Valoban, a Fiut olyan konnyen leengedtek, “akar a karikacsapas”. Levettek a kontener elulso falat, kioldottak a belso rogziteseket, s Bikov kisse fontoskodva megkerte tarsait, terjenek vissza a zsilipkamraba.
— Igy… hm… biztonsagosabb lesz — magyarazta kiteron es hatarozatlanul.
Az urhajosok csodalkozva nevetgeltek, de engedelmeskedtek. Bikov lezarta a terepjaro nyilasait, az iranyitopulthoz ult, s megnyomta a billentyuket. A Fiu felbogott, lanctalpai halkan megcsordultek. “Most pedig — gondolta Bikov —, most majd elkepednek.” A hajtomu fulsuketiton felzugott, es a Fiu szokkent egyet. Az urhajosok csak annyit lattak, hogy egy szeles, sotet tomeg zugva es femes csattanassal elvillant elottuk, s beleveszett a kodbe.
A Hiusz megingott, mint egy csonak a hullamokon. Az ingovany megremegett a nehez utestol. A terepjaro lanctalpaval az “aszfaltkereg” peremet tordelve kijutott a mocsarbol, hihetetlen konnyedseggel felig uszott, felig lanctalpain gordult, iszap szokokutakat frocskolt szerteszet, egy szuk kort irt le, majd mozdulatlanul megallt az urhajo kijaratanal. Reflektoranak eles, feher fenye megvilagitotta a gomolygo kodfelhoket.
— Igazi profi! — dormogte Jurkovszkij.
Krutyikov lelkesen tapsolni kezdett. Mint szurke kisertet, egy esetlen alak jelent meg a bejarati nyilas elott, kezet nadragja varrasahoz szoritotta, s maris felcsendult a fulhallgatoban rekedtes hangja: — Parancsnok elvtars, a Fiut menetkesz allapotba hoztam.
Ha valakirol elmondhatjuk, hogy szakmaja virtuoz mestere, akkor Bikov mindig az volt. Legalabbis fantasztikus szokkenesei lanctalpas terepjarokkal, anelkul hogy elozetesen lenduletet vett volna, a legnagyszerubb vezetok koze soroltak. Tudataban volt ennek, s buszke volt ra. Az otlet, hogy tarsait meglepje, varatlanul szuletett meg benne, amikor a kontener elulso falanak leszerelesevel bajlodott. Meg nem tudta, mit szol ehhez az akrobatikus mutatvanyhoz a parancsnok, s ez kisse nyugtalanitotta.
Jermakov azonban szotlanul megszoritotta a kezet.
— Alekszej Petrovics, azert nem artott volna, ha elore figyelmeztet bennunket.
— Ezt ne kivanjuk! — nevette el magat Szpicin. — Az igazi profi mindig egy kicsit buveszkedik is. Vegtere kell, hogy tudasat elvezni is tudja!
Megkezdodott a berakodas a Fiuba. Az urhajosok nehany orat dolgoztak megszakitas nelkul, elelmiszerrel es felszerelessel teli ladakat, savanyitott, vitaminnal dusitott vizzel toltott tomloket cipeltek at a raktarakbol a zsilipkamraba, majd onnan a terepjaroba.
Az ingovanyra ejszaka borult, athatolhatatlan sotetseg vett korul mindent. A fekete kodbol tompa es ijeszto hangok hallatszottak. S alig hallhatoan, de allandoan es makacsul kattogott a dozismero: tik… tik-tik… tik…
Vegul befejeztek az atrakodast. Bikov es Jermakov meg utoljara a periszkopoktol a lanctalpakig vegigvizsgaltak a jarmuvet, bebujtak a motorhazba is, ellenoriztek a teher rogziteset, mely elfoglalta az utaster szinte osszes szabad helyet, majd kimasztak. Mar mindnyajan vartak oket, szkafanderuk szilikatszovete csillogott a reflektorok fenyeben.
Bikov szorosan lezarta a jarmu nyilasait. Jermakov kiadta az utasitast.
— Most pedig mindenkinek alvas! Negyedora mulva szemelyesen ellenorzom.
Az urhajosok faradtan, de elegedetten, trefalkozva masztak be a Hiuszba.
Aludni vegul is nem volt modjuk. Amikor a kulonleges vedooltozetet leveve, elindullak a tarsalgoba, hogy hirtelenjeben megvacsorazzanak, az elol sieto Krutyikov egyszer csak megcsuszott, es teljes erobol a padlora pottyant.
— Ime, a torkossag melto jutalma — hirdette fennhangon Jurkovszkij.
— Az ordogbe! — A kover navigator felpattant, s megszagolta a tenyeret.
— Mi ez… ki ontotte szet itt ezt a disznosagot?
— Mifele disznosagot?
— Varjatok, barataim — mondta nyugtalanul Jermakov. — Valoban, ez meg mi?
A tarsalgo padlojat vekony, voroses, attetszo nyalkareteg boritotta. Bikov csak most erezte meg a rothado gyumolcs buzere emlekezteto, csipos es kellemetlen szagot. A buz egyszerre kaparni kezdte a torkat. Jurkovszkij hangosan szippantott, majd fujt egyet, es trusszentet.
— Honnet ez a buz? — kerdezte, es korulnezett.
Jermakov lehajolt, s ovatosan egy keveset kesztyujere vett a nyalkas hartyabol. Az urhajosok ertetlenul bamultak.
— Mi tortent voltakepp? — kerdezte Dauge turelmetlenul.
— Tessek, nezzetek! — Krutyikov a talaloszekrenyre mutatott. — Ott is, es ott is!
A talalo rosszul becsukott ajtajabol fonalszeru, voroses fuzerek logtak ki. Nagy, voros folt sotetlett a sarokban, a hutogep mellett. Az asztalon hagyott tanyert bolyhos, rozsdaszinu pokhalo fonta be.
— Penesz lenne, vagy mi?
Jermakov undorodva torolte meg zsebkendojevel az ujjat, s fejet csovalta.
— Errol megfeledkeztunk… — mormolta magaban.
— Aha! — Jurkovszkij felkapta a tanyert az asztalrol, folehajolt, majd undorral visszatette. — Vilagos.
A talalohoz lepett, majd a hutogep melletti folt fole hajolt.
Bikov remulten es csodalkozva figyelte, mit csinal.
— Mi tortent? — kerdezte ismet Dauge.
— Hiszen megmondtak — felelte Jurkovszkij. — Megfeledkeztunk az ebersegrol. Beengedtuk az ellenseget az erodbe.
— Mifele ellenseget?
— Peneszgombak… — jegyezte meg mintegy maganak Jermakov. — Behurcoltuk a Hiuszra a venuszi vilag sporait, s ime, az eredmeny… Hogyan is feledkezhettem meg rola? — Tenyerevel eroteljesen vegigdorzsolte az arcat. — Tessek, barataim. Felre az alvassal es a vacsoraval! Feltetlenul vegig kell vizsgalni az urhajot, s ultrahanggal gondosan fertotleniteni kell az osszes helyiseget. Egyelore remenykedjunk benne, hogy semmi veszely nincs… de azert mindenesetre javaslom, tustent zuhanyozzatok le, es dorzsoljetek be magatokat alkohollal.
— Talan utana? — erdeklodott Jurkovszkij.
— Utana is. De most is, feltetlenul. Munkara, munkara fel!
Az urhajosok, akiket az uj, varatlan esemeny alaposan meglepett, s nyugtalanitott a parancsnok hangjaban felcsendulo, ismeretlen bizonytalansag, hozzafogtak a raketa atvizsgalasahoz. A kajutokben a fal borboritasat helyenkent gombostufej nagysagu, feheres buborekok pettyeztek. A polimerboritas nem szenvedett kart. A nedvessegtartalmu targyakon fonalszeru penesz nott ki. A gyapju szonyegeken, a zuhanyozoban a torulkozokon, a lepedokon rozsdaszinu, bolyhos pokhalocsomok logtak.
Krutyikov remulten fedezte fel, hogy a talaloban talalhato osszes szabadon tartott elelmiszer, beleertve az altala oly kedvelt sonkat is, undorito, barnas csomova valtozott, s csipos, emelyito buzt arasztott. Igazi csapas volt ez, az ultrahang-sugarzoval vegig kellett tapogatni minden zugot.
— Ugy tunik, a kozonseges viz sokkal kedvezobb a helyi novenyvilag szamara, mint a nehezviz — jegyezte meg Jurkovszkij.
— Igen… sajnos… — felelte szarazon Jermakov.
Bikov — biztos, ami biztos — fertotlenito folyadekkal frocskolte be az osszes geppisztolyt es granatot, s lement, hogy segitsen Daugenak, aki a polietilenzacskokba csomagolt, “orokke friss” kenyeret valogatta at. Szerencsere a kenyer nem serult meg.
— Nem tudod, miert lett Jermakov ilyen nyugtalan? — kerdezte baratjatol.
— Fogalmam sincs. Vagyis, sokkal nyugodtabb lett volna, ha nem tortenik ez a disznosag… Csak egyet mondhatok, Jermakov nem az az ember, aki minden aprosag miatt nyugtalankodik.
Bikov ezt maga is erezte. Kesobb aztan Jermakov kielegitette a kivancsisagat. Amikor harom ora mulva a legenyseg vegkepp kimerult tagjai vegre osszegyultek a Hiusz tarsalgojaban, hogy — mint Krutyikov keseru szarkazmussal megjegyezte — elfogyasszak azt, ami “Isten kegyelmebol megmaradt” (erolevest es csokoladet), a parancsnok, tarsai tekintetet kerulve, igy szolt: — Ot eve az Astra-12 amerikai csillagurhajo legenysege, a Kalliszton leszallva, ismeretlen betegsegben pusztult el, agoniajuk tizenot oraig tartott. Ugy velem, velunk semmi ilyesmi nem tortenhet. Minden okom megvan, hogy higgyek ebben.
De… legyenek ovatosak. A legkisebb rosszulletet jelezzek.
Egy ideig hallgatott, ujjaival neman dobolt az asztal lapjan, majd hozzatette: — Vacsora utan mindenki mosakodjon le, torulkozzek meg alaposan, es aztan alvas. Mindenki het orat aludhat. Krutyikov, kerem, jojjon be hozzam!
