— Meg kell allni, Anatolij Boriszovics, igy konnyen felhasithatjuk a Fiu aljat.
Jermakov bolintott. Odakormanyozta a jarmuvet a legkozelebbi oszlophoz, s kikapcsolta a hajtomuvet.
— Fel kell deriteni az utat — mondta Bikov, s a kemlelonyilashoz hajolt. — Lehet, hogy erdemes visszaterni s megkerulni ezt a helyet.
— Nem — sohajtott Jermakov. — A sziklas szakasz bizonyara messzire nyulik. Nincs ra idonk…
— Fel kell robbantani a sziklakat. Nehany akna, ennyi az egesz — javasolta Bogdan Szpicin.
Jermakov toprengett egy ideig, majd hatarozottan felallt.
— Felderito utra indulunk. Negyesben. A vezeto a jarmunel marad.
— Ertettem.
— Felderito ut, ez remek! — enekelte vidaman Dauge, s geologuskalapacsat lobalta.
— A kalapacsot itt hagyjuk — utasitotta Jermakov. — Csak fegyvert viszunk magunkkal.
— Anatolij Boriszovics, hiszen eddig egyetlenegyszer sem…
— Nincs ido. Jurkovszkij, Szpicin, gyorsabban! Bikov, a jarmuvet nem hagyhatja el! Meg akkor sem, ha loveseket hall… Keszen vannak? Indulas!
Bikov a tobbiekkel egyutt kimaszott, s leult a terepjaro panceljara. A Fiu enyhen kiemelkedo parancsnoki tornyan ult, s nezte az egymastol eltavolodo uton halado, apro emberi alakokat — picik voltak, akar a legyek a hatalmas, repedt sziklak kozott. Jurkovszkij Bogdannal jobbra ment. Jermakov Daugeval egyenesen. Egy ideig meg hallotta Jurkovszkij hangjat, aki azt bizonygatta, hogy itt van a vilag legjobb geologiai mintaterepe, hallotta Bogdan vidam kacagasat, Johanics kedelyes basszusat, aki egyre az argonautakrol szolo dalocskat dudolta, majd minden elcsendesult. Bikov magara maradt.
Az egbolton egyre felhok vagtattak, szel suvitett a magasban a kooszlopok csucsanal, s nehanyszor szaggatott recseges hallatszott — Bikov azt hitte, hogy jelzolovesek, felpattant helyerol, es korulnezett. Azutan rajott, hogy csupan a szel veri egymashoz a koveket, de azert visszamaszott a jarmube, elovett egy geppisztolyt, es vallara akasztotta. Nehez lokesek raztak meg a talajt.
Megiscsak fantasztikusan komor hely! Elol-hatul mogorva, meztelen sziklak, mint egy hatalmas, szetrombolt epulet oszlopai. Bikov maga ele kepzelte: egykor csodas antik palota allt itt. Nem voltak benne szobak, csupan fekete kobol faragott, diszes oszlopok. Az oszlopok kozott hofeher oltozeku emberek lepdeltek meltosagteljesen, tisztes, szakallas bolcsek, kecses asszonyok, rezsisakos, pajzsos harcosok… Mint azon a rajzon, amit egykor egy Atlantiszrol szolo tortenelmi regenyben latott… “Majd kitort a fekete vihar, es szetrombolta a boltozatot, a mennyezet lezuhant, az oszlopok koze szakadt. Minden elpusztult, s a sivatagban csupan a nema, sima, fekete oszloperdo maradt…
Bikov hirtelen felpattant, geppisztolyahoz kapott. Ugy reMiett neki, hogy hatalmas, haz nagysagu, fekete alak surrant elo a kozeli oszlop mogul, megallt s leskelodott.
Nem, csak egy koszikla. A sziklak megleptek kulonos alakjukkal. Amikor kisse megnyugodott, bamulni kezdte a legkozelebb allokat, ismeros formakat keresett bennuk.
Tessek: egy alvo oroszlan; neveto arc sapkaban; hatalmas varangy; ismeretlen allat, szarvakkal es kimeredo szemmel… A korengeteg elte a maga mozdulatlan, szendergo eletet. Csendben, eszrevetlen lelegeztek a kobe dermedt kulonos allatok, oldaluk meg-megremegett, s nehez, lehunyt szemhejuk alol titokban figyeltek a masik vilag jovevenyeit. Tigrisek, gyikok, sarkanyok — a venuszi koerdo dermedt oroksege.
Bikov arra gondolt, hogy ennek a videknek megiscsak rendkivul szegenyes az elovilaga. A Foldon a sivatagban talalhatsz kigyot, skorpiot, rovarpokot, a sivatag szelen tatarantilopot… Itt viszont? Igaz, a mocsarban nyuzsgott sok eloleny, talan tulsagosan is sok, a hegyekben es a sivatagban viszont csak kemeny, szuros, egyenest a kovekbol elobujo cserje volt… Amikor a Fiu a mocsar kornyeken kitort a hegyek gyurujebol, Bikov ugy erezte, furge arny suhant el a kofal menten, s az arny elrejtozott a szuros bokrok kozott. Nyilvan csak erzeki csalodas volt…
Isten hata mogotti hely… Ko, ko mindenutt. Halott, mozdulatlan, fekete ko…
Bikovnak eszebe jutott a tavaszi fu zold szonyege, a mezei szil lehajlo agai, a kulvaros feher valyoghazai, az ontozocsatornaban csobogo viz, s szomoruan fel-sohajtott: o, a Fold, a Fold…
Messze, az egyik nagy ko mogul fekete alak ugrott ki — tehat visszaternek! Bikov teljes magassagaban felegyenesedett, s kemlelni kezdett. Valaki kenyelmesen lepdelt, s kezevel hadonaszott, hogy megorizze egyensulyat. Most megbotlott, majdnem elesett, s Bikov fulhallgatoja halkan megreccsent. Jurkovszkij hangja volt!
Pokoli kellemes erzes embert latni ebben a kotemetoben.
Megy, nem siet, a hangja viszont duhos — bizonyara tovabb nincs ut… Rosszul all a szenajuk, robbantani kell a sziklakat… mennyi veszodseg… Bikov ismet sohajtott, majd onkentelenul elnevette magat: ej, hogy cifrazza! A geologus esetlenul meglenditette labat, leguggolt, s lecsuszott egy nagy sziklarol, nyilvan azert maszott fel ra, hogy megroviditse az utjat. A fulhallgatoban elegedetlen morgas.
Alekszej Petrovics mosolygott — de jo, milyen jo embert latni itt! Jurkovszkij vegul is nem rossz fiu, es egyaltalan nem olyan piperkoc. Szereti viszont felhuzni az orrat, meg…
olyan koltofele. Bikov nem nagyon ertett a versekhez, s szkeptikusan viszonyult a romantikahoz.
Jurkovszkij nagyokat fujtatva megerkezett. Lekapta a nyakabol a geppisztolyt, undorral a terepjaro panceljara hajitotta, s letelepedett egy kore. Bikov rovid varakozas utan megkerdezte: — Van ut?
Jurkovszkij legyintett.
— Hompolykovek, mindenfele godrok, az ordog vinne oket! Ugy masfel meteres darabok agaskodnak ki a homokbol, elesek, mint a borotva, arra pedig — abba az iranyba mutatott, ahonnan jott —, vagy ketszaz meterre, a Venusz fogai falkent tornyosulnak, ember azon at nem maszik. Egy szo mint szaz, zsakutca. Sofor baratom, nem maradt mas hatra, mint hogy visszaforditsa a pancelozott szekerrudat. Egy nagyokos azt javasolta, vegyenek fel a Hiuszra helikoptert! Itt az a kis gep harom masodperc alatt forgaccsa valna…
— Lehet, hogy Jermakov es Dauge talalnak utat…
— Lehet, bar ketlem, bizonyara keruloutat kell keresni.
Hiszen sorban nem robbanthatjuk fel az osszes sziklat! En a maga helyeben mar futenem a kazant.
Jurkovszkij felmaszott a jarmu panceljara, leult Bikov melle, kinyujtotta labat, s egymashoz utotte bakancsa talpat.
— Hallja a Golkondat? Erzi, Alekszej Petrovics? A rejtelyek es titkok csodas videke… Vad, osi termeszet. Emberi lelegzet altal meg nem szennyezett levego s uttalan, emberi lab nem erintette ter, a?…
Bikov erthetetlenul nyogott valamit. Ingerelte Jurkovszkij beszedmodora. Nagyszeru, romantikus szarnyalasat ertelmetlennek, mimeltnek erezte. Ugy gondolta, hogy a Hiusz azoknak tor utat, akik a nyomaban haladva vegeznek a “jaratlan videkkel”, megvaltoztatjak a klimat, csodas varosokat emelnek…
s akkor majd eppen ezen a helyen ihatnak egy korso hideg sort, mint Ashabadban, a Proletar sugarut es a Dzerzsinszkij utca sarkan…
— Tessek, ujabb rejtely… — A “szepfiu” kinyujtotta kezet.
A sziklak csucsa felett az elobbi lilas csikok tuntek fel hangtalanul, s elnyultak az egen. Bikov felpattant.
— Aha! Maga is latja?
— Mit jelent, hogy “is”? — csodalkozott Jurkovszkij. — Nehez lenne nem eszrevenni oket…
A csikok lassan kihunytak, mintha felolvadtak volna a biborszinu fenyben.
A messzesegben meg ket alak jelent meg, felmasztak egy sziklara, egyikojuk intett. Bikov visszaintett neki.
— Tessek, megjott Jermakov es Dauge. Mi van Bogdannal? Talan elkerultek egymast, Vlagyimir Szergejevics?
— Igen, bizonyara elkerult engem — felelte szorakozottan Jurkovszkij, s kozeledo tarsait figyelte. — Itt konnyu elkerulni egymast, tizlepesnyire sem latsz a kovektol, en pedig egy masik uton tertem vissza. Regen elment?
— Hogyhogy elment? Magaval egyutt…
— Micsoda? — kerdezte Jurkovszkij, mint aki rosszul erti, amit mondanak neki.
Bikov toprengve hallgatott. Mi az, talan kinevet ez a csudabogar?
— Valami apro baleset erte, eresztett az oxigenpalackja. Nem zart rendesen…
— Mi ez? — Kulonos nyugtalansag futott vegig Bikovon. Nem ertette, mit mond Jurkovszkij.
Tarsa szinten csodalkozott.
— Valami tortent Bogdan oxigenpalackjaval. Azt mondta, ne maradjak el, egyedul tert vissza a Fiuhoz, hogy
