a nehez felfogasu ellatokra, akik a sisport technikajarol kuldtek egy egesz ladara valo mikrofilmet. Striner nevetve elmeselte, hogy valaki egereket hurcolt be a Ciolkovszkijra. “Most konyorgunk, hogy kuldjenek egy macskat is.
Elmenyszamba meno attrakcio lesz, ahogy a macska kergetni fogja az egeret a sulytalansag allapotaban.” Sokat beszeltek a csodalatos indonez egyuttes hangversenyerol, a szverdlovi Qadalov mindnyajukat megrazo uj szimfoniajarol, az Ut a csillagokhoz cimurol. Sokat trefalodztak, nevettek. Egy szo sem esett arrol, hogy nemsokara milyen megprobaltatasokban lesz resze a Hiusz legenysegenek.
Jermakov az orajara pillantott, Mahov pedig sietve felemelkedett.
— Ideje mennunk, barataim.
Mindnyajan gyorsan felalltak, s bucsuzni kezdtek. Mahov sorban mindegyik urhajossal kezet szoritott, s Bikov nyugtalanul vette eszre, hogy hirtelen beesett, elsargult az arca. Stirneren nem lehetett ilyen konnyen eszrevenni a felindultsagot.
— Ne feledjetek — figyelmeztette oket Jermakov —, hogy legalabb otven kilometerre tavolodjatok el tolunk, kulonben erosen megporkolodhettek.
— Jol van, miattunk ne izgulj! — dunnyogte valaszul Mahov. — No, akkor… a viszontlatasra! Sok sikert!
Zsinort tarto kezet gyorsan valtogatva kiaraszolt a folyosora. Stirner udvozleskent integetett, majd kovette.
Nagy csattanassal lezarult a kivezetonyilas. Csend koszontott be.
— Vegul is nem meseltunk nekik az urbeli tamadasrol — jutott hirtelen Jurkovszkij eszebe.
Jermakov szorakozottan ranezett.
— Nem meseltuk el… Egyebkent ez most nem fontos. Kerem, keszuljenek fel… Szpicin, menjunk!
Bikov suttogva kerdezte Daugetol.
— Mihail Antonovics talan itt marad?
— Igen. A parancsnoki poszton neki most semmi dolga… — Dauge megrazta fejet, mintha valamilyen gondolatokat hessegetne el, s megkerdezte: — Mindenki a helyen van?
Mihail Antonovics es Jurkovszkij mar a karosszekekben ultek, s a biztonsagi ovekkel bibelodtek. Dauge segitett Bikovnak, hogy bekapcsolja magat, leszedte a zsinorokat, s hatarozatlanul megallt.
— Nos? Mire varsz?! — kialtott ra ingerulten Jurkovszkij.
— Tiz percunk maradt — hallatszott Jermakov hangja.
Dauge sietve elfoglalta helyet.
Ismet csond koszontott be. Bikov lehunyta szemet, s megrohantak az emlekek. A sotet kozep-azsiai ejszaka, a homalyosan vilagito ruha, friss kolni illat… s egy kedves, vegtelenul kedves es gyonged arc. Milyen regen is volt ez! Torka egyszerre osszeszorult, s ketszer-haromszor nagyot nyelt.
— Megkezdtuk az ereszkedest! — horkant rekedten a hangszoro.
A padlo megremegett a laba alatt, s a karosszek tamlaja nehez sulykent feszult a venaknak A reaktorok novekvo uvoltese fulebe csapott, s betoltott mindent.
Mahov es Stirner a “bolygokozi taxi” kerek ablakahoz tapadva megpillantottak, ahogy a Venusz hatalmas, narancsszinu korongja elott esetlenul, fekete meduzahoz hasonloan szetterpeszkedo urhajo alol halovany lang csapolt ki. Majd vakito, lila feny gyult ki. Amikor ismet kinyitottak a szemuket, mar nem lattak a Hiuszt. Csupan apro, kodszeru felhocske uszott azon a helyen, ahol a raketa az elobb volt.
“Eletunk tele van meglepetesekkel…”
A Hiuszon senki nem altatta magat azzal, hogy leszallasuk gyors es konnyu lesz. Jermakov annak idejen, amikor beszamolt a Tahmaszib-expediciorol, elmondta, milyen nehez volt iranyitani a raketat a Venusz legkoreben, hogyan hanykolodott, mint forgacs az orvenylo vizben, milyen emberfeletti erofeszitesbe kerult, hogy a raketat a hajtomu nyilasaival lefele tartsak. Vad szelekrol, a szaz fokra felizzott talaj folott vagtato jeges viharokrol szamolt be. Ilyen korulmenyek kozott hasznalhatatlanok, sot veszelyesek voltak a legkorszerubb giroszkopberendezesek, melyek nyugodtabb legkori korulmenyek kozott automatikusan a megadott helyzetben tartottak az urhajot, nem engedtek, hogy dulongeljen, forogjon, atforduljon…
Nem maradt mas hatra, mint hogy a Hiusz a mesterseges holdak nem tul pontos es allandoan megszakadassal fenyegeto iranyjelzesere tamaszkodjon. A meteoritvedo berendezesek radiolokatorai a Venusz legkori, elektronikus mezoiben nem mukodtek, s az urhajo hatalmas testevel barmely pillanatban razuhanhatott valamelyik sziklas csucsra. A viharok es forgoszelek meg eroteljesebben sodortak a Hiuszt, mint a tobbi urhajot, mert bar alakja kisse megkonnyitette a “fenekkel lefele” ereszkedest, azonban igen tavol volt attol, hogy aramvonalasnak nevezhessek.
Es megis, mindezek ellenere egyedul a Hiusz szamithatott komolyabb esellyel arra, hogy sikeres leszallast hajtson vegre a Venuszon. Alkalmas volt ra, hogy rendkivul lassan ereszkedjek le, centimeterrol centimeterre, ismet felemelkedhetett, s megkiserelhette mas helyen az ujabb leszallast, amire meg a legjobb atomhajtasu, impulziv raketa sem lett volna kepes korlatozott uzemanyag-keszletevel. Jermakov a “legkorrel rendelkezo bolygok uranak” nevezte el a Hiuszt, s most ezt be kellett bizonyitaniuk.
— Semmiseg, semmiseg az egesz — dunnyogte Mihail Antonovics Krutyikov, s immar tizedszer ellenorizte, eleg szilardan tartja-e ot a karosszekbe rogzito biztonsagi ov. — Semmiseg az egesz, minden remekul sikerul, higgyek el nekem. Talan egy kicsit razni fog… Viszont kepzeljek csak el, mekkora fordulat kezdodik a vilagur meghoditasanak torteneteben a Hiusznak ezzel az utjaval!
— Eljovendo megprobaltatasainkat latva szerfolott vigasztal ez a gondolat — riposztozott deklamalva Jurkovszkij. — De meg mennyire… szinte hallom, Krutyikov, az a bizonyos, tudjak? aki az elso urrepuloteret epitette a Venuszon!
— Csak rendben leszalljunk — suttogta a fogai kozott Dauge.
Mihail Antonovics elohuzta ures pipajat, s toprengve szivni kezdte.
— Csak mielobb elkezdodne! — mondta. — Mennyire mas ez, mint korabbi utaink, igaz, barataim?
— Igaz — felelte Dauge. — Szent igaz, Mihail Antonovics. Amikor legkor nelkuli, nyugodt bolygokra szallsz le, egeszen maskepp erzed magad.
— Ml-e-e-ert? — nyogte ki nagy nehezen Bikov, s kozben arra gondolt, vajon a tobbieket is kerulgeti-e a hanyinger, s szedulnek-e.
— Azert, mert olyan pilotakkal, mint Jermakov es Szpicin, start es leszallas kozben is nyugodtan alhatsz, olvashatsz, sakkozhatsz… Masutt!
De nem itt, a Venuszon.
— Igen — sohajtott Krutyikov —, nem a Venuszon…
— Unom mar a savanyu fecsegeseteket! — gurult duhbe Jurkovszkij. — Mit nyikorogtok? Tartsatok meg magatoknak elmenyeiteket! Vegyetek peldat Bikovrol, egeszen zold, de tartja magat, legalabb hallgat. Gyerunk, barataim, enekeljunk!
Ebben a pillanatban a hangszorobol felcsendult Jermakov izgatott hangja: — Figyelem!
A padlo nyomban meglodult, s lassan atfordult.
Abbol, ami az ezt koveto harom-negy oraban tortent, Bikovnak csupan nehany zavaros, osszefuggestelen emleke maradt. Kesobb pedig sehogy sem tudta felidezni, hogyan kovettek egymast az esemenyek. Ha jol emlekszik, Jurkovszkij meg oda tudott kuszni az oxigenpalackkal Daugehoz, mielott a geologus feje ajultan hullott mellere.
Szpicin ijeszto, a felismerhetetlensegig elvaltozott hangja, melyen kozolte, hogy Anatolij Boriszovics betorte a fejet, mar azutan harsant, amikor egy hatalmas, vad rangas nyoman elszakadt a Bikovot a karosszekhez rogzito ov.
Hogy ezutan mi tortent, arra mar nem emlekezett.
Titokzatos erok jatszottak a Hiusszal, a regi mondas: “mint egy beka a futball-labdaban” azonban csak akkor jutott eszebe, amikor a biztonsagi ov szakadt veget kezeben szorongatva atrepult a fulken, s nagy lendulettel
