aztan a szenzacio! Hol talaltad?
— Az alatt a szikla alatt, ahol a sarkany tanyat vert. Nezd csak, latszolag a ko nem tul szemrevalo, engem tustent meglepett az alakja.
— Trilobita… Valodi trilobita! Barataink a Foldon eszuket vesztik!
— Trilobita a Venuszon? — hallatszott Jermakov csodalkozo hangja. — Biztos ebben, Vlagyimir Szergejevics?
— No, legyunk pontosak: ez nem teljesen trilobita — kezdett Dauge a magyarazkodashoz. — Mar szabad szemmel latni a kulonbseget, noha nem vagyok szakember.
A hasonlosag azonban meglepo, akar a teny, hogy kovuletek talalhatok a Venuszon! Amennyire elottem ismeretes, meg sehol, mas bolygon, nem talaltak kovuletre…
A kulonos lelet kezrol kezre jart. Bikovnak is odaadtak, hadd gyonyorkodje ki magat benne. Apro, szurke ko volt, melyen jol kiveheto minta diszelgett: nagy feju, hosszu testu, tomentelen, hasitott labu eloleny. Dauge megmagyarazta, hogy ez a szazlabu tobb millio eve hevert a talajban, megkovesedett, s hogy a Foldben gyakran talalnak hozza hasonlo, megkovesedett lenyekre. Ezeket trilobitaknak nevezik. Szazmillio evvel korabban ezek a paranyi allatok nepesitettek be a foldi oceanokat, majd ismeretlen okbol szegenykek mind kihaltak.
— Rejtelyek, rejtelyek! — folytatta csillogo szemmel.
— A Golkonda: hatalmas rejtely; a “Venusz fogai”: rejtely, a voros felhok: rejtely, a mocsar, ahol a Hiusz megrekedt: rejtely; a fekete viharok; a fenyfellobbanasok a Golkonda folott… S most ez a trilobita… lehetseges, hogy itt valamikor tenger volt?…
— Ez a te sarkanyod, “Ophidius Dauge” — viccelodott Jurkovszkij.
— A Tahmaszib-rejtely — emlekeztette Jermakov.
— Rejtelyek es megint csak rejtelyek…
Bikov egy szot sem szolt, Bogdanra gondolt. S bizonyara mindnyajan ra gondoltak, mert jokedvuk egyszerre szertefoszlott, s a beszelgetes varatlanul felbeszakadt.
Meg egy nap eltelt. A Fiu sietve haladt nyugat fele, kerestek a leszallohelyet. S ismet jelentkeztek a titokzatos lenyek.
Dauge, aki a kovetkezo kiszallasukkor elsonek maszott ki a terepjaro kijaratan, kialtozva azzal ugrott vissza, hogy a Fiu lanctalpa alol gigaszi kigyo kuszott elo. Bikov megforditotta a jarmuvet, s trepakot jarva, hatalmas godrot asott lanctalpaival a gyanus helyen, a szorny azonban, ugy latszott, el tudott rejtozni.
Jermakov utasitotta Bikovot, hogy legyen ovatosabb, s az most egy lepesre sem tagitott a geologusok mellol. Negy granatot vitt magaval, a geppisztolyt a hona alatt tartotta, keszen arra, hogy barmely pillanatban mukodtesse. A napok azonban multak, “sarkanyok” pedig nem jelentkeztek, s a feszultseg fokozatosan csokkent.
Bikov eszrevette, hogy a geologusok megnyugodtak, kedvuk derusebb lett. Munka kozben neha meg evodtek is, akar a gyerekek — birkoztak egymassal, teli torokbol hahotaztak, joindulatuan csufolodtak Bikovon, megjatszottak, mintha Jermakov elol titkolva, gyalog a fustfelhohoz indulnanak.
Bikov duhongott, vadul kiabalt veluk, lelke melyen azonban oriasi es oromteli megkonnyebbulest erzett. Bogdan halala ota eloszor kerult vissza minden a maga kerekvagasaba.
A tizoras munkanap utan “estenkent”, vacsora kozben Jurkovszkij es Dauge egymas szavaba vagva, lelkesen abrandozott a Golkonda torkolatahoz inditando expediciokrol, vitatkoztak arrol, hogyan keletkezett ez a hatalmas krater a bolygo testen, majd varatlanul attertek az uj bolygokozi kutatasok gondjaira. Jurkovszkij oklet mellehez szoritva eskudozott s fogadkozott; miutan befejezik az egeszet a Golkondaval, kiharcolja, hogy kuldjenek expediciot a szornyu Jupiterre, ahol Paul Dangoe elpusztult. Dauge haragosan felelte, hogy a Jupiter mindossze egy hatalmas hidrogen-buborek, s egy geologusnak semmi dolga rajta, a Jupiter egyelore tul kemeny dio az emberek szamara, meg foton raketaval is, s eppen ezekben az esetekben mondogattak a regi vietnamiak, hogy “ha egy orrszarvu a Holdat nezi, akkor hiaba pazarolja vagyait”. Jurkovszkij megvetoen pruszkolt, s ujjait behajtva igyekezett felsorolni erveit: “Eloszor, masodszor…”
Bikov felalomban hallgatta oket, s melegseg jarta at szivet, elvezte a barati s derus legkort. Mindnyajan igaz baratok voltak, tele energiaval es vagyakkal, s az expedicio sikere kozelinek es biztosnak tunt.
Egy varatlan eset azonban ismet mindent megvaltoztatott.
Bikov es Dauge felderito utra indultak. Jurkovszkij a terepjaroban maradt, hogy az anyagokat rendezze, s megirja a Golkonda kornyekenek elozetes kutatasarol szolo jelentes vazlatat.
Bikov kelletlenul beleegyezett, hogy kettesben induljanak el. A talalkozo a sarkannyal egyaltalan nem volt kedvere.
Kozel ket oraig barangoltak, utjuk soran azonban nem tortent semmi rendkivuli. Amikor hazafele Indultak, Bikov, aki vegig zokszo nelkul elviselte Johanics fonoki modorat, a kontenerek elkepeszto terhet s a sulyos granatok kemeny nyomat csipojen, hirtelen rosszul erezte magat.
A fejfajastol fintorogva vanszorgott a hatalmasakat lepdelo Dauge utan, s bagyadtan azon igyekezett, hogy kenyelmesebben helyezze el a terhet a vallan. (“Vajon sokaig fogjak meg koveikkel telerakni a terepjarot? Mar most sem lehet toluk kenyelmesen lefekudni…”) Szeme fajt. Koros-korul a fogfajasig ismeros sziklak, kohalmok s eszakon a fustfuggony… “Bizonyara megbetegszem” — gondolta kozombosen. A legszivesebben lefekudt s lehunyta volna a szemet. Bu-bu-bu — zugott megszokott, almosito hangjan a Golkonda.
— Mar megint! — Dauge hangja magahoz teritette. — De utalom ezeket a kepzodmenyeket!
Egy szeles tolcser peremen alltak. A melyen feneketlen lyuk tatongott, s repedesek szaladtak szet tole.
— Nezd csak, hogy megolvadt a tolcser pereme — mondta Dauge — a szornyu homerseklettol, bizonyara tobb ezer fok volt!
— Fold alatti robbanas? — erdeklodott kozombosen Bikov, s erezte, hogy nyelve nehezen forog. (“Rosszul vagyok…
Mielobb vissza kell mennem a terepjaroba, aludnom kell…”) — Fold alatti atomrobbanas… — Dauge meg suttogva hozzatett valamit lettul. — Egyaltalan nem tetszenek az ilyen kepzodmenyek. Nem tetszik a talaj szine.
Koros-korul mintha mindent voroses patina boritott volna be.
— Itt minden voros. Voros es fekete… — Bikovnak eszebe jutott Bogdan.
— Menjunk, Dauge. Nagyon elfaradtam.
Nehany lepest tettek, amikor Dauge vadul s varatlanul feluvoltott.
Bikov magahoz tert, s dunnyogve forgolodni kezdett.
— Mi az? Hol?
— Granatot! Granatot, Alekszej! — kiabalta Dauge, s a vallat razta. — Gyorsabban, gyorsabban!
Bikov elokapott egy granatot, de meg mindig fogalma sem volt, hogy hova hajitsa. Dauge pedig geppisztolyat a hasahoz szoritva loni kezdett maga ele.
Korottuk meg mindig sziklak voltak, s Bikov latta, ahogy a golyok hosszu, fekete csikokat hagytak a repedezo kovon.
— Sarkany! — kiabalta Dauge. — Granatot!
S csak nyomta, nyomta az elsuto billentyut, geppisztolya csovet egy tole tiz meterre levo, lathatatlan celra Iranyozta.
Bikov nem latott semmit.
— Dauge — dunnyogte —, kedves Johanics… Mi van veled?
Dauge vegre leengedte geppisztolyat.
— Elment — allapitotta meg kulonos hangon. — Elment… Miert nem vagtal oda egy granatot?
Bikov meg egyszer korulnezett. Nagyon szeretett volna megpillantani valami gyanusat, koros-korul azonban nem volt semmi; visszadugta hat az ovebe a granatot.
— Johanics, menjunk… Menjunk, kedves baratom…
Lassan tovabb bandukoltak. Dauge jaras kozben szemmel lathatoan imbolygott, s orosz es lett szavakat keverve folyvast fecsegett.
A Fiunal mar vartak oket tarsaik.
— Mi tortent? — erdeklodott Jermakov.
— Egeszen furcsa allatok — kezdte zavarosan Dauge.
— Hatalmas vadallatok… feketek, tiz meter hosszuak… A boruk csillog, mintha nedves lenne. Miert nem vagtal oda egy granatot, Alekszej?
