nem fogjak elhinni!” Hirtelen ratort a magany erzese. Hatrapillantott, a Hiusz sotet tombjere, s geppisztolyat eloretartva, Jermakov utan indult.
Tik… tik-tik… tik… — kopogott felenken s alig hallhatoan a sugarzasmero. “Semmi vesz, nem tobb mint ezer rontgen”
— nyugtatgatta magat, s nyomban el is feledkezett errol, amikor szilard talajt erzett a laba alatt. Lehajolt, s szabad karjaval tapogatozott maga elott. A kigozolges konnyu koden at, a mocsar rozsdas, olajos felszinebol szogletes, iszapboritotta tombok emelkedtek ki.
— Mi ujsag maganal? — hallatszott Jermakov hangja.
— Egyelore… semmi kulonos — felelte Bikov —, minden rendben. Nagyon suppedekes a talaj. A labam alatt kovek vagy talan szikladarabok…
Csuszkalva es botladozva atmaszott az erthetetlen tombokon. A laba alatt cuppogott, csuklott, csattogott a talaj…
— Erosen huz le? — erdeklodott Jermakov.
— Nem — felelte Alekszej Petrovics, s derekig beleszakadt az ingovanyba.
“Nehogy veletlenul elsullyedjek…” — villant at agyan a nyugtalanito gondolat. Ebben a pillanatban geppisztolyanak csove valami szilard dologhoz ert. Bikov csodalkozva pillantott oda. Utjukat apro, erdes kis sziget keresztezte, peremet csillogo csik szegelyezte.
— Anatolij Boriszovics! — hivta segitsegul a parancsnokot Bikov.
— Igen?
— A tovabbiakban a mocsar ki van aszfaltozva.
— Nem ertem. Odamegyek.
— Azt mondom, hogy innentol aszfalt boritja a mocsarat.
— Felrebeszelsz, Alekszej? — hallatszott Dauge izgatott hangja. A legenyseg tobbi tagjaval egyutt a raketa nyitott nyilasanal allt, s a felderitok minden egyes szavat ertette.
— Igen, igazi aszfalt! Vagy mint a takir a sivatagjainkban.
Bikov a hata moge lokte geppisztolyat, s kezevel a szilard talajba kapaszkodott. Az ingovany elnyujtott, szivo hangot hallatva elengedte testet. Leterdelt, negykezlab odebb kuszott a szilard szigetecske peremetol, s felallt.
…Tik…tik…tik…
— Igazi, szilard aszfalt, Anatolij Boriszovics. Allok!
— Talan ez a partja? — kerdezte Jermakov, hangjaban titkolt remennyel, es kozelebb jott Bikovhoz.
— Nem tudom… nem, nem part. Mintha a mocsar kerge lenne.
Jermakov lehajolt.
— A vastagsaga korulbelul harminc-harmincot centimeter — allapitotta meg.
— Tudom, hogy mi ez — avatkozott hirtelen kozbe Krutylkov. — Hiszen a Hiusz fotoreaktorral ereszkedett le…
— Az ordogbe is! — hallatszott, ahogy Jurkovszkij hangosan sisakjahoz kapott. — Hiszen ez…
— Osszeszaradt ingovany, semmi ketseg — erositette meg Jermakov. — A fotoreaktor kiegette a vizet belole, s kereg keletkezett. A Hiusz pedig leszallas kozben attorte.
— Valami ilyesmi — ertett veluk egyet Bikov. A kereg peremen lepdelt, s erdeklodve szemlelodott — Szeles, mint a Voros ter, s egyenes, akar tancolni is lehet rajta. At- meg atjarjak a repedesek.
— A Fiu atjut rajta? — erdeklodott Jermakov.
Bikov hanyagul valaszolt: — A Fiu mindenutt atjut.
— …Tik… tik-tik… tik-tik…
— Nos, barataim… Visszaterek. Ugy gondolom, a legenyseg kiszallhat.
Jurkovszkij es Szpicin, menjenek Bikovhoz.
— Ertettuk!
— “Elore, vilagur meghoditoi!” — dudoraszta gunyosan Jurkovszkij, mikozben kimaszott a nyilason. — Ej, Bogdan, vigyazz magadra!
— En? — kivancsiskodott sertodotten Dauge.
— Mi hozzafogunk a talajmintak es a legkor elemzesehez, s megvizsgalunk egyet s mast…
— Rendben, Anatolij Boriszovics.
— Mihail Antonovics — intezkedett Jermakov, miutan felmaszott a zsilipkamraba —, menjen tel a parancsnoki fulkebe, s probalja meg a lokatorral vegigtapogatni a kornyeket… Bikov elvtars, most tart magahoz Jurkovszkij es Szpicin. Maga a parancsnok.
Probaljanak eljutni a szilard terulet kulso peremeig. Tovabb ne menjenek.
— Ertettem.
“Helyesen dontott — gondolta Bikov. — Ostobasag lenne vakon, nyakig belemerulve kuszni az ingovanyban, amikor van egy infravoros sugarvetovel ellatott terepjaronk. Igaz, a terepjarot meg le kell emelni…”
Valahol a kozeleben felhangon Jurkovszkij szitkozodott. Bogdan fojtott hangon sugta:
— Jobbra, Vologya, jobbra…
Nehany perc mulva lassu, cuppogo hangok hallatszottak, s ket szurke alak bukkant elo a kodbol.
— Hol vagy, Aljoska? Az ordogbe, az orromig se latok… Mi az, meg nem faltak fel a helybeli szornyek?
— Az uristen megkegyelmezett — dunnyogte Bikov, s mindkettojuknek segitett, hogy kimasszanak a “takirra”.
Jurkovszkij dobbantott nehanyat, a kereg szilardsagat probalta. Bogdan iszappal befrocskolt sisakjat torolgette a szeme elott, s megjegyezte: — Kar volt, mondom nektek…
— Micsoda?
— Kar volt Venusznak nevezni.
— Mit? Vagy ugy… — Bikov vallat vont. — Tudod, nem a nev a lenyeg.
Jurkovszkij felnevetett.
Kenyelmesen lepkedtek, atugraltak a szeles repedeseket, melyekben fustolt az ingovanyos, hig iszap.
— Bogdan! — szolalt meg suttogva Bikov. — Hiszen a mocsar sugarzast bocsat ki magabol… Hallod?
…Tik, tik-tik, tik-tik…
— Hallom. Ez semmiseg. Nagyon erzekenyek a meromuszereink.
— Minden, ami a fotoreaktor ala kerul, sugarzast kell hogy kibocsasson — magyarazta kioktato hangon Jurkovszkij. — Ez vilagos meg a…
— Varjatok csak! — Bogdan felemelte a kezet.
Megalltak. Csak elmosodottan hallottak Jermakov es Dauge hangjat a recsego fulhallgatoban.
— Milyen messzire kerultunk a Hiusztol, mit gondoltok? — kerdezte Szpicin.
— Ugy hetven-nyolcvan meterre — felelte gyorsan Bikov.
— Ugy. Tehat a radiotelefonjaink csak ekkora tavolsagig hatekonyak.
— Eleg keves — jegyezte meg Jurkovszkij. — Bizonyara az ionizacio az oka.
— Igen…
…Tik…tik-tik…tik…tik…
Tovabbmentek. Az uvoltes, bugyborekolas es suvites egyre erosebb lett. Valahol elol, jobbrol, hangos horkantas hallatszott.
— Pfuj! Agyuk duborgeset hallom… — mormogta Jurkovszkij.
— Hat igy allunk!
Az ingovany tetejen a fotoreaktor altal kiegetett hatalmas, kerek lepeny lankasan ereszkedett vissza az iszapba. S mogotte rogton kulonos, sapadt-szurkes novenyek szeszelyes korvonalai rajzolodtak ki a kodben. Karnyujtasnyira voltak toluk — alig tiz lepesre, a kigozolges feheres hullamai azonban allandoan megvaltoztattak es eltorzitottak arculatukat, hol ezt, hol azt a reszuket mutatva meg, vagy beburkolva athatolhatatlan felhomalyba, es igy sehogyan sem tudtak olyan alaposan szemugyre venni oket, ahogy kellett volna.
— Venuszi erdo — suttogta Jurkovszkij, oly kulonos kifejezessel, hogy Bikov bizalmatlanul sanditott ra.
— Igen… venuszi. Szerintem ronda egy dolog — fejezte ki Bogdan krakogva a velemenyet.
— Hallgass, Bogdan! Butasagot beszelsz… Hiszen ez elet! Az elet uj formai! Es mi, mi felfedeztuk ezt…
— Azt hiszem, ez megint csak az elet egy ujabb formaja — morgott Bikov, s nyugtalanul meregette a toluk
