zsilipkamra sotetjeben.
Jermakov del fele iranyitotta a terepjarot, s kozvetlenul a Venusz-fogak soranal allitotta meg. A halalra itelt sziklak mar eltuntek a szemuk elol, elbujtak a latohatar, a fekete porvihar mogott.
— Kezdhetjuk, Anatolij Boriszovics? — kerdezte Bikov.
— Gyerunk…
Bikov ratette kezet a radio-taviranyitasu robbantoszerkezet karjara, s megnyomta azt. Fenyes, feher villanas futott vegig a kepernyon, majd minden elsotetult a tavolban — harom vervoros, langolo fustoszlop emelkedett imbolyogva a magasba, es ott lebegett, amig gomba alaku felhove nem valtozott. A tavoli Golkonda zugasat elnyomva, mennydorgesszeru robaj uszott felejuk, elzugott a Fiu felett, s duborogve tovabbvagtatott.
A fekete hoeso meg aznap elallt, s hirtelen erthetetlen sotetseg koszontott be. Varatlanul kihunytak a biborszinu felhok. Suket ejszaka borult a pusztasagra. A szurokerc homok koros-korul egyszerre foszforeszkalni kezdett, kekes, vilagito fust bujt elo a talaj reseibol, s uszott a szelben.
Megkezdtek a radio-iranyjelzok felallitasat. Sotetben, a sisakjukhoz erositett lampak vagy a Fiu reflektorainak fenyeben dolgoztak. A radio-iranyjelzoket nem volt nehez osszeszerelni es felallitani — nemhiaba gyakoroltak oly gondosan a hetes szamu urrepuloteren. — A szelen-cerium elemek hatalmas vasznainak a kiteregetese viszont sok idot vett igenybe. Osszessegeben tobb szaz negyzetmeter rugalmas, vekony hartyat kellett kicipelniuk a jarmubol, szetteriteniuk a foldon, s beszorniuk homokkal. Unalmas es faraszto munka volt ez. A nap vegere erejuk elfogyott, valosaggal belezuhantak agyukba, s csak nagy nehezen tudtak magukba eroltetni egy csesze erolevest kenyerrel.
Csak a geologusok es Bikov dolgoztak. Jermakov keptelen volt mozogni, orakon keresztul a terepjaroban ult, tartotta a kapcsolatot a Hiusszal, probalt televizios kapcsolatot teremteni; vezette a naplot, rogzitette a gyorslaboratoriumok eredmenyeit, rajzolta a Golkonda kornyekenek terkepet, egy muanyag lapra szines es fekete tussal gondosan felrajzolta a terep korvonalait es az egyezmenyes jeleket; szurke ajkat beharapva tapogatta az uresedo vizestomloket, s voroses szemhejat lehunyva, magaban szamolt valamit. S szokasa szerint huszonnegy orankent, a Hiusz idoszamitasa alapjan ot perccel ejfel elott eloltotta a terepjaro osszes lampajat, felmaszott a parancsnoki toronyba, a tavolsagmero lencsejehez tapadt, s hosszasan figyelt del fele. Amikor a soron kovetkezo iranyjelzo korul letemettek a “takaro”-t, Bikov segitsegevel kimaszott a jarmubol, ellenorizte az allomas felallitasat, s o maga hozta mukodesbe.
A kapcsolat a Hiusszal idonkent nagyszeruen mukodott — a Venusz legkore szeszelyeskedett. Ilyenkor Jermakov harom-negy orankent is beszelgetett Mihail Antonoviccsal.
Krutyikov kerdezoskodott, udvozletet kuldte. Elmondta hogy jol van, minden a legnagyobb rendben, hangjabol azonban gyakran akkora honvagy csengett ki a Fold es tarsai utan, hogy Bikovnak osszeszorult a szive. Hiszen a navigator meg mit sem tudott Bogdan halalarol…
Ennek ellenere felemelo, igazabol boldog percek voltak ezek. Sajgo, faradt testuk elernyesztve, a zsakokon terpeszkedtek, es mint kellemes zenet hallgattak a navigator tavoli, rekedt hangjat. S kozben arra gondoltak, hogy mar nem sok maradt hatra, de jo, hogy a derek Mihail Antonovics el es egeszseges, s a Hiusz nemsokara iderepul, az uj urrepuloterre, hogy felvegye es elvigye innen oket.
A legenyseg egeszsegi allapota tovabb romlott. Igyekeztek ugyan gondosan leplezni bajaikat, de ez egyre nehezebben ment. Bikov, amikor ejszakankent arra ebredt fel, hogy faj a szeme, gyakran latta, amint Jermakov, labbelijet leveve, dagadt bokajat vizsgalgatja, s osszeszoritott foggal, halkan nyog.
Jurkovszkij tarsai elott titkolva kotozgette a fekelyeket kezen es laban. A legrosszabbul Dauge volt. Szinte teljesen egeszsegesnek tunt, az erthetetlen s rejtett kor azonban lassan pusztitotta. Lefogyott, magas laza makacsul tartotta magat. Jermakov megtett mindent, ami tole tellett — nyugtatokat adott be neki, elektroterapiat alkalmazott, mindez azonban alig segitett. A betegseg nem mult el, s neha kulonos lazalmokat valtott ki, a geologus ilyenkor uvoltozve menekult a kepzelt kigyok elol. Szornyu latvany volt, s egyikojuk sem tudta, hogy mit tegyen. Ezekben a percekben senkit nem latott maga elott, amikor viszont magahoz tert, nem emlekezett ra, mi tortent vele…
Vege fele kozeledett a masodik radio-iranyjelzo allomas felszerelese. Csupan nehany ora munka maradt hatra, amikor Bikov visszarohant a terepjarohoz, hogy letorolje homlokarol a veriteket, s egy kicsit pihenjen.
A geologusok a szabadban ugykodtek, eppen az utolso szazkilos szelen-cerium “takaro”-t teritettek le. Jermakov komor, elegedetlen arccal a radioval bajlodott.
Bikov egy percnyi varakozas utan ovatosan megkerdezte: — Komoly hibak?
Jermakov osszerezzent, s megfordult.
— A, maga az, Alekszej Petrovics… Igen, az osszekottetes megszakadt.
Varatlanul es eleg kulonos modon…
Kiegyenesedett, s egy szivaccsal megtorolte osszepiszkolodott kezet.
Bikov varakozon meredt ra.
— Mihaillal beszeltem… es — a parancsnok habozott —, s egyszer csak megszakadt az osszekottetes.
— Valami tortent a berendezessel?
— Nem, a keszulekkel minden rendben van. Nyilvan balszerencsem volt.
Eddig kivetelesen jo volt a kapcsolat.
A parancsnok szavaiban Bikov szokatlan dolgot fedezett fel. Egy ideig neman neztek egymast, majd Jermakov megkerdezte: — Sok van meg hatra?
— Nem. Ugy ketoranyi munka. Nem tobb…
— Rendben. — A parancsnok a karorajara pillantott, s mintegy mellekesen megkerdezte: — Alekszej Petrovics, veletlenul nem vett eszre felvillanast delrol?
— Delrol? A Hiusz iranyabol? Nem, Anatolij Boriszovics.
Hiszen delen, a mocsar korzeteben nem szokott villamlani.
Legalabbis eddig nem.
— Igen-igen, Igaza van… — Jermakov mar nyugodtan beszelt. — Menjen, fejezzek be, s azutan pihenjenek le. Nem sok maradt mar hatra.
Bikov Ismet feltette sisakjat, s felallt. Egyszerre kipihentnek es vidamnak erezte magat. Meg elidozott a kijaratnal.
— Nemsokara visszajovok, s segitek maganak kimaszni, Anatolij Boriszovics.
Jermakov felkapta fejet, ismet az orajara pillantott, s erthetetlenul annyit mondott: — Figyelni kell a latohatart, Alekszej Petrovics.
— A latohatart?
— Igen, igen, delrol, a mocsar felol…
— R-r-rendben.
Bikov, amikor ejszaka felebredt, eszrevette, hogy Jermakov a radiokeszuleknel ul. Osszekottetes most sem volt. A Hiusz egesz ejjel hallgatott. Egesz ejjel s masnap egesz nap…, A harmadik, utolso iranyjelzo allomast rendkivul gyorsan, kevesebb, mint tiz ora alatt sikerult felallitaniuk. Jermakov kimaszott a Fiubol; erosen bicegve vegigsetalt a szelen-cerium szovet rugalmas, homokkal es kaviccsal beszort feluleten, ellenorizte a kapcsolasi rajzot, majd mukodesbe hozta a berendezest.
Az urhajosok korulalltak a homalyosan csillogo kis tornyot, es hallgattak. Semmi nem valtozott. Ott, ahol sisteregve fortyogott a Golkonda urankatlana, mint regebben, ismet biborszinu fal emelkedett a magasba. A talaj reszketett a labuk alatt. Delen, athatolhatatlan sotetben forgoszelek szaguldottak a fekete sivatagban. A jelzoallomas alig hallhatoan futyult, s a lathatatlan, vekony radiohullam gyors koroket irt le az egbolton — a latohatartol az egbolt csucsaig es vissza, mintha oriasi, vegtelen spiralt tekerne le.
A munkat befejeztek. A Fiu tavozik, a Hiusz pedig felszall a gigaszi mocsarbol, s visszater a Foldre. A fekete eg meg sokszor borul majd biborszinu fenybe, tucatszam erkeznek majd az urhajok, a harom alacsony kis torony pedig makacsul kuldi az eterbe hivojeleit: “Itt a leszallohely, itt a Golkonda, vilagur oceanjainak vandorai, itt van utatok celja!”
— Tehat… az Uran Golkonda egyes szamu urrepulotere keszen all az elso urhajok fogadasara — jelentette ki csengo hangon Jermakov. 19… szeptember tizenhatodikan, tizenhet ora negyvenot perckor.
Mindnyajan hallgattak. Jermakov felemelte kezet, s unnepelyesen, hangosan es jol erthetoen kijelentette: — Mi, a Hiusz szovjet urhajo legenysege, a Szovjetunio neveben kijelentjuk, hogy mostantol az Uran Golkonda minden kincsevel egyutt az emberiseg kozos tulajdona.
Bikov az iranyjelzo allomashoz lepett, s szeles lobogot tuzott az allomas hatszogletu arbocahoz. A szel
