hataval a fal boritasanak vagodott. A rugalmas boritas visszalokte. Ekkor ugy erezte, hogy egy kis idore elveszitette az eszmeletet, mert varatlanul azt vette eszre, hogy valaki ismet szorosan odaerositette a karosszekhez. S arra sem emlekezett, hogyan kerult a terde koze a konnyu palack, az aktivizalt ozonnal… hogyan s mikor volt az, amikor Jurkovszkij verbe borult arccal, ernyedten logott karosszeke oven… Mihail Antonovics a vallanal fogva razta ot, Bikovot, es valamit kiabalt a fulebe… Mindez sargaszold kodon keresztul villogott az agyaban, az eszmeletvesztes es a hanyinger rohamai kozott… A mennyezet oldalt fordult, majd villamgyorsan visszakerult a helyere, azutan ismet lezuhant, s feltartoztathatatlan erovel feszult labuknak a padlo. Neha egy-egy percre csond koszontott be: ilyenkor Bikov hatravetette fejet, szajat kitarta, s szaporan es melyeket lelegzett. Az urhajot hirtelen ismet megdobta valami, s kezdodott elolrol az egesz. Kozben a csend fulsiketito uvoltessel valtakozott. A nema csendben csak a reaktorok tompa zugasa hallatszott, ami nem nyomta el sem a nyogeseket, sem trefalodzasukat. Igen, ezeknek a sokat probalt, urbeli farkasoknak volt akkor is erejuk, hogy trefaljanak, Bikov azonban egyetlen trefajukra sem emlekezett. Teljesseggel lefoglalta az az erzes, ami meggyozodesse erlelodott benne, hogy a kovetkezo lokes vegkepp kirazza belole a lelket. Idorol idore eszebe jutottak tarsai a parancsnoki fulkeben, mar sebesulten latta oket, a muszereket pedig darabokra torve, s azt kepzelte, hogy az urhajo igy nagy magassagbol zuhan a hegyes, meredek sziklakra. A Hiusz, sebesseget eroteljesen csokkentve, nagy ereju legkori aramlasba kerult, mely a celtol oldalt sodorta, s Jermakovnak es Szpicinnek minden erejere szuksege volt.
hogy az urhajot a radio altal megadott iranyban tartsak.
Mint ahogy kesobb Szpicin elmondta, eleteben meg sohasem kellett ilyen borzalmas korulmenyek kozott leszallnia.
Hirtelen nyugodt csend koszontott be. Teljes es tagadhatatlan csond, melyet apro vibracio, egyetlen hang, egyetlen rezzenes sem sertett meg. Ugy zudult ez a csond az eltompult urhajosokra, mint derult egbol a villamcsapas.
Bikovnak ugy tunt, hogy maga az ido allt meg. Meg mindig szines foltok usztak a szeme elott, veritek- patakok csordogaltak testen, keze-laba remegett. Kesobb kulonos kozony vett rajta erot, halalos vagy fogta el, hogy kinyujtsa labat, es aludjon, aludjon, aludjon… Lehunyt szemhejan keresztul is erezte, hogy mozdult meg s allt fel Jurkovszklj, tett nehany bizonytalan lepest, tenyeret vegighuzta arcan, majd ertetlenul meredt vertol maszatos ujjaira.
— Mi van veled? — kerdezte halkan Dauge.
— Sem-mi… — Jurkovszkij osszerancolta homlokat, s megrazta fejet. — Azt hiszem, az orrom… Faj a szemem…
— Pfuj! — sohajtott Mihail Antonovics. — Ez volt aztan a tanc, szo se rola!
Jurkovszkij felemelte a kezet, tett nehany tornagyakorlatra emlekezteto kezmozdulatot, majd hirtelen megdermedt.
— Barataim! — kialtott fel. — A Venuszon vagyunk… s elunk! A Hiusz egeszben maradt, az ordogbe is! Dauge! Kelj fel! Erted, a Venuszon vagyunk…
— Korai meg az orom — allitotta meg Dauge. — Azt hiszem, valami tortent Anatolij Boriszoviccsal…
— Igen, en is hallottam Szpicin hangjat — erositette meg Krutyikov.
— Menjunk?
A parancsnoki fulkehez indultak, az ajto azonban kitarult, s Jermakov jelent meg a kuszobon, sapadtan, atizzadva, bebugyolalt fejjel.
— Mindnyajan eltek? — Gyorsan vegigpillantott tarsain.
— Mindnyajan — felelte Dauge.
— Koszontelek benneteket a sikeres leszallas alkalmabol!
Mindenkihez kulon odalepett, es megszoritotta a kezet.
— Es Bogdan? — kerdezte Mihail Antonovics.
— Alszik.
— Hm…
— Ledolt, mint akit leutottek.
— Nincs mit csodalkozni — nevette el magat Krutyikov. — Ilyen harom es fel ora utan… Magam is alig allok a labamon.
— Erdekelne, mi van a Fiuval. Nem szakadt le? — kerdezte Bikov.
— Kiszallunk? — javasolta nem tul nagy meggyozodessel Jurkovszkij.
— Nem. — Jermakov meg egyszer vegignezett a legenyseg tagjain, s megismetelte: — Nem. Semmi esetre sem. Hozzatok rendbe magatokat, es pihenjetek! A kiszallasra ugy negy ora mulva majd visszaterunk, amikor megkapjuk a kinti laboratorium osszes adatait. Kapcsoljatok be az ionizatorokat, mosakodjatok meg, es alvas!
— Jo lenne enni valamit… — jegyezte meg gondterhelten Mihail Antonovics.
“S egy kupica konyak sem artana” — gondolta Bikov.
— Ahogy akarjatok. Ami engem illet, veszek egy furdot, s be az agyba… Alekszej Petrovics, segitsen Bogdannak, hogy eljusson a kajutjebe, rendben?
— Ertettem, Anatolij Boriszovics.
Nem, nem ugy tortent az egesz, ahogy Bikov feltetelezte.
Joval egyszerubben es jobban ment minden. Amikor felora mulva alaposan megfurodve s meg vorosebben, mint szokott, bebujt a lepedo ala, Ismet maga ele idezte az ashabadi kis hazat… Boldog mosoly aradt szet arcan, s elaludt.
Mint mindig, ezuttal is Dauge ebresztette. Johanics sovany arca megnyult, fekete szeme beesett, s lazasan csillogott.
— Oltozz, Alekszej! Vedd fol a kulonleges vedooltozetet, s gyere be a tarsalgoba! — kozolte vele rekedt hangon. — Nemsokara kiszallunk.
Kiszallnak! A gondolat, hogy azon a bolygon van, mely annyi bator ember pusztulasat okozta, eles keskent hasitott agyaba. Most kezdodik majd a lenyeg, amiert idejottek…
Bikov sietve feloltozott, a beepitett szekrenybol elovette a kulonleges vedooltozetet, s magara huzta. A legenyseg tagjai mar mind a tarsalgoban voltak, az asztal korul alltak, szpektrolitsisakjukat hatravetettek, s neman egymast vizsgalgattak.
Jermakov szeme tagra nyilt, s ugy ragyogott, akar egy macskae. Mihail Antonovics ures pipajat szivta.
— Kavet? — kerdezte Bikov egyikojukhoz sem fordulva.
— Azt gondolom, majd kesobb — mondta homlokat rancolva Jurkovszkij. — Nincs ertelme huzni az idot, menni kell. Hallatlan dolog: ot ora telt el a leszallas ota, s meg ki sem nyitottuk a bejarati ajtot!
— Induljunk! — invitalta egyszeruen Jermakov.
— Fegyverek? — Bikov a parancsnokra pillantott.
Az bolintott, s gornyedten kilepett a folyosora. A tobbiek is kovettek. Bikov a korlatba kapaszkodva felrohant a lepcson. Egy perc mulva geppisztollyal a nyakan, s ket granattal az oven csatlakozott tarsaihoz.
— A hodito Alekszej! — trefalkozott rajta Szpicin.
Jurkovszkij csak a homlokat rancolta.
A kijarati ajto melletti keszonkamraban szorongtak. Bogdan legmentesen bezarta maga utan az ajtot.
— Sisakokat fel! — adta ki a parancsot Jermakov.
Bikov ettol kezdve nem latta bajtarsai arcat, s ez kellemetlenul erintette. Felzugott a szivattyu, elmozdult a manometer mutatoja. Jermakov megfogta az ajto fogantyujat. A nehez acellemez felrecsuszott. Az ajto megremegett, s valamifele undoritoan zsiros, sargasszurke iszap omlott hangos cuppanassal a labuk ele. Suru es tapados volt, azonban szabadon folyt, s a reflektorok fenye aranyszinu langocskakkal villogott a feluleten. Ez annyira varatlanul erte oket, hogy az elso pillanatban egyikojuk sem mozdult.
Majd Jurkovszkij elfojtott kialtassal elorevetette magat.
Bikov azonban megelozte. Megragadta a kijarati ajto szegelyet, es teljes erejebol probalta tolni. Laba meg-megcsuszott az iszapban, terdre zuhant. Odaert azonban mar Jurkovszkij es Dauge, majd hatuknak feszult Bogdan es Mihail Antonovics is. A boritolemez puha cuppogassal megmozdult, a helyere csuszott, s Jermakov sietve megnyomta a szivattyu inditogombjat.
Mindnyajan kiegyenesedtek. Labuk alatt zavaros iszap folyt szet, goz aradt belole. Bikov felemelte geppisztolyat, oltozeke ujjaval megtorolte a fegyver markolatat, s belenezett a csobe. Majd gondosan letisztogatta osszemaszatolt terdet.
— Ha jol latom — hallatszott a fulhallgatoban Dauge hangja —, ez egyaltalan nem homok.
