— Mas dolog kiadni a parancsot, es megint mas teljesiteni — dunnyogte komoran Jurkovszkij. — Illett volna, legalabbis ezt a pontot, elozetesen egyeztetni velunk, s csak azutan parancsba adni.
“Miert nem szakitja telbe Krajuhin ezt a magarol megfeledkezett pavat?” — gondolta haragosan Bikov.
Krajuhin ajka, mely oly egyenes volt, mintha borotvaval metszettek volna ki, hideg mosolyra huzodott.
— Vlagyimir Szergejevics, maga ugy veli, hogy ez meghaladja az expedicio erejet? — Nem errol van szo…
— Persze hogy nem errol! — vagott kozbe hevesen Krajuhin. — Persze hogy nem errol! Csupan arrol, hogy az utobbi husz esztendo soran a Venuszra kuldott nyolc urhajo kozul hat a sziklakon zuzodott ossze. Csupan arrol, hogy a Hiuszt nemcsak a maga geologusi kedvteleseinek kielegitesere kuldik oda, Vlagyimir Szergejevics. Csupan arrol van szo, hogy nyomunkban masok is elindulnak… tucatjaval, szazaval. A Venuszt… a Golkondat nem hagyhatjuk tobbe tajekozodasi pontok nelkul. Nem hagyhatjuk, az ordogbe is! Vagy lesznek ott automata jelzoallomasok, vagy orokosen a biztos halalba kuldjuk az embereket. Ez valoban annyira erthetetlen maganak. Vlagyimir Szergejevics?
Krajuhint elfogta a kohoges, felrehajitotta cigarettajat, s kendojevel megtorolte homlokat. Jurkovszkij, aki egy szempillantas alatt langvoros lett, felrefordult. Mindnyajan hallgattak. Dauge konyokevel oldalba bokte Eikovot.
— Nos. Igy rantjak le baratunkat az empiria magaslataibol a foldre.
— Maradj, Johanics! — suttogta bosszusan Bikov. — Hadd hallgatom vegig.
Meg mindig nem tudta maga ele kepzelni az expedicio celjat es eszkozeit. Az eddigiekbol azt fogta fel, hogy legalabb egyszer megiscsak sikerult leszallni a Venuszra. A Tahmaszib-Jermakov-expedicionak a leszallasa meg sikerult. Az Uran Golkonda tehat nem mese.
— …Ugy gondolom, nem kell megvaltoztatni az indulas idopontjat? — kerdezte Jermakov.
— Nem, a datum nem valtozik. Mihail Antonovics augusztus tizenot es tizennyolcadika kozott szamitson a startra.
A navigator Krutyikov elmosolyodott es bolintott.
— Van meg egy kerdesem — szolalt meg varatlanul Jurkovszkij.
— Tessek, Vlagyimir Szergejevics.
— Szamomra nem teljesen vilagos az expedicioban… hogy is hivjak… Bikov baratunk szerepe. Egy cseppet sem ketelkedem az o… hm… rendkivuli fizikai es szellemi tulajdonsagaiban, de szeretnem megismerni szakkepzettseget es feladatat.
Bikov visszafojtotta a lelegzetet.
— Onok elott ismeretes — kezdte lassan Krajuhin —, hogy az expedicionak sivatagi korulmenyek kozott kell dolgoznia.
Bikov elvtars pedig ragyogoan ismeri a sivatagot.
— Hm… En pedig azt hittem, hogy a leszallohelyek szakembere. Hiszen ugy gondolom, Dauge legalabb ilyen jol ismeri a sivatagot.
— Dauge rosszabbul ismeri a sivatagot! — avatkozott bele duhosen Grigorij Johanovics. — Sokkal rosszabbul. Az emlitett Dauge katyuba jutott a Gobi legkozonsegesebb homokbuckai kozott, es ha nincs Bikov…
Vologya, te meg nem ismered se Bikovot, se a sivatagot. Nem mindegyik olyan, mint a Nagy Vizvalaszto.
Krajuhin nyugodtan megvarta, amig Dauge elhallgat, majd befejezte mondandojat.
— Azonkivul Alekszej Petrovics remek mernok, vegyesz-radiologus es terepjaro-vezeto.
Jurkovszkij vallat vont.
— Ne ertsenek felre. Semmi kifogasom nincs Bikov mernok ellen. Csak eppen ismernem kell expediciobeli tarsam kotelezettsegeit. Most mar tudom: sivatagi szakerto.
Bikov osszeszoritotta a fogat, de hallgatott. Krajuhin viszont kerekre nyilt szemet Jurkovszkijra fuggesztette, s haragosan igy dormogott: — Javitsanak ki, ha tevedek, Vlagyimir Szergejevics, ha jol emlekszem, ot evvel ezelott, amikor a Marson szolgalt, terepjarojanak lanctalpa szetesett, ugye? S Hlebnyikovval otven kilometert vanszorogtak, mert keptelenek voltak megjavitani…
Jurkovszkij felpattant, tiltakozni akart. Krajuhin azonban folytatta: — Vegul is nem errol van szo. Bikov mernokot mindemellett meg azokert az ugymond rendkivuli tulajdonsagaiert vettuk fel az expedicio tagjai koze, melyekben, ugyebar maga sem ketelkedett. Olyan ember o, Vlagyimir Szergejevics, akire tamaszkodhat a kritikus pillanatokban. Ilyen pillanatokban pedig, igerem maganak, boven lesz resze!
— Add meg magad! — Krutyikov megcsapkodta Jurkovszkij vallat. — Nem eleg neked, hogy o mentette meg Dauget…
Bikov melyet sohajtott, s feje bubjan elsimitotta a vastag hajszalakat.
— Mellesleg, a beosztasok — mondta Krajuhin, s elohuzott az asztalbol egy negyret hajtott papirlapot. — Mindenki tisztaban van veluk, de… az ismetles kedveert meg egyszer elolvasom. “Jermakov — az expedicio vezetoje, az urhajo parancsnoka, fizikus, biologus es orvos. Szpicin — pilota, radios, navigator es fedelzeti mernok; Krutyikov — navigator, kibernetikus, pilota es fedelzeti mernok.
Jurkovszkij — geologus, radios, biologus. Dauge — geologus, biologus. Bikov — gepeszmernok, vegyesz, terepjaro-vezeto, radios”.
— Sivatagi szakerto… — sugta Dauge. Bikov idegesen megrantotta vallat.
— Es meg valami… — Krajuhin felallt, s tenyerevel az asztal lapjara nehezedett. — Nehany szo a Tahmaszib-rejtelyrol…
— Uristen! — sohajtott fel Krutyikov.
— Mit mondott? — fordult fele Krajuhin.
— Semmit, Nyikolaj Zaharovics.
— Azt sem akarta mondani, hogy mar halalosan unja ezt a meset a Tahmaszib-rejtelyroI?
— Hat… — Krutyikov kelletlenul mocorogni kezdett, s Jermakovra sanditott.
— Kepzelje, az Akademia elnoksegeben valakit folottebb erdekelt ez a kerdes, s megkert, hogy vegyuk fel az expedicio munkatervebe a “rejtely”
felderiteset.
— Magatol ertetodik… — mosolyodott el Krutyikov.
— En tulterheltsegukre hivatkozva visszautasitottam. Azonban, miutan ugyis a Golkonda kozeleben fognak dolgozni, kerem, jegyezzenek meg minden jelenseget, ami barmikepp osszefuggesben van azzal, ami a Tahmaszib-Jermakov-expedicio utan ismeretes lett. Megegyeztunk?
Mindnyajan hallgattak. Csupan Jermakov jegyezte meg halkan: — Sajnos nagyon elterjedt az a velemeny, hogy a kulonos eset, ami Tahmaszibbal tortent, mese. Kar, hogy a pusztulasa nem volt mese…
— Annak lehetett ezer mas oka is — mondta Dauge.
— Nincs kizarva. De az sincs kizarva, hogy megis az a fene tudja micsoda “voros kor” okozta a halalat.
— Ez most nem parancs, hanem keres — zarta le Krajuhin —, bar felek, hogy a Tahmaszib-rejtely anelkul is jelentkezik, hogy hisznek-e benne vagy sem… Nos, ez minden, amit kozolni akartam onokkel. Most pedig terjunk at a napi ugyekre. Tudjak, hogy holnap repulunk. Itt talalkozunk tizenkettokor. A vnukovoi repuloterre megyunk… Alekszej Petrovics!
— Jelen!.. — pattant fel Bikov.
— Uljon, uljon csak. Hol tolti az ejszakat? A Pragaban?
— Nalam — felelte gyorsan Dauge.
— Nos, ez remek! Akkor hat barataim, ha nincs tobb kerdes, mehetnek, csomagolhatnak. Anatolij Boriszovics, kerem, hogy maradjon meg ot percre.
Mindnyajan felalltak es elbucsuztak egymastol. Az eloszobaba erve Dauge belekarolt Bikovba.
— Alekszej, varj meg az elocsarnokban, elmegyek a kocsiert. Meg elottunk az egesz este. Eluldogelunk, elbeszelgetunk. Ugy gondolom, tomentelen kerdesed van, ugye?
— Grigorij Johanics, ez nem lehet igaz! Te a vesembe latsz! — dohogott Bikov.
A kuszobon
