Ugye hallod az arva siraly zokogasat olmos habok arja felett?
De ferfiak allnak erosen a kodben, s bar nyog, nekivag a hajo.
Mar lesnek a bosz viharok, sok eros szirt.
Az ar odarant, tor a fal.
Veszett dorejevel a hab s a halal int, s a korallnak a torka befal.
De var tuzes ej vagy a vizbe tekergo halo, a feher lebego vitorla, a szel meg a tavoli erdo…
— “Elmennek orokre talan…” — ismetelte toprengve Dauge. — Remek, Vologya, nagyszeru…
Toltottek, s mindnyajan ittak egy kupicaval. Jurkovszkij csuggedten kezere hajtotta szep, kisse oszulo fejet.
Jermakov feszulten toprengett valamin, percenkent gepiesen az orajara pillantott. Bikov egeszen elszomorodott, hatradolt szeken, s lehunyta szemet.
Emlekezeteben felidezte a szivenek oly kedves, de borzasztoan tavoli kepet — melykek egbolt, konnyu, simogato, langyos szello, feher felhofoszlanyok tukrozodnek egy tocsa sotet, remego feluleten… A Fold…
Jermakov hirtelen felallt. Teljesen nyugodtan, szemet le nem veve oraja szamlapjarol, jelentette ki: — Elnezest, kikapcsolom a vilagitast. Korul kell nezni. Segitsen, Alekszej Petrovics.
Felkapaszkodott a parancsnoki toronyba. Jermakov eloltotta a lampakat, a tavolsagmerot del fele iranyitotta, s a lencsekhez tapadt. Bikov a masodik tavolsagmerohoz hajolt. Szeme elott, a foszforeszkalo vonalakkal keresztezett, olomfekete korben egymas utan ket vervoros csillag lobbant fel, kozvetlenul a latohatar feneketlen, fekete csikja felett.
— Kezdje meg a leolvasast — szolalt meg a fule mellett hirtelen rekedt hangon Jermakov. — Szamoljon, Bikov! Mit keslekedik, az ordogbe!
Bikov habozas nelkul, gepiesen es gyorsan bemerte a furcsa felvillanasokat. A voros csillagok elhalvanyultak s kihunytak. Jermakov bekapcsolta a vilagitast a toronyban, s lazasan kapkodva leolvasta a tavolsagmero dobjarol az ertekeket.
— Mennyi maganal? — kerdezte sietve.
— A magassag tiz fok, nyolc perc, az azimut tizenharom fok, huszonhat perc… De ami…
— Hallgasson, Alekszej Petrovics! — Jermakov feljegyezte noteszebe a szamokat. — Hallgasson! Errol majd kesobb!
Bikov ujjaval also ajkat gyurogette.
— Vilagitast! — kialtott fel hirtelen Jurkovszkij. — Kapcsoljatok be a vilagitast! Daugenak ismet rohama van!
A Golkonda utolso szava
A Fiu lassan haladt elore. A kepernyon suru sziklarengeteg, a ko-kaosz korvonalai siklottak tova. A Golkonda tavoli visszfenye ott tancolt a hatalmas kovek feher, repedezett vallan.
Meg ezen az uton is ketszer ilyen gyorsan hajthatott volna a Fiu vezetoje, de valahanyszor a terepjaro megrazkodott a soron kovetkezo godorben, Jurkovszkij a sotet utasfulkeben almaban hangosan felnyogott, s Bikov osszeszoritotta a fogait, mintha az o fekelyekkel boritott teste langolt volna kinok kozott.
A hajtomu egyenletes zugasan attort a radio fojtott recsegese: a parancsnok egy percre sem kapcsolta ki a keszuleket. A lehajthato asztalnal ult, es papirlapokkal zizegett. A razkodas bizonyara alaposan zavarta, de hallgatott.
Mennyire nem hasonlitott mindez arra a kepre, amit Bikov oly gyakran maga ele kepzelt! Befejeztek a felderito utat, felepitettek az urrepuloteret, a Hiusz unnepelyesen leereszkedik a szabadda tett siksagra, nagyszeru, feledhetetlen a talalkozas, kenyelmes kajutok, a derek, bator Mihail Antonovics, es vegul — indulnak haza! S ehelyett: kulonos felvillanasok del felol, orult futas a felturt foldon, s a parancsnok kulonos, hideg, izgatott arca. Bikov meg sohasem latta ilyennek… Nos, ertheto, kockazatos lett volna varni, amig helyreall az osszekottetes a Hiusszal, amikor jarmuvuk fedelzeten ott a nagybeteg Dauge, s a vizkeszlet mindossze harom-negy napra elegendo. Vilagos, miert dontott ugy Jermakov, hogy visszater a Hiuszhoz. De miert siet ennyire? Miert tulajdonitott a parancsnok ekkora jelentoseget a felvillanasoknak delen? Hiszen latnivalo — varta oket. Csak nem Mihail az? Csak nem…
— Alekszej Petrovics, beszelnem kell magaval — szolalt meg halkan Jermakov.
Bikov hatra sem fordulva valaszolt, figyelmet teljesen lekototte az ut.
— Hallgatom, Anatolij Boriszovtcs.
Godor. Razkodas. Halkan nyogdecsel az alvo Jurkovszkij.
— Allitsa meg a jarmuvet!
— Ertettem…
Jermakov sisak nelkul ult a lehajthato asztalnal. Lagy, kek feny vilagitotta meg a terkepet, a parancsnok ceruzaval jatszo, vekony, feher ujjait.
— Figyeljen Ide, Bikov! Nagyon fontos. Ket fellobbanas delen, emlekszik?
— Igen.
— Meghataroztam a koordinataikat, mert felteteleztem, hogy ezek jelzoraketak…
— A Hiusz?!
— Ezt nem tudom, Nezze…
A felderitett terulet terkepe volt elotte. Bikov megpillantotta rajta a majdnem szabalyosan kor alaku, hatalmas mocsarat, az iszapkratert s benne egy keresztet — a Hiusz leszallasanak helyet. A Fiu utjat a sivatagon es a sziklavonulaton keresztul a Golkonda-1 leszalloterig vilagosan kiveheto, pontozott vonal jelolte. Elesen kitunt a Golkonda fekete tintas foltja, melyet a Fust-tenger halovanyszurke csikja ovezett.
Jermakov ceruzaja hegyevel a mocsartol delkeletre eso, apro, voros korre mutatott.
— Nos, ez az a pont. Latja, hogy a mocsartol tavolabb van… Pontosan innen engedtek fel a raketakat, termeszetesen ha egyaltalan raketak voltak.
A bemeres pontossaga — ot-het kilometer.
— Hogyan es miert szallt at ide a Hiusz?
— Nem mondtam, hogy ez a Hiusz. De…
— Mi?
Jermakov osszegornyedt, s megsimogatta beteg labat.
— Nos, Bikov. Most a Hiusz leszallohelyehez megyunk. A mocsarhoz. A raketakat egy masik expedicio is felbocsathatta, akik tudtak, hogy mi ebben a korzetben tartozkodunk. Lehetseges, hogy automatikus vezerlesu teherurhajo. De az is lehet, hogy semmi nincs ott. Lathattunk legkori felvillanasokat is…
Kulonos modon egybeesnek azonban a mi megbeszelt jelunkkel.
