Elhallgatott, probalta lekuzdeni felindultsagat. Majd felemelte osszeszoritott oklet, s hatarozottan kijelentette: — Legyen emleked aldott!
Felemeltek az urhajos testet, s ovatosan a padlora fektettek.
— Nos, jobb emlekmuvet, mint ez az urhajo, ki sem lehetne talalni — Jermakov meghajtotta fejet. — Hagyjuk itt.
Bikov nezte a sovany, megnyomoritott arcot. Melyet sebteben es ugyetlenul kotoztek be lepedokkel es fehernemufoszlanyokkal, s arra gondolt, hogy ez az ember, a tudomany harcosa bizonyara nem felt egyedul meghalni a Foldtol tobb millio kilometerre. Az ilyenek nem veszitik el batorsagukat, nem hatralnak. Altaluk eros az emberiseg.
Szpicin ellepett a radioadotol.
— O maga javitotta meg a keszuleket — kozolte halkan —, s o maga allitotta be az automata iranyjelzot. Hogy mikent maradt epen ekkora ereju becsapodas utan, ezt el sem tudom kepzelni. Hiszen minden mas apro darabokra tort.
Bikov osszerezzent, hirtelen eszebe jutott valami. — Anatolij Boriszovics, hol vannak a tobbiek?
— Kicsodak?
— Nos, hat a tarsai.
Jermakov fejet razta.
— Bondepadhaj egyedul repult a Venuszra.
Az urhajosok magukkal vittek a fedelzeti naplot, az automatikus laboratorium magneses szalagjait es a feljegyzeseket, gondosan becsuktak az ajtot maguk mogott, s a kijarathoz indultak. Miutan kimasztak az urhajobol, Jermakov fojtott hangon ennyit mondott: — Ott, a Fiuban ne reszletezzek tulsagosan, hogy mit lattak. Szpicin, keszitsen nehany felvetelt az urhajorol, es indulas!
Amikor a Fiu utasfulkejeben ismet helyet foglaltak a vezerlopultnal, Jermakov roviden es szarazon elmeselte a geologusoknak Bondepadhaj pusztulasat.
Dauge csak annyit kerdezett: — O az a Bidhan Bondepadhaj, aki obszervatoriumot alapitott a Holdon? A calcuttai?
Senki nem felelt, s csak nehany masodperc mulva szolalt meg Jermakov, miutan levette tekintetet a kemlelonyilasrol.
— Borzaszto bolygo… Megis legyozzuk! Megszeliditjuk!
Jermakov sisakban volt, s ezert Bikov nem latta az arcat, latta viszont okolbe szoritott kezet, mely a vezerlopulton hevert, s tudta, hogy a szilikatszovet alatt osszeszoritott ujjai hidegek es feherek, akar a marvany.
A Fiu magabiztosan haladt eszak fele, a szellel szemben, s kerulgetve a forgoszeleket. Elol az egbolt voroses ragyogasat kioltva hihetetlen szep, vakito, kek szinu hajnal koszontott be. Hatterebol vilagosan rajzolodott ki a tavoli dombok hullamzo sora. A hajnalpir remegett, nehany percig kekesfeher hullamok futottak vegig rajta, majd elhalvanyult es eltunt.
— A Golkonda csalfa mosollyal udvozolt — mondta Jermakov. — Fekete vihar kozeleg. Alekszej Petrovics, vegye at a kormanyzast! Most aztan minden ugyessegere szukseg lesz.
A Venusz kimutatja foga feheret
Bikov kesobb keptelen volt az elejetol a vegeig visszaidezni, mi is tortent nehany perccel a parancsnok szavai utan. Meg kevesbe tudtak volna errol beszamolni tarsai, akiknek idejuk vagy talan kedvuk nem volt, hogy odaszijazzak magukat uleseikhez. A Golkonda fekete viharja nem szaguld, es nem tamad messzirol suvolto hurrikankent az emberre — egy szemvillanas alatt jelenik meg, mint a tukorkep, s egyszerre rohamoz jobbrol, balrol, elolrol es hatulrol, felulrol es alulrol. Bikov az infrakepernyore pillantva csak egy hatalmas, tintafekete falat vett eszre ugy szaz meterre a Fiutol, es maris bekoszontott a sotetseg. Itt veget ertek a kezzelfoghato emlekek, s maradtak csupan az erzesek.
A terepjarot gyorsvonati sebesseggel taszitotta hatra a szelroham, s Bikov a lendulettol sisakjaval a hoMiokfalnak utkozott. Csillagokat latott maga elott. A fajdalomtol sziszegve erezte, hogy a Fiu felkapja az orrat, es felagaskodik. A biztonsagi ov testebe vagott, recsegett, de kitartott. Korotte a vaksotetben minden sivitott es duborgott; Bikov suketen es vakon kapaszkodott az iranyitopultba, az izgalomtol majd megfulladva teljes gazra kapcsolt elore, s kiengedte mind a negy tamaszkodokart. A jobb oldali hatso kar egy masodpercen belul eltort. A sotetseg vad korhintakent forgott korotte. A Fiu oldalt fordult, nehany metert kuszott a homokban, majd felfordult.
Epen maradt tamasztokarjai felemeltek, s a vihar elvegezte a tobbit — a terepjaro ismet lanctalpara fordult.
Mint halalos veszelyhelyzetben mindig, Bikov agya most is gyorsan, hidegen es hatarozottan mukodott. A nagyszeru geppel szinte eggyeolvadva ellenallt, minden izmat megfeszitette, kimeredt szemmel nezte, hogyan jelennek meg az ernyon a feneketlen sotetbol elobukkano, remego, kek gomolyagok. “Megkapaszkodni, megkapaszkodni!”
Vakito gombok ugraltak a kepernyon, tuzet frocskolve, neman robbantak szet, a robajlo es suvito viharban a tobb tonnas jarmu lanctalpai orult sebesseggel forogtak, a szuperkemeny titan lanctalpszemek belevajtak a talajba, a Fiu megis hatralt. A vihar ujbol felboritotta es elsodorta.
“Megkapaszkodni, megkapaszkodni!” U-u-u, u-u-u… uvoltott es bombolt, duborgott a vihar, Bikov dobhartyaja majd beszakadt. Ajkan lapados nedvesseg… Ver?
Aj-jaj! Bikov fejjel lefele logott a biztonsagi ovon, s majdnem onkivuletben nyomkodta a billentyuket…
Bozontos, langolo gombolyagok szaguldanak a kepernyon…
Gombvillamok? Aha!
Megkapaszkodni, barmi is tortenjen!” S a Fiu ismet felagaskodik…
Majd minden ugyanolyan hirtelen veget ert; ahogy kezdodott, Bikov kikapcsolta a hajtomuvet, s nagy nehezen levette kezet az iranyitopultrol. A kemlelonyilason ismet bekukucskalt a kulvilag piros fenye, mely most gyonyorunek tunt. A bekoszontott csendben sietve es hatarozottan kattogni kezdett a radioaktiv sugarzasmero.
Bikov hatrapillantott. Jermakov bena ujjaival az ovekkel bajlodott. Bogdan Szpicin sisak nelkul a padlon ult, a radio mellett, s mint aki eszet vesztette, a fejet forgatta. Az arca olyannyira fekete volt, hogy Bikov megremult — alig ismert ra a radios urhajosra. Jermakov vegul kicsatolta biztonsagi ovet, s felallt. Laba rogyadozott.
— Nos, tudjatok, szep kis elet ez… — dunnyogte Bogdan. Feher fogsora nyugtalan mosolyra villant. — Ilyen viharos lett volna a mi Foldunk fiatalsaga is?
A fal melletti asztal alol kimaszott Dauge, negykezlab allt, megprobalt felallni, de azutan nyilvan meggondolta magat, lettul karomkodott egyet, a zsakoknak tamaszkodva ismet visszault a padlora, s lehuzta sisakjat.
Hanyinger kornyekezte. Jurkovszkijt sokaig nem talaltak a szethullott ladak kupaca alatt. Eszmeletet vesztette, de rogton magahoz tert, s szemet kinyitva erdeklodott: — Hol vagyok?
Bikov megkonnyebbulten elmosolyodott, Bogdan pedig komolyan valaszolt: — A Fiuban, s a Fiu egy terepjaro…
— A pokolba a reszletekkel! Melyik bolygon?
— Fura egy alak — epeskedett gonoszul Dauge —, barmely korulmenyek kozott kepes szakallas vicceket idezgetni! — Tovabbra is a padlon ult, s a terden fekvo sisakjaval babralt.
Jurkovszkij nyomban felallt, s figyelmesen szemlelgetni kezdte tarsat. — Cher Dauge! Tudod, milyen szined van most?
— Feltetelezem, hogy sarga.
— Biborszinu vagy, baratocskam, sotet biborszinu!
Hasonulsz a bolygohoz, ez aztan a mimikri!..
Elmeskedeset hirtelen Jermakov eles hangja szakitotta felbe.
— Legenyseg! Azonnal fel a sisakkal! Riado!
Bikov, aki eppen levenni keszult sisakjat, csodalkozva megfordult.
