Jurkovszkij es Dauge eltuntek a zsilipkamraban, mely a felso nyilashoz vezetett, s egy perc mulva a Fiu elott csavaros teteju olomhenger repult a fekete porba. Bikov tenyeret a manipulator fogantyuira helyezte. Hosszu, izelt “karok” nyultak ki a terepjaro hasa alol, lassan, mintegy ovakodva tapogatoztak a levegoben, majd a henger fole ereszkedtek. Bikov esetlenul felemelte jobb vallat, konyoket hevesen felrantotta. A manipulator fogoja belekapaszkodott a hengerbe.
— Gyerunk! — kialtott fel vidaman Szpicin.
— Ne zavarj, mert elvetem! — szisszent ra a fogai kozott Bikov.
A makacs femkarok kicsavartak a henger tetejet, a nyitott tartalyt egy darabig a fekete hoesesben tartottak, majd ismet lezartak fedelet, s pontos mozdulattal a felso nyilashoz emeltek a kontenert.
— Megvan! — kialtotta Dauge a zsilipkamrabol.
Bikov visszahuzta a manipulator karjait, s letorolte a veriteket homlokarol. Jermakov halkan megjegyezte: — Ketszer is alkalmam nyilt mar megfigyelni a fekete vihart. Elotte minden alkalommal eros foldlokeseket eszleltunk.
— De hiszen most semmifele foldlokes nem volt! — allapitotta meg Bikov.
— Menet kozben nem eszlelhettuk.
— A fold pedig egyre erosebben remeg — Szpicin hallgatozott. — A volgykatlan bejaratanal alig ereztuk a razkodast, most viszont…
— Kozelebb kerultunk a Golkondahoz.
Jurkovszkij es Dauge visszajottek a zsilipkamrabol, s elenken vitatkoztak tapasztalataikrol. Jermakov pedig kiadta az utasitast, hogy menjenek tovabb. Bikov bekapcsolta az infravoros sugarvetot. Ketoldalt imbolyogva ismet vonulni kezdtek a katlan falai. Felora mulva veget ert a “fekete hoeses”, mely ketsegkivul vulkani eredetu hamu volt. Az egbolt keskeny csikja ismet felvette korabbi narancssarga-voroses szinet. Bikov izgatottan nyomogatta az iranyitopult gombjait, de azert fel fullel a hata mogotti eszmecserere is figyelt.
Jurkovszkij es Dauge folottebb heves parbeszedebol kiderult, hogy eloszor: a “fekete ho” ketsegkivul vulkani hamu, masodszor: komolyan csak az beszelhet a radioaktiv vulkani hamurol, aki “keptelen egyszeru korvonalai alapjan felfogni egy ferde ingategralt” (a tudomanyos tehetetlenseg effele meghatarozasat Bikov kisse homalyosan erezte, egy dologban viszont biztos volt, egyik geologusnak sem volt kello ismerete ahhoz, hogy komolyan vitatkozzon a radioaktiv vulkanikus porrol), harmadszor: hogy a “fekete szelviharok” jelentkezese bizonyara osszefugg a Golkonda tevekenysegevel, s negyedszer: hogy ennek kapcsan egyelore semmi hatarozottat nem mondhatnak.
Noha a helyzet elegge zavaros volt, az urhajosok alaposan megreggeliztek. Bikov csokkentette a sebesseget, gyorsan bekapott ket szelet sonkat kenyerrel, s megivott egy egesz termoszra valo kakaot. A lakoma utan Jermakov, Dauge es Jurkovszkij begyujtottek a gyorslaboratorium eredmenyeit. A mocsartol tavolodva aranyosan csokkent a legkor nedvessegtartalma, mar majdnem nullara esett vissza. Nott az atmoszferaban az inert gazok radioaktiv izotopjainak, a szennek es szen-monoxidnak az aranya, a homerseklet hetvenot es szaz fok meleg kozott ingadozott.
Altalanos meglepetesre es Jurkovszkij lelkesedesere a gyorslaboratorium kimutatta, hogy a legkorben elo protoplazma is talalhato — mikroorganizmusok, bakteriumok vagy virusok eltek meg ebben a szaraz, felizzitott levegoben is. A felfedezes kozvetlen eredmenye az volt, hogy Jermakov felhivta figyelmuket: ovatosabbak legyenek, ha elhagyjak a terepjarot, s megigerte, hogy az elso megfelelo alkalomkor mindenki kap egy nagy adag komplex antibiotikum-injekciot.
Dauge egy darabig sohajtozott, majd kijelentette: remeli, hogy megeri azt az idot, amikor a Venuszt viragzo kertte valtoztatjak, s akkor ebben a kertben nem kell majd kulonleges vedoruha, abban barki szabadon setalhat, anelkul hogy osszeszedne valamifele undorito betegseget.
— Egyebkent is az az ember kuldetese — tette hozza rovid toprenges utan —, hogy viragzo kertte valtoztasson mindent, ahova beteszi a labat. Es ha mi nem is eljuk meg a venuszi kertek idejet, majd a gyerekeink…
Ezutan hosszu vitaba keveredett Jurkovszkijjal arrol, mikent lehet atalakitani a termeszetet — elsosorban a legkort es a klimat — egy egesz bolygo mereteiben. Mind Dauge, mind Jurkovszkij egyetertettek abban, hogy ez elvileg egyaltalan nem lehetetlen, a gyakorlati modszerekben azonban olyan nagy volt kozottuk a nezetelteres, hogy megint majdnem osszekaptak.
A szurdok varatlanul ert veget. A sziklafalak hirtelen egyre alacsonyabbak lettek, es messzire tavolodtak egymastol, a reflektorok fenye eltunt a felhotlen eg kekesvoros ragyogasaban. Bikov fokozta a sebesseget. A Fiu megdolt, belebukott az utolso arokba, lanctalpa duborgott a koveken, s vegtelen, egyenletes es sima siksag tarult fel az urhajosok szeme elott.
— Sivatag! — kozolte vidaman Bikov.
— Allitsd meg a gepet, Alekszej! — kerte ot izgalomtol remego hangon Dauge.
A Fiu megallt. Az urhajosok sietve felcsatoltak sisakjukat, s a kijarati nyilashoz ugrottak. Bikov hagyta el utolsonak a terepjarot.
Igen, a hegyek veget ertek. A latohatarba belemaro, fogazott, fekete hegygerincvonulat mogottuk maradt. S mogottuk maradt a keskeny, meglepoen sima atjaro. De az, amit eloszor sivatagnak hittek, ismet varatlan meglepetessel szolgalt.
Legalabbis Szpicin szamara, aki sohasem latott sivatagot.
Keptelen volt elkepzelni a sivatagot vorosesfekete homok es buckak nelkul.
A Fiu elott pedig asztalsima, fekete siksag terult el, melyen mint kodfoszlanyok, apro, fekete porforgatagok szaguldoztak. A tavoli, voros kodbe borult latohatarnal vekony, elegansan hajladozo arnyak usztak lassan, mint farkukra emelkedett, hatalmas kigyok. S folottuk pedig ott terpeszkedett az egbolt narancsvoros kupolaja.
Szabalytalan alaku, sotet, biborszinu felhok rohantak orult sebesseggel a Fiu fele.
— Hogy tetszik maganak ez az ut? — hallotta Bikov a hata mogott Jermakov hangjat.
— Sivatag… — felelte nyugodtan a kerdezett.
— Termeszetesen. Ismeros videk. Igaz, Itt nincs szakszaul, viszont ez az igazi Karakum, az igazi fekete homoksivatag.
— Fekete, bizony fekete… — Bikov megakadt. — No, az ut nem rossz, szeles, egyenletes… Most majd repulni fogunk.
— Hurra! — uvoltott fel bohockodva Dauge. — S remek pikniket csapunk a szabad eg alatt!
Az urhajosok trefalkozva es nevetgelve tertek vissza jarmuvukbe. A hangulatuk erezhetoen emelkedett. Csupan Bogdan Szpicin idozott egy kisse tovabb a bejarati nyilasnal, korulnezett, s melyet sohajtva kijelentette: — Itt pont olyan, mint Stendhalnal.
— Vagyis? — ertetlenkedett Bikov.
— Minden voros es fekete. Tudod, soha nem szerettem igazan Stendhalt…
Bikov ujbol helyet foglalt az iranyitopultnal. A Fiu megremegett, es sebesseget novelve, lagyan himbalodzva meglodult. A szel belekapott es szetszorta a lanctalp kavarta porcsikokat. Szemberohant veluk a fekete sivatag, a szel kodcsikokat s forro pororvenyeket kergetett elottuk.
A voroses latohataron a sulyos felhok fele nyujtozo, tekergozo oszlopok jartak fel s ala. Hirtelen apro domb nott ki a talajbol, orvenylo tolcserkent a magasba nyult, s beleolvadt a felhokbe — eggyel tobb fekete oszlopot kergetett tovabb a sivatagi szel.
— Forgoszelek — jegyezte meg Bikov. — Mennyi van beloluk…
— Jobb, ha nem kerulunk bele egy ilyen tolcserbe — allapitotta meg Dauge.
— Bizony, jobb, ha kikeruljuk — dunnyogte Bikov, mert eszebe jutott, hogyan valtoztatott a Gobi sivatag kellos kozepen egy legtolcser — bar hatalmas volt, de megiscsak kisebb, mint a venusziak — egy geologustabort homokduneve.
A szel erosodott. A bazaltfal tovenel alig lehetett eszlelni, most viszont ott dorombolt a jarmu homlokpancelzatan, s athatoan futyult az antennak halojaban. Az ut emelkedett, egyre inkabb ereztek. A terepjaro szeles fennsikra ert. A szel helyenkent elfujta a homokreteget, s ilyenkor a lanctalpak egyenletesen duborogtek a feher, repedezett kolapokon.
Szpicin — aki a sisakjahoz vezetett egy koteg szines zsinort, ki tudja, hanyadszor probalt kapcsolatba lepni a Hiusszal.
Dauge es Jurkovszkij probaltak megbeszelni a kutatasi tervet, s idorol idore hevesen gesztikulaltak, nehogy kiabalasukkal zavarjak a tobbieket.
