Segitettek neki, hogy felmasszon a terepjarora, hogy levegye sisakjat. A geologus arca veritektol volt nedves, gyulladt szeme ide-oda jart.
— De vajon miert attetszoek? — kerdezte csuggedten, s arccal a parnajara zuhant.
Kenyelmesen lefektettek, s abban a szempillantasban mely es tompa alomba merult. Jermakov meghallgatta Bikov jelenteset, sokaig nem szolt egy szot sem, majd halkan megkerdezte:
— Alekszej Petrovics, maga tokeletesen meg van gyozodve rola, hogy nem is volt ott semmilyen sarkany?
— Semmilyen sarkany nem volt — felelte magabiztosan Bikov.
— Ez baj… — dunnyogte Jurkovszkij, s az ajkat harapdalta.
Jermakov fol s ala jarkalt az utasfulkeben, felkapta a gyogyszeresdobozt, s leult az alvo melle. Jurkovszkij melleje telepedett. Furcsa, halk recsegesre emlekezteto hangok hallatszottak, ozonillat terjengett, majd Johanics fajdalmasan felnyogott.
— Bizony, bizony — jegyezte meg gyongeden Jurkovszkij.
Jermakov felallt.
— Nagyon rosszul all a szenank — allapitotta meg. — Dauge beteg, es…
Jurkovszkij varakozon felkapta fejet.
— …s eszembe jut Tahmaszib — folytatta suttogva Jermakov. — A tunetek ugyanazok. Mintha hallucinalna…
Amikor a Fiu ismet elindult, Dauge magahoz tert, felult, megsimogatta a feje bubjat, es nyugodtan kerdezte: — Ha nem tevedek, most megyunk?
Bikov, aki mellette szendergett, felemelkedett. Johanics mosolyogva nezett ra: — Fekudj csak, Ljoska! Elnezest, hogy felebresztettelek…
Jurkovszkij mozdulatlanul ult asztalanal, s Dauge fele forditotta csodalkozo, de vidam arcat. Jermakov megallitotta a terepjarot, tenyerevel erosen megdorzsolte arcat, s megkonnyebbulten mondta: — Azt hiszem, elmult…
Szuletesnap
Bikov probalta megtorolni izzadt homlokat, s bosszankodva kapta vissza kezet. Orokosen elfeledkezik a sisakrol! Az ujjal neha akaratlanul is emelkednek a tarkojahoz, hogy a nehez pillanatokban megvakarja, vagy szorakozottan mar dugna a szajaba egy tabla csokoladet, de akkor beleutkozik a sima, attetszo falba. Regebben, toprenges kozben also ajkat babralta — errol is le kellett szoknia.
Dauge ezt eszrevette, s tustent rovid kiseloadast tartott “Az urhajos szkafanderek hatasa arra, hogyan szokott le az emberiseg rossz beidegzodeseirol” temabol.
Az alacsony egboltbol mar masodik napja fekete porpelyhek hullottak. A fekete ho kerengett az erotlen szel rohamokban, betakarta a vegtelen, lankas siksagot, melynek kozepen a Fiu allt. Bikov korulpillantott.
Szerencsejuk volt, mekkora szerencsejuk! Kozel ketezer negyzetkilometeres, nagyszeru, termeszetes urrepuloter terult el elottuk, mely, ha nehany tucat szurokerc sziklat leszamitanak, sima volt, akar az asztallap. Delrol, a sivatag felol felkorben Venusz-fogak hataroltak. A tavolban eszakon a Fusttenger fuggonye mogott a Golkonda duborgott. Kozel negyven kilometer volt odaig — nem tulsagosan nagy, de nem is elhanyagolhato tavolsag. A talaj eppen annyira volt csak radioaktiv, hogy taplalni tudta a szelen-cerium elemeket, a radio- iranyjelzok energiaforrasait. Az iranyjelzoket egy oriasi, lehetoseg szerint egyenlo oldalu haromszog sarkaiban, a leszalloterep szelen, kiemelkedo helyen kellett elhelyezniuk. Eloszor azonban szet kellett robbantaniuk a zavaro sziklakat. Meglehetosen nagy volt annak veszelye, hogy az urhajo rajuk ereszkedhet: ket tombben, majdnem a jovendo raketarepuloter kozepen agaskodtak. Ez a feladat nem haladta meg az erejuket.
Bikov a geologusok segitsegevel ket aknat helyezett el az eszaki csoport kozeppontjaban, robbanasuk ki kellett hogy forgassa a foldbol a kooszlopokat, s porra kellett hogy orolje oket. A masik, hat sziklabol allo deli csoportot “felulrol” szandekoztak szetrombolni. Az aknat az egyik oszlop tetejere helyeztek, s a robbanas majd mind megsemmisiti; beleveri oket a foldbe — Dauge szavaival.
— Milyen hullamhosszra allitsam be?! — kialtotta Jurkovszkij. A halalra itelt szikla tetejen tronolt, ahova epp az elobb cipeltek fel, nem kis erofeszitessel, az aknat.
— 8-as index! — kialtotta fejet felkapva Bikov.
— Aha… vilagos… — Jurkovszkij arnyeka megmozdult a voros felhok es a fekete szelvihar hattere elott. — Kesz!
Akkor vegeztunk, ugye?
— Masszon le! — kialtotta neki Alekszej Petrovics.
— Erdekes, milyen kepet vagsz majd, ha a sziklak megis a helyukon maradnak — jegyezte meg Johanics, s Bikov melleje ult a terepjaro tornyara.
— Semmi vesz… nem maradnak egyben — felelte szorakozottan tarsa, s aggodva figyelte a sima, fuggoleges falon lefele maszo Jurkovszkij ugyes mozdulatait. — Mi az ordognek nem vitt magaval biztositokotelet? Hiszen van… Persze miert is vitt volna? Legenykedes nelkul el sem tudja kepzelni az eletet… Most meg mi van vele, se le, se fol?
Jurkovszkij a foldtol ugy hat-nyolc meterre megallt, s odatapadt a sziklahoz. Meg sem moccant, s csupan termeszetellenes testtartasa, rekedt, szaggatott fujtatasa utalt ra, mennyire feszult idegallapotban van.
Dauge nyugtalanul felugrott.
— Vlagyimir, mi van veled?
Jurkovszkij nem felelt, hirtelen kokent csuszott lefele.
Bikov mintha maga is zuhanni kezdett volna, lehunyta szemet, amikor azonban ismet kinyitotta, latta, hogy a geologus harom meterrel lejjebb, egy lentrol nem lathato kiszogellesbe kapaszkodva log.
— Vologyka!.. — Johanics leugrott a foldre, s a sziklahoz rohant.
— Nyugalom, Dauge! — Jurkovszkij hangjaban alig ereztek izgalmat. — Mennyi van a foldig?
— Ugy negy meter!.. — nyogte Dauge. — osszetorod magad, te gazember!..
— Menj el onnanl — mondta Jurkovszkij, s leugrott.
Ahogy a nagykonyvben meg van irva, ugy ert foldet, nyomban ruganyosan felpattant, s oldalt dolt. Bikov leugrott a jarmurol, a rettenthetetlen geologus azonban mar a foldon ult. A vezetonek csak ekkor jott meg a hangja.
— Mit legenykedik, Jurkovszkij elvtars?! — formedt ra. — Hogy mert ekkora kockazatot vallalni? Tustent menjen a parancsnokhoz, es jelentse…
— Ugyan mar, Alekszej Petrovics! — Jurkovszkij ugyesen felpattant, megrazta magat, mintha azt ellenorizne, minden rendben van-e; hangja mar nyugodt volt. — Negy meter, hiszen ez semmiseg! Lassa be…
Bikov azonban mar tombolt.
— Nagyszeruen leereszkedhetett volna kotelen is! Ugy viselkedett, akar egy vasott kolyok! Epp a legjobbkor talalt ra idot, hogy treningezzen… Az ordog tudja, mit muvel!
— Ugyan, hagyd, Alekszej! — Dauge baratsagosan atolelte Jurkovszkij vallat. — Persze hogy olyan, akar egy kolyok! De mit tehetnel ellene, igazi bator ficko!
— “Bator ficko”! Ha a nyakat tori, akkor bizony veszodhettel volna vele…
— Hibas vagyok, elismerem, Alekszej Petrovics — szolalt meg hirtelen Jurkovszkij, s Bikov haragja egyszerre elparolgott.
— Jelentse vitezkedeset a parancsnoknak! — dunnyogte, s a sziklahoz lepett, hogy letekerje rola a kotelet.
A geologusok segitettek neki.
— Kar felrobbantani — mondta Dauge a sziklara mutatva, melyet korbefont a talaj menti forgoszel, amikor munkajuk befejeztevel osszegyultek a jarmu nyitott ajtajanal. — Barbarsag megsemmisiteni Jurkovszkij hostettenek emlekmuvet…
S akkorat csapott baratja hatara, aki eppen befele maszott a kocsiba, hogy az egy pillanat alatt eltunt a
