— Valoban nem nagyon hasonlit a sivatagra — erositette meg Jurkovszkij. — Ezt meg en is meg tudom allapitani, noha nem vagyok szakember.
Jermakov leguggolva vizsgalgatni kezdte a saros pocsolyat.
— Ha a trefalodzast egy kesobbi, megfelelobb idore hagyjuk — jelentette ki —, akkor hajlok arra, hogy feltetelezzem, a Hiusz egy mocsarban ereszkedett le.
— Megpedig fulig — ertett vele egyet Jurkovszkij. — De akkor hol a sivatag?
— Eletunk tele van meglepetesekkel — sohajtott Krutyikov.
— Tessek, szep kis slamasztikaba vitt bennunket Stirner az iranyjeleivel!
— Mi koze ehhez Stirnernek?
— Mi lett volna, ha a Hiusz teljesen belemerul ebbe az ingovanyba… — kezdte Bogdan.
Jurkovszkij turelmetlenul vallat vont.
— Mi sem egyszerubb! Kimaszunk a felso nyilason, s megnezzuk.
Kilepett a keszonbol, s rozsdas, olajos foltokat hagyva a muanyag padlon, felkapaszkodott a tehernyilas szuk eloterebe.
— Mocsar a Venuszon! Gondoljatok csak meg! — dunnyogte Mihail Antonovics. — Micsoda meglepetes!
A felso nyilast ovatosan nyitottak ki, keszen arra, hogy barmely pillanatban ismet becsapjak. Semmi borzaszto nem tortent. Vekony sipolas hallatszott — az eloterbe betort a kulso atmoszfera, majd minden elcsendesult.
— Hurra! — orvendezett nyugodtan Jurkovszkij. — Minden rendben.
Nyissatok ki!
A zarofedel nagy csattanassal elmozdult. Az elol allo Jermakov kihajolt a resen. A hata mogott, labat turelmetlenul valtogatva, szorongott Jurkovszkij es Mihail Antonovics. Dauge, aki kozejuk furakodott, erthetetlen kialtassal huzodott vissza.
— Hat igen — szolalt meg valaki. — Nagyon, nagyon erdekes…
Semmit nem lattak. A Hiuszt rebego, teljesen athatolhatatlan, sarga kod vette korul. Lent, ugy masfel meterre, tompan csillogott az ingovany felszine. A csendben elmosodott hangok hallatszottak, elfojtott kohogesre, bugyborekolasra emlekeztettek. Az urhajosok sokaig alltak, s vizsgalgattak a kigozolges zavaros, oszes hullamait. Neha ugy lattak, hogy arnyak suhannak el elottuk, torz, szurke alakok rajzolodnak ki, azonban ujabb es ujabb kodretegek tortek elo, s mindez eltunt.
— Ebbol eleg volt — szolalt meg vegul Jermakov. — Mar kaprazik a szemem. Igenybe kell venni az infravoros technikat. — Kiegyenesedett es folpillantott. — Aha, a Fiu, azt hiszem, a helyen van!
— Alaposan belemerultunk… — Szpicin, aki mellevel a nyilas peremenek dolt, nyugtalanul hol az egyik, hol a masik oldalra forgatta fejet. — A reaktorgyuruk tovig belesuppedtek az ingovanyba.
— Semmi vesz, egy kicsit korulnezunk, majd megkisereljuk a felemelkedest.
— S ha az urhajo meg melyebbre sullyed?
Az infravoros technika semmi tamponttal nem szolgalt.
A kepernyon arnyak gomolyogtak, a talaj ugyanazon a helyen hol suppedekesnek, hol alaposan ledongoltnek, hol porhanyosnak bizonyult…
— Gyerunk, menjunk ki! — javasolta Jurkovszkij. — ott majd meglatjuk, mit tegyunk.
Ugrani keszult, Bikov azonban vallon ragadta — Mi van? — kerdezte nemi ingerultseggel a geologus.
— Eletunk tele meglepetesekkel — mondta Bikov. — En megyek elsonek.
— Miert maga?
Bikov neman a geppisztolyra mutatott.
— Eleg volt mar Lord Roxton szerepebol! — Jurkovszkij ellokte Bikov kezet.
— Bikovnak igaza van — mondta Jermakov. — Kerem, engedje at, Vlagyimir Szergejevics!
— Nem ertem…
— Engedjen elore engem es Bikovot. Harom perc mulva visszaterek…
Mindnyajan tudtak, hogy az eloirasok szerint a parancsnok nem hagyhatja el elsonek a hajot, ha ismeretlen helyen szallnak le. Azonban megertettek Jermakovot. Jurkovszkij szotlanul felrelepett. Bikov gyors mozdulattal kibiztositotta geppisztolyat, s Jermakov utan ugrott. Laba terdig suppedt a hig latyakba.
Harmadik resz
A mocsarban
Mocsar a Venuszon… Az urhajosok szamara abszurdabb dolog, mint palmaligetek a Holdon vagy egy tehencsorda az aszteroidak csupasz csucsain. Langolo egbolt helyett tejfeher kod es hig iszap a szaraz, perzseloen forro homok helyen. Ez alaposan racafolt a regota meggyokeresedett velekedesekre, s onmagaban mar ez is elsorendu fontossagu felfedezesnek szamitott. Ugyanakkor hihetetlenul bonyolitotta a helyzetet, ugyanis mindez teljesen varatlanul erte oket. Mert semmi nem rontja el ugy egy komoly vallalkozas eselyeit, mint valami varatlan dolog. Meg a Gobi sivatagi terepjarok bator vezetoje, aki kevesse volt jartas a Venuszrol szuletett tudomanyos elmeletekben, s eppen ezert egyaltalan semmifele elkepzelese nem volt a bolygorol, meg o is alaposan elbatortalanodott: az a keves, amit a nyitott bejarati resen at megpillantott, egyaltalan nem felelt meg a sivatagi szakerto es vezeto feladatanak, amire pedig keszult. Ami a legenyseg tobbi tagjat illeti, ok termeszetesen szelesebb osszefuggeseiben vizsgaltak a dolgokat, igy a varatlan helyzet meg inkabb aggasztotta oket. Nem mintha a pilotak es a geologusok nem lettek volna felkeszulve a legkulonbozobb nehezsegekre es kudarcokra.
Mindegyikojuk tisztaban volt vele, hogy a Hiusz oriasi sebessege mellett a leszallas helye akar tobb ezer kilometerre is lehet a Golkondatol; a Hiusz leszallhatott volna a hegyek kozott, ahol felfordulhatott, sot ossze is zuzodhatott volna a sziklakon. Mindezeket a nehezsegeket es kudarcokat azonban elore szamitasba vettek, s eppen ezert ezek nem voltak olyan borzasztoak, meg akkor sem, ha pusztulassal fenyegettek oket. “A nagy ugyek mindig kockazattal jarnak — ez volt Krajuhin kedvenc szavajarasa —, s akik nagyon felnek a halaltol, azokkal nincs kozos utunk.” De ilyet, hogy mocsarra talaljanak a Venuszon!
Kitartasuk es oriasi tapasztalatuk ellenere az urhajosok csak nehezen tudtak leplezni egymas elott elhatalmasodo nyugtalansagukat. Hivatasuk arra tanitotta oket, hogy az ilyen helyzetekben legyenek fegyelmezettek. Viszont mindegyikuk jol tudta, az expedicio sorsa es eletuk most egy sor, egyelore ismeretlen korulmenytol fugg.
Mindegyikuk fejeben ujabb es ujabb kerdesek vetodtek fel.
Vajon sokaig tart-e a mocsar? Mi is ez voltakepp? At tud-e rajta torni a Fiu? Nem fenyegeti-e a Hiuszt az a veszely, hogy meg melyebbre sullyed vagy atfordul, es akkor vegleg elmerul? Megkockaztathatjak-e, hogy ujbol a magasba emeljek az urrepulot, s megkisereljenek egy masik helyen leszallni?
Nem sokkal a start elott Dauge azt mondta Krajuhinnak: “Csak erjunk szerencsesen foldet, ott majd meg a poklon is atverekedjuk magunkat.” Mindnyajan tudtak, lehet, hogy a poklon is at kell verekedniuk magukat, azonban ki gondolta volna, hogy ez a pokol Ilyen lesz — zavaros, kiismerhetetlen es bugyborekolo?…
Mint mar elmondtuk, Bikovot eppen rosszul informaltsaga folytan egeszen mas dolgok nyugtalanitottak. Az expedicio sorsa miatt nem nyugtalankodott, mert bizott a Hiusz csodalatos kepessegeiben, s ami a legfontosabb, tarsaiban, fokepp Jermakovban, kinek hangjaban meg a zavar arnyeka sem erzodott. Bikov szamara a varatlan esemeny csupan kaland volt. Rendkivul hizelgett neki, hogy Jermakov az o oldatara allt Jurkovszkijjal a bejaratnal kirobbant apro osszezordulesben.
Bikov nagy nehezen huzta ki labat a tapados dagvanybol, s nehany lepest tett Jermakov nyomaban. A parancsnok megallt es hallgatozott. Suru, sargas felhomaly vette korul oket.
Csupan a zsirosan csillogo ingovany egy darabjat lattak, viszont annal tobbet hallottak. A lathatatlan ingovany kulonos hangokat adott. Rekedten sohajtozott, kohogott, szortyogott. Tompa nyogesek jutottak messzirol hozzajuk, majd mely morgas es elnyujtott, magas hangu zugas hallatszott. Minden bizonnyal ezeket a hangokat maga a mocsar keltette. Bikov azonban rogton fantasztikus elolenyekre gondolt, akik elbujhattak a kodben, es sietve megtapogatta az oveben a granatokat. “Ha ezt elmeselem otthon a gobi-expediciobelieknek — gondolta-,
