— Por! Radioaktiv korom! — Jermakov idegesen hajolt a padlohoz, a fal mellett. — Sisakot fel! Szpicin, nyomban mosdjon meg! Felkeszulni a dezaktivalasra!
Bikov megertette, mirol van szo. A falakat, a padlot, a ladakat, zsakokat, muszereket, ruhakat, Szpicin arcat vekony, fekete puder boritotta, mely a vihar fantasztikus nyomasara hatolt be a lezart nyilasok mikroszkopikus, szinte kapillaris resein. A jelzoberendezes poros fedele zoldes fenyben villogott, s mindnyajan tustent meghallottak a sugarzasmerok zummogeset. Jurkovszkij sietve tapogatni kezdte vedooltozekenek kapcsait. Bogdan rohant a mosdoba. Dauge egy masodpercig habozott, azonban a parancsnok nyomatekos pillantasara hatarozottan visszadugta fejet a sisakba.
— Alekszej Petrovics, vizsgalja meg kivulrol a Fiut! — adta ki roviden az utasitast Jermakov, s nyomban felvette sisakjat.
Kint meglepo nagy csend volt. A Golkonda felol korabban megszakitas nelkul fujo szel lecsendesult. Eltuntek a gigaszi meretu legtolcserek is, melyek feloraval korabban meg ott koboroltak a latohatar peremen. Bikov leugrott a Fiu panceljarol, s terdig suppedt a puha, fekete porba. A talaj oly erosen remegett, hogy a fogai is osszekoccantak tole. A fulhallgatoba percenkent tompa duborges szurodott be.
— A Golkonda! — Bikov a dombokban vegzodo latohatarra meredt.
Biborszinu delibabkent hol kirajzolodott, hol pedig eltunt elottuk egy tavoli, nagyon tavoli hegygerinc, s ott rebegett az izzo gaz magasba szoko aradataban. Bu-bu-bu-bu — zugott onnan.
A Fiu felagaskodva, enyhen jobb oldalara dolve allt, oriasi, megnyomoritott, fekete pokra emlekeztetett. A terepjaro alatt lankas dombot hordott ossze a vihar, izelt tamaszkodokarjai belesuppedtek a porba.
Mikor Bikov elolrol is megkerulte a terepjarot, szeles, felig-meddig beszort barazdakat pillantott meg, nehany meteren at huzodtak — a visszavonulas nyomai voltak. Nem tuntek melynek, de amikor belelepett az egyikbe, derekig suppedt.
A jobb oldali, hatso tamasztokart mar csak a “lelegzet” tartotta. A vihar nyomasa kiforditotta izuletebol a titanotvozet “csontot”, s az tehetetlenul, hamuval felig betakarva hevert. Meg lehetett ugyan javitani, de korabbi szilardsagat sohasem erik el.
Bikov sohajtott, s munkahoz latott.
A javitas mar a vege fele jart, amikor a munkaba belemerult Bikov a feje folott meghallotta Jermakov hangjat.
— Hogy all? Mi mar keszen vagyunk…
A parancsnok leugrott a terepjarorol, s melleje guggolt.
— Konnyen megusztuk. Latom, maga is vegez.
— lge-e-en… — szuszogta Bikov. — Kar a Fiuert, megnyomoritottak szegenykenek a labat.
Felterdelt, s biralo pillantast vetett munkajanak eredmenyere.
— Vidam setakirandulasra jo lesz… Baj van, Anatolij Boriszovics, maga is latja… — Sohajtott, s nekifogott, hogy osszeszedje a szerszamokat. — Hatralnom kellett volna. Akkor minden epen marad…
A parancsnok elnevette magat.
— Tudja, meddig tartott a hurrikan? — kerdezte varatlanul.
— Hat… ugy husz percig… Nehez lenne megmondani, nem neztem az oramat.
— En viszont neztem: harom es fel percig.
— Hogya-a-an?
— Harom es fel percig, Alekszej Petrovics. S ez alatt az ido alatt ezer metert lokott vissza bennunket. Ha maga meghatral, a Fiu most innen szaz kilometerre lenne… S raadasul ripityara torve heverne. El sem tudja kepzelni, milyen remek munkat vegzett, Alekszej Petrovics. — Gyengeden megsimogatta az acelkart. — Most pedig elore! — Szabad az ut, a Golkonda itt van a kozelben. Hallgassa csak, bu-bu-bu… legfeljebb, ha otven kilometer lehet. Mar latni, ott azok a fekete foltok… Nem, nem hegyek azok, a Golkonda gomolyog.
Bikov, mielott kovette volna parancsnokat, s bemaszott volna a terepjaroba, korbepillantott. S ekkor, a kulonos kodben elmosodott, szeles, lilas csikok jelentek meg a latohatar peremen. A szeme kaprazott. Bikov hunyorgott, a fejet razta. A csikok eltuntek.
— Meg csak ez hianyzott! — dunnyogte, mikozben felfele kapaszkodott a jarmu panceljan. — Hallucinalok… Szep dolog!
A Fiu fulkeje belul tisztara volt mosva, fem es muanyag egyarant csillogott. A rakomanyt gondosan osszeraktak es rogzitettek. Bogdan a furdes utan nedves es borzas hajjal a radio mellett tustenkedett. A geologusok megszokott szogletukben uldogeltek, a lehajthato asztalnal. Jurkovszkij sebesen lapozgatott egy kezikonyvet, s kozben a foga kozott futyoreszett. Otthonos csend es bekesseg… Bikovra hirtelen ratort az almossag — elojott az utobbi orak emberfeletti feszultsege. A szeme majd leragadt.
— Anatolij Boriszovics…
— Aludni, menjen aludni! — szakitotta gyorsan felbe Bikovot Jermakov.
— Menjen tustent aludni!
— Ertettem! — mondta vidaman Bikov, lekapta sisakjat, s a zsakokra ult.
Dauge ajkan barati mosollyal figyelte. Amikor Bikov levette a sisakot, Dauge felpattant, s furcsa hang hagyta el a torkat, ez meglepte Alekszej Petrovicsot, s a tobbiek is mind odafordultak.
— Mi van? — kerdezte zavarodottan Bikov s nezegetni kezdte magat.
— Varj, varj csak, Alekszej, mi ez? — kerdezte dadogva Dauge.
— Mirol van hat szo?
— Csupa ver az arca, Alekszej Petrovics — mondta Jermakov. — Nyilvan beverte a homlokat az elso lokesnel.
— Semmi, kicsit bevertem — mormogta a vezeto, orrat tapogatva.
— Ne nyuljon hozza! Mindjart lemosom a horzsolast… Ne nyuljon hozza, ha mondom! Vlagyimir Szergejevics, nyujtson oda neki egy tukrot.
Oriasi, kek folt sotetlett Bikov homlokan, orra megdagadt, also ajka szokatlan formajuva torzult, es meg szivargott belole a ver.
Arcat kacskaringos veralafutasok diszitettek. Bikov haragosan eltolta magatol a tukrot.
— Nem veszelyes. — Jermakov gyorsan es ugyesen kimosta a sebeit. — Mutatos sebek, de nem veszelyesek… Hogy lehet, hogy nem vette eszre, es semmit nem erzett?
— Egy kicsit belem hasitott… persze ki gondolta volna?
— En magam egy csoppet sem csodalkozom ezen — szolalt meg Dauge.
— Min?
— Azon, hogy semmit nem ereztel. En peldaul csak annyit ereztem, hogy allandoan egnek all a labam, s a nyelvemmel tartom vissza a gyomromat…
— Nem allhattal allandoan totagast… Koszonom, Anatolij Boriszovics.
Minden rendben.
Bikov felakasztotta a sisakjat egy kampora, s a gyonyorusegtol nyogve nehanyat, felmaszott a zsakokra.
Jurkovszkij meg mondott neki valamit, de Bikov mar aludt. Nagy, feher hajo vitte magaval, finoman himbalodzott egy szeles, kek folyon.
Ragyogott a nap, a tavolban kekes kodbe veszve rajzolodott ki a part, a viz felett vakitoan feher madar szaguldott szelsebesen. A himbalodzas egyre erosebb lett, a fedelzet kicsuszott a laba alol. Valaki felkialtott: “Bu- bu-bu! Micsoda ut!” Bikov atrepult a fedelzeten, rugott egyet, s felebredt. A terepjaro razkodott es ugralt. Jermakov vezette, mig a tobbiek egymasba kapaszkodva ott tolongtak mogotte, s a kepernyore meredtek.
— Mintha agyarakon jarnank — jegyezte meg Bogdan Szpicin. — Szepseg agg istennoje, a fogaid kozott vagyunk!
Bikov lemaszott kemeny fekhelyerol, s tarsaihoz kozelebb huzodva betolakodott Bogdan es Dauge koze. A sivatag veget ert. Szurke kovek garmadait elkerulve a Fiu sima, egyenes oszlopok erdejen hatolt at. A kohalmok felett tobb meter magas, hegyes vegu, fekete sziklak tornyosultak — a tavolban meg tobb szazat latott beloluk. A talajt repedesek es tolcserek szabdaltak, durva moha notte be oket. Szuros agak fonodtak az alacsony egboltba furodo sziklatornyok kore. A korengeteg korbefogta a terepjarot.
Bogdannak igaza volt — a sziklak meglepoen hasonlitottak oreg, ritkas fogakra.
A razkodas egyre elviselhetetlenebb lett. Jurkovszkij hirtelen felnyogott, megrazta a fejet — megharapta a nyelvet. Bikov megerintette Jermakov vallat.
