hozzon egy ujat… Biztos, ami biztos.
Mi az, talan elhagyta a jarmuvet, Alekszej Petrovics?
— Bogdan visszatert a Fiuhoz?
— Visszatert. Egy uj oxigenpalackert…
— Bogdan nem tert vissza a Fiuhoz — nyogte ki nagy nehezen Bikov, s a rossz eloerzet dermeszto szele vegigsuhant egesz testen.
— Nem tert vissza?
Mindketten egyszerre ugrottak fel s meredtek egymasra, meg nem jutott el teljes sulyaval tudatukig a kozelgo tragedia.
Bikov nem latta Jurkovszkij arcat, s egyszer csak nem hallotta lelegzeset sem.
— Ovatosabban, ovatosabban, Anatolij Boriszovics… Ugy, ugy! — harsant Dauge hangja.
Bikov megfordult. Dauge es Jermakov a terepjaro fele kozeledtek. A geologus nyakaban ket geppisztoly logott, s kezen fogva tamogatta parancsnokat. Jermakov lassan lepdelt, erosen santitott a jobb labara. Mielott odaert volna hozzajuk, osszeszoritott fogai kozott ezt sziszegte: — Keszuljon fel, vezeto! At lehet jutni. Mindnyajan fel a gepre!
Jurkovszkij varatlanul a foldre ugrott, felkapta geppisztolyat, s egy szot sem szolva visszarohant a korengetegbe, csuszkalt es botladozott a sziklak feluleten. Bikov alig egy masodpercre maradt le mogotte.
— Dauge! — kialtott ra olyan hangosan, hogy tarsa megrezzent es kihuzta magat. — Adj egy geppisztolyt a parancsnoknak, s indulj szaporan Jurkovszkij utan!.. Anatolij Boriszovics, bizonyara valami baj tortent Bogdannal. Megengedi, hogy menjek?
— Menjen! — kialtotta Jermakov.
Dauge mar elotte rohant, laba allandoan belegabalyodott a moha szuros szaraba. Bikov Dauge utan vetette magat.
Laba megcsuszott, lesiklott a sima kovekrol. A talaj — nagy szemu murva, felereszt kockako nagysagu zuzalekkal s az egesz megszorva homokkal es porral — minduntalan kicsuszott a laba alol, eles szilankok borzolodtak fel.
Bikovot rogton elboritotta a veritek. “Gyorsabban, gyorsabban!” — luktetett az er a halantekaban. Agya villamgyorsan es pontosan mukodott. Bogdant vagy megtamadtak (“Aligha lehetseges, hiszen a sziklak halottak”), vagy elcsuszott, osszetorte magat, s eszmeletlenul hever valahol (“Akkor megtalaljuk, feltetlenul megtalaljuk”), vagy eltevedt (“Akkor viszont miert nem lo, nem hiv minket?”). Hangos geppisztolysorozat csattant.
Bogdan!.. Nem, Jurkovszkij volt. Helyes, derek fiu, betoltotte az iranyjelzot, felmaszott egy sziklara, arra, amelyik varangyosbekara hasonlit, s geppisztolyabol fulsiketiton fellott az alacsony egbe. Most abbahagyja, hallgatozik… Nincs felelet, nincs… A kovek bonyolult visszhangja valaszol csak, meg a szel suvolt a hegyes vegu sziklak csucsai kozott…
Bikov hatat a zsakoknak vetve ult, lassan ragta a preselt sonkat, s mohon gyumolcslevet kortyolgatott hozza egy muanyag poharbol. Nehezkesen, rekedten hortyogott almaban Dauge. Ott roskadt le, ahol ult, egyenest a padlora. Sotet bore meg feketebb lett, borostas arca beesett. Idorol idore sietve, osszefuggestelenul dunnyogott valamit lettul, s gorcsosen mozgatta ajkat. Mozdulatlanul hajolt a radio fole Jermakov. Szemet lehunyta, csak sovany, szaraz, feher ujjat forgattak lassan a csillogo fogaslecet. Az etert tapogatta vegig, probalt kapcsolatba lepni a Hiusszal.
Eddig ez mindig Bogdan feladata volt. Bogdane… Fejuk felett, a terepjaro tetejen lassu, faradt leptek kopogtak. Jurkovszkij az.
Jurkovszkij bunosnek erzi magat azert, mert Bogdannal baleset tortent. Dauge es Bikov probaltak vigasztalni, de eredmenytelenul.
— Nem lett volna szabad elengednem egyedul — mondogatta Jurkovszkij, s ures tekintettel meredt tarsaira.
Szegeny Bogdan… Szegeny Jurkovszkij…
Tizenket orat bolyongtak a korengetegben. Loveseikre tompa visszhang valaszolt, a tavolban egyenletesen morajlott a Golkonda, nagy csattanassal valtak kette a gorbe hatu sziklak, a dorrenesekre osszerezzentek es korbepillantottak. Bogdan nem valaszolt. Kilott huvelyekre talaltak — ott, ahol mar ok is megfordultak. Felig elmosodott labnyomok — sajat labuk nyoma. Bogdan nem felelt… Szinte nem szoltak egymashoz, csak akkor, amikor Dauge vagy Jurkovszkij megprobaltak elvalni a kis csapattol; Bikov ekkor rajuk parancsolt, hogy terjenek vissza, hangjat azonban sem tarsai, sem o maga nem ismerte meg.
Nehanyszor ugy ereztek, hogy lovesek zajat halljak valahonnet a tavolbol, hanyatt-homlok rohantak oda, menet kozben lovoldoztek, de mindig bebizonyosodott, hogy tevedtek. A veritek szemukbe csorgott, labuk rogyadozott es reszketett. Egyre gyakrabban botlottak meg es estek el, s mind nehezebb volt feltapaszkodniuk. Vegul Jurkovszkij a foldre zuhant, s Dauge, mikozben igyekezett segiteni neki, maga is melle rogyott. Bikov odalepett hozzajuk, s leereszkedett a kavicsra, nagy nehezen tudta csak behajlitani dermedt labat. Egy ideig nezte, hogyan probal Jurkovszkij lihegve feltapaszkodni, karja mar alig mozgott, keptelen volt felemelni nehez fejet, majd kijelentette: — Menjunk a Fiuhoz… Pihenni kell egy kicsit.
— Ne-e-em! — nyogte rekedten Jurkovszkij.
Megis visszatertek, Bikov cipelte mind a harom geppisztolyt, s vezette a vallanal fogva Jurkovszkijt. Dauge imbolyogva elottuk lepdelt, nem kereste az utat, s amikor egy sziklanak dolve megallt, Bikov odalepett hozza, es hatulrol meglokte. A geologus nagy nehezen elszakadt a sziklatol, s botladozva tovabbvanszorgott. Ugy tunt, hogy a faradtsagtol vakon vonszolja magat, es megis o volt az elso, aki eszrevette a szeles, fekete hasadekot s peremen Bogdan tompan csillogo geppisztolyat. Dauge felkialtott, es terdre zuhant, erthetetlenul dunnyogott, s erotlen kezevel a melyedes fele bokdosott…
Amikor a Fiu a koveken nehezkesen atbukdacsolva a hasadekhoz kuszott, Bikov a derekara kotott egy acelhuzalt, s leereszkedett.
Hallotta, ahogy rekedten ismetelgeti fent Jurkovszkij: “Bogdan! Bogdan!..” A hasadek melyen, a lampa fenyeben Bikov egy halom kore, homokra, a szuros cserje agaira es kavicsra talalt. Felorat bolyongott a sotetben, vegigtapogatott minden kovet, bekukkantott minden repedesbe… Bogdan sehol nem volt.
Arra meg volt ereje, hogy kimasszon a hasadekbol, s beszalljon a terepjaroba. Ott azutan elzuhant, s elnyomta az alom…
Bikov kiitta a gyumolcslevet, osszegyujtotte a morzsakat, s lehajitotta a szemettaroloba. Jermakov nem mozdult, Dauge zavaros szemet meresztgetve felallt, s odaugrott hozza.
— Bogdan! Bogdanics! Megkerultel, draga baratom! — Hangja azonban elcsuggedt, rogton osszeroskadt, leult, mindket kezevel az arcat dorzsolte. Rovid hallgatas utan megszolalt: — Bocsasson meg, Anatolij Boriszovics… Ugy remlett, hogy… — megprobalta remego kezzel felvenni sisakjat.
Jermakov futo pillantast vetett ra, s elfordult.
— Talan meg egyszer megprobaljuk, Anatolij Boriszovics — mondta hatarozatlanul Bikov.
— Igen. — Jermakov ajka neman mozdult.
Eltelt meg negyvennyolc ora, tele hihetetlen feszultseggel, remennyel es keseru csalodassal. A kutatas eredmenytelen volt.
Semmi! Egyetlen nyom sincs. A Fiu korul egy kilometeres korzetben az urhajosok felkutattak minden apro repedest. Negyszer ereszkedtek le a hasadekba, amely mellett a geppisztolyt talaltak. Tobbet nem tehettek, Jurkovszkij tompan zokogott, s erotlen duhvel szoritotta okolbe nagy kezet. Ha Bogdan a szeme lattara pusztult volna el, harcban vagy koomlas alatt, ha legalabb a testet megtalaltak volna, konnyebb lett volna a szive.
Jermakov hallgatott. Valahanyszor tarsai kutatoutra indultak, kificamodott labat nagy nehezen vonszolva kimaszott a terepjarobol, s orakig ult mellette, a geppisztolyt a terdere helyezte — a jelet varta. S amig tarsai a tobboras gyaloglastol elcsigazottan pihentek, fent orsegben volt, s igyekezett kapcsolatot letesiteni a Hiusszal. Jermakov varta, de ugyanakkor felt is a beszelgetestol a tavoli navigatorral, de amikor a legkort zavarok ingerlo recsegese kozepette vegre eljutott hozza Mihail Antonovics oromteli hangja, a parancsnok nyugodt, sot kisse trefas hangnemben szolalt meg. Azt mondta, hogy kozel a cel, minden rendben, hangulatuk remek. A rossz ut miatt egy kisse elidoztek a sziklak kozott, de ez nem veszes. Az expedicio minden tagja udvozletet kuldi.
Beszelgetesuket hallva a geologusok egyeterton hallgattak — semmi ertelme, hogy Mihail tudjon mindenrol. Amugy sincs ott egymagaban konnyu dolga.
Jurkovszkij ezen a napon tette utolso orult probalkozasat, hogy megfejtse Bogdan eltunesenek titkat. Tapasztalt hegymaszo leven, felmaszott az egyik legmagasabb oszlop tetejere, mely ugy szaz meterre magaslott a
