Fiutol. A harmincmeteres, fekete szikladarab hosszaban kettehasadt, s a geologus a repedes peremebe kapaszkodva, emberfeletti ugyesseggel kapaszkodott fel ra, hogy korbepillantson a videken.
Bikov es a levert Dauge turelmesen alltak a szikla labanal. Kesobb, amikor Jurkovszkij leereszkedett, es hatat a ko sima falanak vetve pihent, ugyanilyen turelmesen vartak, hogy megszolaljon.
Jurkovszkij azonban csak ennyit mondott: — A Golkonda kozel van… Mintha a tenyerunkon lenne…
Jermakov a Fiunal varta, eloreengedte oket, majd o maga is utanuk maszott a terepjaroba. Amikor mindnyajan levettek sisakjukat, halkan ennyit mondott: — Egy ora mulva indulunk.
Bikov nem csodalkozott, mar varta ezeket a szavakat. Meg ha jo is lett volna Szpicin oxigenpalackja, a tartalek mar regen elfogyott volna benne, amit pedig az oxigenszuro ki tudott venni a Venusz legkorebol, az alig harminc-negyven orara hosszabbitotta volna csak meg agoniajat. Bogdan Szpicin halott volt.
Amikor Jermakov bejelentette, hogy a Fiu elindul, Jurkovszkij osszeszoritotta oklet, Dauge pedig felemelte sotet arcat, faradt, beesett szemet.
— Nincs idonk, hogy tovabb idozzunk itt, ezt nem tartom sem lehetsegesnek… sem celszerunek.
Jurkovszkij imbolyogva felallt.
— Anatolij Boriszovics!
Jermakov hallgatott. Jurkovszkij ajka neman mozgott, reszketo kezet mellehez szoritotta. Dauge ismet lehorgasztotta fejet. A nema csend sokaig huzodott, s Bikov nem birta tovabb. Felallt, s az iranyitopulthoz lepett. Ekkor eroltetett hangon megszolalt Jurkovszkij: — En nem megyek innen el!
Szeme tetovan jart ide-oda, feher arcan voros foltok utkoztek ki.
— Valahol itt van a kozelben… lehet, hogy meg… Nem megyek el… — Hangja elakadt. — Anatolij Boriszovics!
Jermakov gyonged, meggyozo hangon szolt hozza: — Vlagyimir Szergejevics, mennunk kell. Bogdan meghalt.
Nincsen tobb levegoje. Teljesitenunk kell kotelessegunket!
Nincs jogunk… Azt gondolja, az elso antarktiszi expedicioknak konnyebb volt? Es Barents, Szedov, Scott, Amundsen?… S dedapjuk Sztalingrad alatt?… Egyikonk halala sem allithatja meg a tovabbnyomulast.
Jermakov soha meg ilyen sokat nem beszelt.
Jurkovszkij a falba kapaszkodva Jermakov fele indult.
— Kopok az egeszre!.. Kopok a Golkondara! Ez aljassag, Jermakov elvtars! Nem megyek el! Az ordogbe! Egyedul maradok…
Bikov latta, ahogy Jermakov arca szurkebe valt at. Az urhajo parancsnoka nem mozdult, hangjabol azonban barati egyutterzes csengett: — Jurkovszkij elvtars, felre a hiszteriaval, hozza rendbe magat!
Megparancsolom, hogy vegye fel a sisakot, s keszuljon az utra!
Hatarozottan megfordult, s a vezerlopulthoz ult.
Jurkovszkij elborulva visszazuhant az ulesbe. Valla razkodott. Szanalomra meltoan s egyszersmind borzasztoan nezett ki.
— Vologya, meg kell tenni, meg kell tenni! — Dauge allt folotte, s az ingadozo faiakba kapaszkodott. Foldszinu arca eltorzult. Szeme fenye kihunyt. Halott, idegen hangon ismetelte: — Meg kell tenni, Vologya, kell… Ez elkerulhetetlen! Ilyen a harc!
A fusttenger partjan
— Itt menjunk ki.
— Ertettem, Anatolij Boriszovics. Engedje, hadd segitsek… igy…
Johanics, tartsd…
Bikov kinezett a nyilason, akaratlanul is hunyorgott, majd kimaszott a terepjaro panceljara, s kezet nyujtotta Jermakovnak. A parancsnok utan, orra alatt dunnyogve, a komor Dauge is kimaszott, s csupan Jurkovszkij maradt a jarmuben, arccal a fal fele fordulva fekudt.
Ime, ilyen a Golkonda!.. A Fiutol egy kilometerre, a fold felelt szurke fust es porfuggony gomolygott, s jobbrol es balrol egeszen a latohatarig huzodott. Imbolygott, feldagadt, hatalmas hullamokban lebegett. A tavolban pedig, az egbolt felet eltakarva, gigaszi, sziklas hegy emelkedett a magasba, szenfekete volt, s a sokszinu lang vakito fellobbanasai vilagitottak meg. Csucsa eltunt a rohano, biborszinu felhokben. Ennek a fantasztikus, orokke fortyogo katlannak a melyebol fulsiketito duborgest hozott felejuk a szel, a talaj remegett, s minduntalan ki akart csuszni a labuk alol, mintha eloleny lenne. Bikov ajkat beharapva, sietve kikapcsolta a kulvilag zajait a jarmu utasai szamara.
— Kapcsold ki a kulso telefont!.. Hallod, Alekszej?! — uvoltotte Dauge, bele kozvetlenul Bikov fulebe, s a vezeto osszerezzent. — Aljoska-a-a!..
— Mit uvoltesz! Mar reg kikapcsoltam.
— Kikapcsoltad — folytatta csendesebben Dauge. — En pedig tele torokbol uvoltok, mint az erdoben…
Bu-bu-bu… A fustolgo fuggonybol langolo gomb tort ki, felroppent, s fulsiketito dorrenessel szetrobbant.
— Gyonyoru! — amuldozott lelkesen Dauge. — Megyek, s hivom Vlagyimirt…
— Nem kell zavarni — mormolta a foga kozott Jermakov kelletlenul.
Bikov keptelen volt levenni tekintetet a latohataron kirajzolodo, hihetetlenul oriasi hegyrol. Vegul rajott — ustoszlop emelkedik elotte a magasba. Nem hitte, hogy ez a komor kepzodmeny parabol, felizzott gazokbol es porszemekbol all. Ha figyelmesebben nezte, csak akkor vette ebbol a tavolsagbol eszre, hogy a sima falak lassan es szakadatlanul mozognak felfele az, alacsony egboltig. Egy pillanatra rosszullet fogta el. Az oriasi cso belefurodott a bolygo testebe, s tobb ezer tonna homokot, port es kovet szivott magaba, hogy kesobb kilovellje ezt a legkorbe. Ott, a fekete “hegy” lejtoin orult gyorsasaggal szaguldanak az eg fele a hihetetlen homersekletre felizzott kozuzalek felhok.
Bikov magahoz tert.
— Hogyan tovabb, Anatolij Boriszovics? Milyen utvonalat valasszunk?
Jermakov leult a kis toronyra, s tavcsovel vizsgalgatta a Golkondat.
— Ezt majd a geologusok megmondjak. Valoszinuleg a Golkonda partjai menten haladunk, hogy anyagot gyujtsunk… S kozben elkeszitjuk a terkepet is. Helyet kell keresni egy raketa-repuloter szamara.
A nyilasbol elobujtak a geologusok. Dauge izgatottan hadonaszott.
— Nezd csak, Vlagyimir! Hiszen ez geologiai katasztrofa! Termeszeti csapas! Csipj meg! Az ordog tudja, milyen csodalatos dolog!
Jurkovszkij csuggedten leult a parancsnok melle. Latszott rajta, hogy neki mar minden mindegy. Dauge leugrott, sisakjaval egeszen a talajhoz hajolt. Egy percig vizsgalodott, majd kesztyus kezet melyen a suru, fekete porretegbe eresztette, egy marekra valot kiszedett belole, s kozvetlenul Jurkovszkij sisakjahoz emelte.
— Szurokerc homok! Nezd!.. Anatolij Boriszovics, kezdjuk azonnal itt…
Nem!
Ismet felkapaszkodott a jarmu panceljara.
— Nem, menjunk tovabb, oda! — s osszepiszkolt kesztyujevel a fustfuggony fele mutatott. — Valosagos kincsesbanya! Erted? Mi is az arany ehhez kepest! Soha nem latott lelohelyek lehetnek ott! Gyorsan oda, elore!
— Veszelyes lesz, Johanics — jegyezte meg Bikov. — Az ordog tudja, mi jatszodik le ott…
— Veszelyes?! — kialtotta Dauge. — Akkor mi a fenenek jottunk Ide! S hogyan fognak dolgozni majd az utanunk jovok? Veszelyes!
A felderites mindig veszelyes!
— Kockaztatni… — kezdte Bikov, es nyelt egy nagyot.
Masfel kilometerre a Fiu elott szurke fustoszlop nott ki a foldbol, melyet fenyes, feher lang vilagitott at. A fekete hegy hatterebol rajzolodott ki, vakito fenyben ragyogott, s a hegy csucsanal bozontos, kekes gombolyagga valtozott.
Ujbol dorej tort at az egyenletes zugason. A Fiu megingott.
Bikov elveszitette egyensulyat, Dauge vallahoz kapott, s eses kozben meg eszrevette, hogy a nehez, kekes
