belekapott, es kifeszitette a voros, a biborszinu felhomalyban majdnem feketenek tetszo, aranycsillagos, sarlo- kalapacsos zaszlot, hazajuk lobogojat.
— Hurra! — kialtotta Jurkovszkij, s Dauge osszecsapta tenyeret.
Az unnepelyes szertartas ezzel veget ert.
Jermakov miutan visszatert a terepjaroba, rogton odault a keszulekhez, Jurkovszkij pedig levette sisakjat, kinyujtozott, elkeseredetten asitott, s az agyara zuhant.
— Tehat, Johanics, mivel kinalsz meg? — erdeklodott.
Bikovnak ekkor eszebe jutott: ma van Johanics szuletesnapja. Meg amikor az elso iranyjelzot szereltek, Dauge celzott erre, s unnepelyesen meghivta oket, hogy “megfelelo etelek es italok elfogyasztasaval s illo beszedekkel unnepeljek meg ezt a nevezetes datumot”.
Versben hivta meg oket: Az estelyen, mit en adok, keretik megjelenni.
Ne feledjek a divatot, s a furdest. Eleg is ennyi.* A versreszleteket Erdodi Gabor forditotta Bikov kedelyesen elmosolyodott, s megkerdezte: — Es hol vannak az igert inyencfalatok?
Dauge surogni-forogni kezdett, keresgelt hatizsakjaban — elohuzott egy gondosan papirba csomagolt uveget, ket doboz ringlit s egy vastag tabla, lett fustolt szalonnat.
Mindezek a finomsagok nem tartoztak az urhajosok szokasos etrendjehez. Dauge ugyeskedve, titokban hozta ezt magaval. Bikov szalvetat teritett az asztalra, a talaloszekrenybol poharakat, villakat s polietlienzacskobol kenyeret huzott elo.
Jurkovszkij kohintett, jelentosegteljesen megallapitotta: “Ez remek!” — s kozelebb huzodott a sebteben osszeallitott unnepi asztalhoz. A pancelozott terepjaro kabinja egyszerre unnepelyesebb lett. Szokatlanul meghitt legkor vette korul oket. Dauge kibontotta az uveget, a szalveta kozepere allitotta, s elvezettel dorzsolte kezet. Jurkovszkij fesulkodott. Bikov gondolt egyet s szkafandere fole nyakkendot kotott, ezen az unnepelt elcsodalkozott, s egyszerre jobb kedvre derult.
Amig a sokat igero keszulodes tartott, Jermakov sisakjat le sem veve a keszuleknel ult. Szamitasokat vegzett, majd hivni kezdte a Hiuszt.
Az eter azonban nema maradt. A hangszoro krakogott, sivitott, recsegett.
Mihail Antonovics nem valaszolt. Jermakov kikapcsolta a keszuleket, faradtan lehuzta sisakjat, s gondosan felakasztotta a falra. Bikov csodalkozva vette eszre, hogy a parancsnok arca elsotetult es megkemenyedett. Jermakovot valami nagyon nyugtalanitotta. Most nyugtalan, amikor vegigjartak ezt a nehez es roppant faradsagos utat, s amikor nem maradt mas hatra, mint hogy kiadja az utasitast Krutyikovnak. s varjak a Hiusz megerkezeset a leszalloterre? Kulonos… Alekszej Petrovics also ajkat gyurogette.
— Barataim, javaslom, hogy mindnyajan pihenjetek le… — Jermakov elhallgatott, s szemoldoket felhuzta, csodalkozva szemlelte baratait. — Mit talaltak ki?
— Meghivom a tiszteletemre adott estelyre — kezdte csuggeteg hangon Dauge. A parancsnok arckifejezese meglepte. — Anatolij Boriszovics!
Hiszen ma unnep van… bizonyos ertelemben, befejeztuk…
— Szuletesnapja van, Anatolij Boriszovics — jelentette ki vidaman Jurkovszkij, s az uveggel bajlodott. — Igyunk egy korty konyakot, s beszelgessunk egyet!
Jermakov rapillantott, majd a zavart Johanicsra, a derek Bikovra (aki tenyerevel sietve eltakarta az ostoban felkotott nyakkendot). Szemeben meleg feny gyult.
— Rendben — egyezett bele, s letette a terkepet, mely a radiokeszulek mellett, az asztalon fekudt.
Mindnyajan illedelmesen helyet foglaltak az abrosz korul.
— Lesz poharkoszonto? — erdeklodott Jermakov, mikozben atvette Jurkovszkij kezebol a sarga poharat.
— Feltetlenul — felelte a geologus, s unnepelyesen belekezdett: — Ma kettos unnep van! Ezen a napon jott a vilagra a nagy J. I. Dauge, es szuletett az Uran Golkonda nevre hallgato, apro leszalloter. Mindkettojuk elott fenyes jovo all, s mindketten oly dragak szivunknek. Eljetek, viruljatok es szaporodjatok! Hurra-a-a!
A szabadban forro szel suvitett, fekete homok kavargott a Fiu korul.
Idegen, sotet ejszaka vette korul minden oldalrol az elet es feny apro, kellemes szogletet.
— Remek ringli — mondta Jurkovszkij, s gondosan villajara szurta az etvagygerjeszto, apro tekercset. — Imadom a ringlit…
Johanics megcsovalta a fejet, s ezekkel a szavakkal fordult Jermakovhoz.
— Mellesleg a ringlivel volt egy meglepo esetem.
Pontosabban nem is a ringlivel, hanem… Kepzeljetek el a Gobit, sivatag, nehany sator, geologiai expedicio.
Haromszaz kilometerre egyetlen lakhely sincs, csodas, vad videk. S nekunk, fiatal gyakorlo geologusoknak volt egy uveg konyakunk s egy doboz feltve orzott ringlink. Vartuk a nagyszeru, unnepelyes esemenyt, hogy majd ahogy illik… — Dauge sokatmondon csettintett ujjaval. — Nos, kivartuk.
Ahogy most is, eljott egyik tarsunk szuletesnapja.
Osszegyultunk a satrunknal, az osszes gyakornok, hat fiatal. Kinyitottuk a konyakot, felvagtuk a kenyeret, kezet mostunk. Megtalaltunk a teodolit tokjan, s ha jol emlekszem, a tobbiek moho tekintetetol kovetve hozzalattam, hogy felnyissam a ringlit. Kepzeljetek el, allandoan csak baranyhust, sonkat ettunk… kivantunk valami pikansat, alig tudtuk turtoztetni magunkat! S lam, alighogy kinyitottam…
Dauge szunetet tartott. Bikov turelmetlenul kohintett, s megkerdezte: — Felnyitottad, na es?
— Kepzeljetek, nem is emlekszem, hogyan tortent. Veletlenul tarsaim fole pillantottam. Termeszetesen ok is mindnyajan a konzervdoboz fole hajoltak, s latom: a szomszed homokbucka oldalan tekergozve kuszik egy hatalmas, szurke fereg… Igazi oriaskigyo, Boa constrlctor… Ilyen oriasi gyurukben csavarodott…
— Hazudsz! — szakitotta felbe meggyozodessel Jurkovszkij.
— Varjon, Vlagyimir Szergejevics! — allitotta meg haragosan Bikov. — Engedje, hogy vegigmondja.
— Nem hazudok, Vologya, olgoj-horhoj volt.
— Olgoj… micsoda? — kerdezte Bikov.
— Olgoj-horhoj — Ismetelte Dauge. — Ha jol tudom, az egyetlen szarazfoldi eloleny, mely elektromossaggal van felfegyverkezve.
Jurkovszkij osszevonta szemoldoket, probalt visszaemlekezni.
— Olgoj-horhoj? Azt hiszem, eloszor fel evszazada Ivan Jefremov orokitette meg az egyik, Gobi sivatagrol szolo elbeszeleseben, igy van?
— Igy — helyeselt Dauge. Majd kiderult, hogy ezalatt a tel evszazad alatt mi nem a harmadik, hanem a negyedik expedicio voltunk, mely talalkozott vele.
— S vegul mi tortent? — Bikov nem birta ki, hogy kozbe ne kerdezzen.
Dauge sohajtott.
— Termeszetesen semmi kulonos. Feluvoltottem, s talpra ugrottam. A ringli kiomlott a foldre. A satorba rohantunk fegyvereinkert, de mire visszatertunk… — Szettarta karjat. — Semmi eselyunk nem volt. Az elektromos kigyo eltunt.
— Nyilvan kaptal ezert a fiuktol — jegyezte meg Jurkovszkij, s kozelebb huzodott a ringlihez.
— A, dehogy! Az expedicio vegeig masrol sem folyt a szobeszed, csak az olgoj-horhojrol.
— En meg hozza hasonlot sem lattam soha a sivatagban — tette hozza Bikov.
Dauge megmagyarazta, hogy az olgoj-horhoj bizonyara csak a mongol Gobi legforrobb es legeldugottabb videkein el.
— Van egy feltetelezesem — mondta Jurkovszkij.
— Megbocsassanak — szakitotta felbe ot Jermakov.
Felallt, s bekapcsolta a radiot.
A helyiseget egyszerre futtyszo es recseges toltotte be. A geologusok egymasra neztek.
— Nincs osszekottetes? — kerdezte nyugtalanul Dauge.
— Mar masodik napja nincs — felelte halkan Bikov, s a parancsnokra sanditott.
Jermakov elforditotta a keszulek hangeroszabalyozojat — a recseges nyomban elcsitult.
— Elindulunk a Hiuszhoz — az orajara pillantott — egy jo ora mulva. Ha termeszetesen nem tortenik valtozas…
Az urhajosok meghokkenve neztek egymasra.
— Elnezest — komorodott el Jurkovszkij —, es a Fusttenger?
