— De szivesen felhajtanek most egy kupica konyakot! — suttogta Bikov.
Johanics halkan felsohajtott.
Voros es fekete
Jobbrol es balrol meredek sziklak usznak el mellettuk, feketek, simak es ragyogok, akar az antracit. Elol minden voroses felhomalyba vesz azt hihetnek, hogy a veget nem ero folyoso falai ott talalkoznak. A szakadek felforgatott es osszeturt feneket vastag, nehez, fekete porreteg boritja. A por felkavarodik a terepjaro utan, de gyorsan le is ulepedik, s megorzi a lanctalpak nyomat. Fent az egbolt keskeny, sziklacsucsoktol fogazott, narancsvoros csikja huzodik, foltos, biborszinu felhok vagtatnak rajta orult sebesseggel.
Felelmetes es hatborzongato az egyenes es keskeny, fekete bazaltsziklak ovezte alagutban haladni, melyet mintha eles kessel hasitottak volna ki. Meglehet, hogy ugyanilyen uton vezette egykor Vergilius a pokolba az Isteni Szinjatek szerzojet. A kofal simasaga azt sugallja… meglepoen pontosak, sot lehet, hogy ertelemmel birok voltak azok az erok, melyek letrehoztak. Ime, a Venusz ujabb rejtelye, mely tulsagosan bonyolult ahhoz, hogy igy menetkozben megoldjak.
Dauge es Jurkovszkij termeszetesen nem mulasztottak el az alkalmat, hogy ennek kapcsan kidolgozzanak nehany elmeletet. A razkodastol himbalodzva es fel-fel ugralva, fejuk a mennyezet alacsony boritasaba utve, szinklinaliakrol es epeirogenezisrol szavaltak, azzal vadoltak egymast, hogy a masik elemi igazsagoknak sincs tudataban, es sajat igazuk megtamogatasara hol Jermakovhoz, hol Bogdanhoz fordultak segitsegert. A parancsnok vegul felvette sisakjat, es kikapcsolta a fulhallgatot, Bogdan pedig arra a retorikus kerdesre, hogy mi a velemenye a felso talajretegek matemorfozisarol a granitbeszuremkedesek hatasara a Venuszon, komolyan ezt a kijelentest tette: — Szerintem a recessziv allelium hat a fenotipusra, s csak ekkor lehetseges a homozigoten genotipia…
Valaszan a vitatkozok felhaborodtak, viszont beszuntettek a szoparbajt.
Bikov, aki a tektonikahoz korulbelul annyit ertett, mint a formalis genetikahoz, orult, hogy a vita befejezodott; a geologusok osszevissza hadarasa szerinte valahogy nem illett a kemlelonyilas tuloldalan uralkodo vad es zord vilag vorosesfekete felhomalyahoz.
Tegnap, amikor tapados iszaptol lucskosan, feher mocsari novenyek indait huzva maga utan a terepjaro vegre kitort az ingovanybol es a kodbol, s kijutott a fekete hegygerinc koves labahoz, hosszu ideig kellett probalkozniuk, mig sikerult valami atjarofelere talalniuk. A voroses, vaskemeny szalu mohaval benott sziklak remenytelenul megkozelithetetlennek tuntek. Jermakovnak ekkor eszebe jutott, hogy az atjaro keresesehez felhasznalhatja a radiolokatort is, s amit keresett, azt nehany masodperc alatt meglelte — ezt a bizonyos szurdokot, melyet felmeteres tovisekkel boritott, csupasz agak vad indai takartak.
A terepjaro uvoltve es csikorogva tort be az acelos dzsungelbe, kinyujtott “segedcsapjaival” tordelte es maga ala gyurte a rugalmas torzseket, s befurakodott az atjaroba.
Amikor kijutott a szabadba, az urhajosok neman vizsgalgattak a ketoldalt huzodo falat es az egbolt veres csikjat. Majd Dauge megszolalt: — De hiszen remeg a fold a labunk alatt!
Bikov mit sem erzett, Jermakov azonban halkan megjegyezte: — Ez a Golkonda… — s Bikov fele fordulva megkerdezte: — Indulhatunk?
— Kockaztassuk meg, Anatolij Boriszovics — felelte derusen Alekszej Petrovics. — Ha pedig koomlasra vagy zsakutcara bukkanunk, visszaterunk s tovabb keresunk, ennyi az egesz. Vagy atjarot robbantunk…
A Fiu tovabbindult. Ora orat kovetett, kilometer kilometert, sem zsakutcaba, sem koomlasba nem kerultek, s Alekszej Petrovics megnyugodott.
A hajtomu egyenletesen zug, a ladak es rogzitoszijak halkan nyikorognak es recsegnek. Mindenki elaludt, meg a soha nem nyugvo Jurkovszklj is. Az infravoros fenyveto folotti visszapillanto tukorben Bikov latja a kabin belsejet.
Bogdan, fejet a radiokeszulek tetejere hajtva, szendereg.
Jurkovszkij arccal a balakon alszik. Tarsahoz dolve szendereg Johanics is, huncut kepet rancolja almaban.
Mellettuk ezust sisakjaval, felalomban bologat Jermakov. A kemlelonyilas mellett ferde, csillogo fekete fal uszik el — jobbrol-balrol sziklafal. A reflektorok fenye mozdulatlan, fekete hamudunek felturt gerincen tancol. Messzebb felhomaly es sotetseg. Amott valahol a falak szetnyilnak, es a Fiu kijut a sivatagba. Ha csak elol nem bukkannak zsakutcara.
Suhan a ferde kofal, s a kemlelonyilason betekint az izzo egbolt. A terepjaro kijut a melyedesbol, s a fenyfoltok ismet fekete porhullamokon kusznak at. Meg egy katyu, ujabb res, majd ismet…
Megtettek husz kilometert az ingovanyban s majdnem annyit a szurdokban. Bikov mar otodik oraja ul az iranyitopultnal. Laba elzsibbadt, halanteka sajog az orokos keszenlettol, a voros es fekete szin szokatlan keveredesetol szeme konnyezik.
Ilyen uton azonban nem adhatja at a jarmu vezeteset senkinek, meg a parancsnoknak sem. A terepjaroval termeszetesen nem tortenne semmi, a sebesseg viszont…
itt meg Bikov sem engedheti meg azt a fenyuzest, hogy orankent hat-nyolc kilometernel gyorsabban haladjon. Csak ernenek mar veget ezek az atkozott sziklak! Jermakov kiegyenesedett, s hatratolta sisakjat.
— Milyen az ut, Alekszej Petrovics?
— Semmi valtozas.
— Elfaradt?
Bikov vallat vont.
— Talan atadhatna a vezetest, es aludhatna egy kicsit.
— Nagyon nehez az ut.
— Igen, borzaszto a terep. Semmi baj, nemsokara kierunk a sivatagba.
— De jo lenne!
Jurkovszkij feltapaszkodott, felult, tenyerevel az arcat dorzsolte.
— O, de jot aludtam! Dauge!
— Hm…m…m
— Kelj fel!
— Mi tortent? Pfuj… Barataim, olyan almom volt!
Johanics rekedt hangon nekilatott, hogy elmeselje, mit almodott, Bikov azonban nem figyelt ra. Valami tortent kint, a Fiu szilard panceljan tul, a szabadban. Egyszerre sotetebb lett. Az egbolt piszkosbarna arnyalatot vett fel, s a reflektorok fenysugaraban hirtelen milliardnyi fekete pont kavargott s ereszkedett le lassan a szakadek fenekere. A fekete por valahonnet felulrol szorodott, surun, akar a hoszakadas, s nemsokara sem az utat, sem a sziklakat nem lehetett latni. A kulso dozismerok jelzolampai malnaszinu fenyben villogtak, az alfa-, beta- sugarzasmero mutatoi nyugtalanul ugralni kezdtek. Bikov hirtelen fekezett. A terepjaro jobb lanctalpaval belecsuszott egy arokba, megfordult es keresztbe allt a szurdokban. A lebego portol tompa reflektorsugar sima bazaltfeluletbe utkozott.
— Mi tortent? — kerdezte Jermakov.
Bikov neman kitarta elotte a figyelonyilast. Jermakov hallgatott egy percig, kinezett, majd kijelentette: — Fekete vihar. Mar volt benne reszem.
— Mi van? — kerdezte izgatottan Dauge.
Szpicin Bikov vallan keresztol elorehajolva dunnyogte: — Kemenyseprok karnevalja — Mi ez, Anatolij Soriszovics?
— Fekete vihar. Meg egy bizonyiteka annak, hogy mar nem vagyunk messze a Golkondatol. Alekszej Petrovics, kapcsolja ki a motort!
A vezeto engedelmeskedett, de a Fiut tovabb razta az apro es kellemetlen remeges. Szaporan csengett egy rosszul rogzitett femtargy a kabinban.
— Kimegyunk? — kerdezte Jurkovszkij.
— Minek? Nem latja, hogy a por radioaktiv? Utana sok ido elmegy a radioaktivitas semlegesitesere.
— Jo lenne legalabb probat venni ebbol az ocsmanysagbol!
— Vehetunk manipulatorokkal — javasolta Bikov. — Megengedi, Anatolij Boriszovics? — Daugehoz fordult. — Lokd ki a kontenert!
