Nem sokkal azutan, hogy kiertek a Fust-tengerhez, Bikov felfigyelt egy szamara kulonosnek tuno korulmenyre.
Huszonnegy orankent, az urhajo ideje szerint pontosan husz orakor (a Venusz orokos biborszinu felhomalyaban az urhajosok a foldi idoszamitas szerint eltek) Jermakov, megnyomorodott labat maga utan vonszolva, felkapaszkodott a parancsnoki torony ulesere, s a szeleslatoszogu tavolsag merot del fele forditva, hosszasan nezelodott a sivatag fele, mintha jelet varna onnan. Bikov sehogyan sem ertette, mire var Jermakov, de nem szanta el magat, hogy megkerdezze tole.
A geologiai felderites kozben ragyogo eredmenyekkel szolgalt.
A Golkonda valoban megszamlalhatatlan es kimerithetetlen gazdagsag tarhazanak bizonyult. Uran, torium, radium…
Transzuran elemek: plutonium, kalifornium, americium, cuerlum; olyan anyagok, melyeknek a foldi eloallitasara hatalmas energiat es eszkozoket pazaroltak. Olyan anyagok, melyeket folottebb bonyolult berendezesek segitsegevel jelentektelen mennyisegben tudtak csak eloallitani a Foldon, itt egyenest a labuk elott hevertek.
Kulonosebb raforditas nelkul, iparilag hasznosithato mennyisegben, tonnakban lehetett banyaszni oket. Dauge orditott oromeben, s meg Jurkovszkij is, aki pedig az utobbi idoben allandoan mogorva volt, meg o is enekelt munka kozben, latva, hogy felfedezes felfedezest kovet. S a felfedezeseket egyszeruen nem lehetett tulertekelni.
Paratlan haladast jelentettek az energetikaban, technikaban, az iparban es a gyogyaszatban. A Fold, melyet egyik sarkatol a masikig orokzold erdok boritanak, mely fenyek milliardjaban ragyog, a Fold, melyet egeszseges, eros, betegsegeket nem ismero emberek nepesitenek be, jolet, nagyszeru varosok, hatalmas eromuvek, derus es boldog elet — kepzeletukben mindezt mar megvalosulni lattak maguk elott a Hiusz utasai. S ez az elet oriasi tamaszra szorult Innen, a Golkonda fekete szurokere homokjabol. A komor, biborszinu egbolt alatt, a vegtelen komor sivatagban maroknyi csapat lepdelt a szenvedesek, a kutatas fajdalmai, tarsaik halala kozepette a nagy gyozelem fele. A nagy cel erdekeben nagy kockazatot kell vallalniuk.
Daugenak hullni kezdett a haja. Reggel, amikor fesulkodott, fekete hajtincsek maradtak fesujeben. A geologus lesovanyodott es legyongult, csupan a tekinteteben langolt allandoan makacs tuz. Homerseklete 39 fokra emelkedett.
— Influenza! Ehhez kell tehetseg, huzatot kapni, amikor ki sem bujsz a szkafanderbol! — csodalkozott Johanics, mikozben a lazmerot vizsgalgatta. — Tokeletes influenzas lazallapot!
Igaz, Anatolij Boriszovics?
Jermakov valaszul csupan a fejet csovalta, o maga is rosszul erezte magat — kificamodott laba sajgott. Kinzoan kellemetlen volt ez. Jurkovszkij testen kelesek jelentek meg, egyre hallgatagabb lett.
Bikov a tobbieknel jobban erezte magat, de hirtelen eszrevette, hogy valami van a szemevel. Mind rosszabbul latott, rovidlatasa egyre elorehaladottabb lett. Jermakov gondosan megvizsgalta, valamilyen olajos folyadekbol egyet-egyet cseppentett a szemebe, s kulonleges dietara fogta. Bikovnak feltunt, hogy ettol a naptol kezdve a parancsnok dupla adag aradiatininjekciot adott be neki.
A talaj eros radioaktivitasa es a szaz fokot Is elero homerseklet ellenere a videk latszolag nem volt kihalt.
Bikov az egyik kutatout soran elmaradt a geologusoktol, repedezett hompolykovek rancos oldalan szep, ezustos femzarvanyokat vizsgalt, amikor tavoli kialtozasra lett figyelmes.
Kikapcsolta a geppisztoly biztositojat, s rohant a zaj fele; futas kozben megtapogatta az oven a granatokat. Vele szemben, a szikla mogul a geologusok ugrottak elo.
Jurkovszkij folyvast hatrapillantgatott, s kozben fegyverenek csovevel hadonaszott. Dauge az ovenel fogva cibalta tarsat. Nehany masodperc mulva mar Bikov mellett alltak, s Dauge percenkent korbekemlelve, zavarosan meselte: — Ez aztan az ocsmanysag! Remes szornyeteg!..
Lattad, Vologya? Kepzeld, Alekszej, egyenest a sziklabol kinyult egy otmeteres nyak, a vegen csoros torokkal… A geppisztolyomhoz kaptam… Lattad, Vologya?
— Semmit nem lattam — felelte komoran Jurkovszkij, s a hatizsakot igazgatta a vallan. — Feluvoltottel, kilottel egy sorozatot, s huztad az irhadat, meg engem is magaddal rancigaltal… Semmit nem lattam…
Egy ideig alltak, neman nezegettek a fekete sziklakat, majd Dauge ismet hozzafogott, hogy elmeselje, mikent mentek, gyujtottek az anyagot, hogyan hajolt le, hogy felvegyen egy “figyelemremelto kovecsket”, s hirtelen hosszu, kanyargo arnyekot vett eszre. Felkapta tekintetet, s csak annyit latott, hogy a tole oldalt allo Jurkovszkij feje felett, egyenest a sziklabol egy allat hosszu es hajlekony nyaka nyult ki, hatalmas szaja volt, es nem volt szeme.
Teljesen gepiesen kapta fel geppisztolyat, s nyitott tuzet, amikor pedig a szornyeteg a lovesektol majdhogynem a sziklak fole vetette magat, elkapta Jurkovszkijt, s maga utan cibalva rohanni kezdett.
— Engem leginkabb az lep meg, hogy az a remes allat egyenest a kobol bujt elo — tette hozza kisse megnyugodva.
— Remeket latsz! — Jurkovszkij legyintett. — Egyszeruen ez a micsoda a szikla toveben ult, s latta, hogy Dauge baratunk nemes szorakozottsagaban a fejere akar lepni.
Nos, elhatarozta, hogy…
— Felre a trefaval! — gurult duhbe Johanics. — Menjunk, inkabb nezzuk meg, mi volt ez! Van nalad granat, Alekszej?
— Van, de azt hiszem, nem erdemes odamennunk…
— Miert ne lenne erdemes? Harmasban talan nem boldogulunk vele?
Azutan pedig, istenemre, biztos, hogy eltalaltam. Igaz, Vologya?
Jurkovszkiv hatarozatlanul allt, s geppisztolya biztositojaval jatszott. Bikov kerlelni kezdte oket: — Nem erdemes, barataim! Nem tetszenek ezek a sziklak. Inkabb jojjunk vissza a terepjaroval… a Fiuval.
— Menjunk — jelentette ki hirtelen Jurkovszkij. — Ha megolted, akkor borzasztoan erdekes lesz. A biologusaink ujjongani fognak. Bikov viszont, ha akar, visszaterhet tankjahoz.
Bikov mar meg akarta jegyezni, hogy itt o parancsol, azonban ugy dontott, nem fog vitatkozni: lehet, hogy ez a lelet a tudomany szamara valoban erdekes.
Ovatosan lepdeltek, allandoan korbepillantgattak, nem tavolodtak el egymastol. Bikov keszenletben tartott egy kezigranatot.
— Itt — mondta Dauge.
A szikla labahoz lepett, nem tudni miert, megpaskolta kotestet, lehajolt, folszedett a foldrol egy kovet, es a taskajaba dugta.
— Az egeszbol arra kovetkeztetek, hogy bakot lottel! — jegyezte meg kajanul Jurkovszkij. — Menjunk haza, ideje ebedelni…
Bikov megszemlelte a kornyeket: sziklak, nagy kovek, homok, kavics.
A sziklan, harom-negy meter magasan, kacskaringosan kiegetett csikok, a lovesek nyomai. Nagydarab szorny lehetett — vilagos, miert oldott oly sebesen kereket Dauge.
— Igen, nem talaltam el! — allapitotta meg sohajtva Johanics. — De kar! Nagyszeru kiallitasi targy lenne muzeumunk szamara…
Jurkovszkij visszauton trefalkozott Daugen, “sarkanyszelidito”-nek nevezte el. Ebed kozben mindnyajan szokatlanul sokat beszeltek, eloszor az utobbi napok soran.
Bikov, mikozben hallotta, milyen vidaman hahotazik Johanics, akaratlanul is arra gondolt, hogy minden rosszban van valami jo: a hangulat a terepjaroban az utobbi idoben elegge leromlott. A geologusok kalandja mintegy levezette a fajdalmas feszultseget, s ismet baratta tette mindnyajukat. S jollehet, Jurkovszkij eves kozben ketszer is folottebb baratsagosan eltrefalodzott Bikov kulsejen, sot, meg elkerte tole a konzervnyitot is (amivel kimondhatatlanul meglepte Bikovot), Jermakov nem mulasztotta el, hogy ne jegyezze meg ebed utan, hogy a kis csapat a legutobb tortentekben nem volt korultekinto. A parancsnok mereven Jurkovszkijra pillantott, s hangsulyozta (a legenyhebben), hogy a Fiun kivul dolgozok biztonsagaert az egesz felelosseg Bikovot terheli. Johanics valaszul, teli szajjal mosolyogva felelte: “Igenis.” Jurkovszkij elkomorult.
Egy ora mulva, amikor Bikov vezette a terepjarot, es ovatosan kerulgette a hatalmas hompolykoveket, Jermakov pedig jegyzetei fole hajolt, Dauge hirtelen hangosan suttogni kezdett: — Nezz csak ide, Vologya! Ez aztan a lelet!
— Ige-e-en, Johanics! — szolalt meg rovid szunet utan, a lelkesedest nem nelkulozve Jurkovszkij. — Ez
