nem messze, a kereg peremen hirtelen megjelent nagy, sotet foltot.
— Hol? — fordult meg hevesen Jurkovszkij.
— A folt eltunt.
— Ugy lattam… — kezdte Bikov, azonban mely, tompa uvoltes szakitotta felbe szavait. — Halljatok?
— Valahol itt van, a kozelben… — Szpicin kezevel jobb fele bokott.
— Igen-igen, nem messze. Tehat valoban lattam…
Bikov lassan elohuzott az ove mogul egy granatot, s nyugtalanul korbepillantott.
— Nagy? — kerdezte Szpicin.
— Nagy…
Ismet uvoltes harsant, most mar egeszen kozelrol.
Egyetlen foldi eloleny sem lett volna kepes ilyen hangot hallatni — mesterseges gozszirena hangjara emlekezteto zugas volt, s ugyanakkor tele volt fenyegetessel.
Bikov osszerezzent.
— Szepen bog… — allapitotta meg halkan.
— Nosza, menjunk oda es nezzuk meg! — javasolta rekedt hangon Jurkovszkij. — Bezzeg a Mars! Milyen josagos es kellemetes bolygo! Kesz udules!
…Tik…tik-tik., tik-tik…
— Nem, nem kell odamenni — velekedett Szpicin. — Folosleges legenykedes…
Bikov hallgatott.
— Fel? Akkor egyedul megyek… — Jurkovszkij hatarozottan eloreindult.
Az egesz villamgyorsan jatszodott le. Bikov Szpicinhez fordult, s ekkor valami sulyos dolog zuhant a szaraz szigetre, mintha nedves fehernemus csomagot hajitottak volna az aszfaltra. Kerek, sotet leny kozeledett a kodbol az urhajosok fele, akkora volt, mint egy jol taplalt tehen. Jurkovszkij visszahokolt, s elfojtott kialtassal a mocsarba zuhant. Szpicin hatralepett.
Bikov egy masodpercre ugy erezte, hogy halotti csend koszontott be korotte. A dozismero felenk “tik- tik”
ketyegese hasitott tudataba s ettol magahoz tert.
— Hasalj! — uvoltotte el magat.
Szpicin hasra vetette magat, es meg latta, ahogy Bikov hatraugrott, es meglenditette jobb kezet — egyszer, majd meg egyszer.
Ket, tompan morajlo robbanas suketitette meg. Ket narancsszinu fellobbanas vilagitotta meg a kodot egy kis idore, s a felhomalyban ketszer is elotunt, majd ugyanolyan gyorsan a kodbe is veszett egy csillogo, nedves test — hatalmas borzsak, melyet mely rancok szantottak. Suvitve ropkodtek a szilankok, s szaporan kopogtak az “aszfalton”.
Azutan minden elcsendesedett.
— Finita la comedia — dunnyogte gepiesen Szpicin, es nagy nehezen feltapaszkodott.
— Hol van Jurkovszkij?! — kialtotta lihegve Bikov.
— Itt… Nyujtsatok a kezeteket…
Kicibaltak az “aszfaltra” a tetotol talpig osszemaszatolodott Jurkovszkijt. A “szepfiu”, anelkul hogy egy szot szolt volna, odarohant, ahol harom perce a szorny feltunt.
— Semmi — allapitotta meg csalodottan.
Valo igaz, a szorny eltunt.
— De hiszen itt volt! — Jurkovszkij korbejarta a kis szigetet, neha megallt, lehajolt, kezevel terdere tamaszkodott, es a kigozolges fuggonyen at vizsgalgatta az egymasba fonodo szarak es torzsek homalyos sziluettjet. — Itt volt…
— Elment… elment…
— Mintha levegove valt volna! — jegyezte meg Szpicin toprengve.
— Lehet, hogy nem talalta el? — kerdezte Jurkovszkij naivan, s megallt Bikov elott, aki gondterhelten vizsgalgatta geppisztolyat.
Bikov elnezon szippantott.
— Na jol van, elment, hala Allahnak — zarta le Szpicin. — Vajon mit akart tolunk? Talan ebedelni?
— Osto-ba-sag! — jegyezte meg mely ertelmuen Jurkovszkij. — Meg-le-po ostobasag. Lam, honnan szarmazik a buta elkepzeles idegen bolygok emberevo szornyeirol!
Rendben, ertem, hogy regenyirok vagy filmszerzok ezt teszik, de hogy te is, regi urhajos letedre, Bogdan!..
Neman lepdeltek visszafele. Nem hallottak Jermakov es Dauge hangjat: bizonyara mar visszatertek a Hiusz belso helyisegeibe. Mielott ismet belegazoltak volna a fustolgo iszapba, Jurkovszkij nemi gondolkodas utan kijelentette: — Akarhogy is volt, a Venuszon megiscsak van elet. Nagyon erdekes!
Csak… biztos benne, Alekszej Petrovics, hogy eltalalta?
Ez mar egy kicsit sok volt Bikovnak. Haragosan felhorkant, s eloresietett….Tik… tik-tik-tik… tik-tik…
Bikov a fegyverpucolas miatt kisse kesobb tert vissza a tarsalgoba, s a vita kellos kozepere ert oda. Jurkovszkij es Dauge, akiket csak az asztal valasztott el egymastol, egymassal ordibaltak, alluk ingerulten meredt elore.
Krutyikov es Bogdan Szpicin ironikus arckifejezessel hallgattak oket, s idorol idore epes megjegyzeseket szurtak kozbe. Jermakov nem volt a tarsalgoban.
— Akkor mivel magyarazod ezt? — kerdezgette makacsul s szemmel lathatoan nem eloszor Dauge.
— Mar mondtam neked…
— Ezt tudom. Szeretnem tudni, miert tamadt akkor rank?
— Ki mondta neked, hogy rank tamadt?
— Bogdan, de te magad is megerositetted.
— Szo sincs rola. Egyszeruen rank bukkant. Mi tobb: biztos vagyok benne, mindaddig, amig a mi derek Alekszej Pelrovicsunk nem vagta hozza a bombait, nem is sejtette letezesunket!
— Reszemrol — jelentette ki Bogdan Szpicin — ezekben az esetekben inkabb hajlok arra, hogy a legrosszabbat tetelezzem fel, s ezert nagyon halas vagyok Alekszej Petrovicsnak.
— Nekem pedig — szolt kozbe Bikov, s Jurkovszkijra sanditott — nem volt jogom mast tenni. S a tovabbiakban is ezt fogom tenni, kerem, jegyezzek ezt meg!
Jurkovszkij megvetoen lebiggyesztette ajkat.
— Nagyon eltavolodtunk a dolog lenyegetol — fordult Daugehoz. — Tehat…
— Tehat — folytatta Szpicin —, Vlagyimir, te azt allitod, ha a kulonbozo vilagok, bolygok szulottei talalkoznak, nem johet meg az etvagyuk egymasra. Kulonbozo szervezet, kulonbozo fejlodes es a tobbi, igy van?
— Primitiven leegyszerusitve, igy — ertett egyet vele Jurkovszkij.
— Nem tudom… Lehet, hogy igazad van, csak eppen…
Emlekszel Valja Bezuhovra az ellato reszlegbol? Kell hogy emlekezz ra. Volt egy kutyaja, dakszli es bulldog kevereke; hihetetlenul ostoba allat volt.
Amikor Voronov a Kallisztorol hozott egy feher gyikot, ez a hibrid, gondolok itt a kutyara, bemaszott a terrariumba, s egy szempillantas alatt leharapta a gyik labait, meg mukkanni sem tudott senki. Igaz, az ostoba utana egy allo heten keresztul iszonyatosan kinlodott a gyomraval…
— Na ugye… — mondta bizonytalanul Jurkovszkij.
Krutyikov es Bikov elkacagtak magukat.
— Lam, milyen szomoruan ert veget ket kulonbozo vilag lenyeinek talalkozoja — zarta le a vitat komolyan Szpicin — a kutyae a Foldrol s a gyike a Jupiter egy bolygojarol.
— De hiszen egy sundiszno elott is vilagos… — Jurkovszkij eltoprengett, majd legyintett. — Kokorszakbeli alakok!
Jermakov lepett be, s mint mindig, most is nyugodt volt, csupan kisse sapadtabb a szokasosnal. Az asztalhoz ult, kinyitotta borkotesu noteszet, es bepolyalt fejevel foleje hajolt.
Mindnyajan elhallgattak, egymasra pillantottak, Bikov kenyelmesebben helyezkedett el, s varta, mit mond a parancsnok. — Egy kis figyelmet kerek — szolalt meg Jermakov. — Meg kell vitatni tovabbi terveinket.
Csend lett, meg a hutogepek zugasa is hallatszott.
