— Pontosan husz nulla nullakor? — kerdezte Bikov.
— Husz ora tizenket perckor — pontositotta hidegen Jermakov.
— Mihail pedig, ha valami tortenik… pontosan husz orakor kellett, hogy jelzest adjon?
— Igen.
Bikov vilagosan erezte, ahogy a rossz eloerzet fagyosan osszeszoritja szivet.
— Nagyon furcsa modon szakadt meg az osszekottetes — folytatta Jermakov, mint aki hangosan topreng. — A hangszoro zugni kezdett, es ez szinte teljesen elnyomta Krutyikov hangjat. Az volt az erzesem, hogy izgatottan engem szolitott! Tulsagosan is izgatottan… Utana csond lett.
Immar harmadik napja hallgat.
Bikov folehez hajolt. Szeme, akar egy macskae, egy pillanatra felcsillant a kabin felhomalyaban.
— Igy vagy ugy, egy terkepet maganak adok. Rejtse el es tartsa maganal. Mindig legyen maganal. A masodik nalam marad, ide teszem, az asztalba. Barmi tortenjen, irany a mocsar.
Ne keressen uj utat. Nincs vesztegetni valo idonk. Tartson mindig a Hiusz fele. Es csak akkor, ha a Hiusz nem lesz az ingovanyban…
Bikov visszafojtotta lelegzetet.
— Egyebkent remelem a legjobbakat — fejezte be Jermakov olyan hangon, hogy Bikov megertette: a parancsnok egyaltalan nem remenykedik a jobbik esetben.
Nehany masodpercig hallgattak.
— Nos, ez minden, amit mondani akartam maganak. Tartsa az iranyt a mocsar fele! — Jermakov halkan kohintett, s a radiokeszulek fele fordult.
A Fiu, a kotormeleket maga ala gyurve, ismet nekilodult.
Bikov mar nem torodott Jurkovszkij nyogdecselesevel. A sebessegmero mutatoja elhagyta a harmincas szamot. A terepjaro gyorsitott.
“A Hiusz — gondolta Bikov. — Mihail Antonovics… Csak nem tortent valami baj? Csak nem pusztult el a urrepulo?”
Beesett, beteges, lazrozsaktol voros arcat hatravetve horkol a szerencsetlen Dauge. Iszonyatos, felfoghatatlan betegseg kinozza. Mi ez? Semmilyen gyogyszer nem segit. “Ugyanaz a laz, ami elpusztitotta a cseh urhajo legenyseget” — mondta Jurkovszkij. Homoki laz. De miert csak Johanics kapta el? Itt, a Fiuban mindnyajan egyforma korulmenyek kozott voltak. Igaz, ott a sziklak kozott, amikor az eltunt Bogdant kerestek, Dauge egyszer sisak nelkul maszott ki a jarmubol, s eleg sokat nyelt a porbol… De ha ez homoki laz, az a bizonyos, akkor Johanicsnak, a derek es becsuletes Daugenak, nagyon sanyaru sora lesz. Jermakov mondta: “A kek egbolt barmely betegseg eseteben a legjobb orvos.” De mi van, ha meg sokaig, nagyon sokaig nem pillantjak meg a kek eget?… Szegeny Johanics!
Bikov szeme begyulladt. Bal kezet lekapta a gombokrol, s ovatosan megdorzsolte duzzadt szemhejat.
— Faj? — kerdezte varatlanul Jermakov.
— Igen. Izgat…
Jermakov ovatosan atult a szomszedos szekre, s a sebessegmerore nezett. Orankent negyvenot kilometer.
Keves. A terepjaro a koveket apritva megrendult, lanctalpa megcsorrent. “Az ordogbe!” — nyogott fel hatul Jurkovszkij.
A sebessegmero mutatoja mar a hetvenes szamnal remegett…
…A Fiu nem volt messze a sziklavonulattol, amikor Bikov voros foltokat es csikokat figyelt meg elottuk utjukon, melyek folott nehez, lilas goz vibralt. A szokatlan tuzfolyam elallta a Fiu utjat. Bikov megallitotta a terepjarot, s halkan hivta Jermakovot. Egy Ideig mindketten a kemlelonyilas fole hajoltak, s neman szemleltek a kulonos jelenseget.
— Megprobalunk atjutni? — kerdezte vegul Bikov.
Jermakov bizonytalanul csovalta a fejet.
— Nem… nem erdemes. Jobb, ha megprobaljuk megkerulni.
— Mi lehet ez?
— Fogalmam sincs… Menjunk kozelebb a terepjaroval.
A Fiu lassan kuszott meg ketszaz metert s megallt. A fekete talajon elenkvoros fenyben kacskaringos csikok villodztak. A tavolban, a lilas kodfuggony mogott tomor malnaszin foltta olvadtak egybe. Ugy tunt, hogy izzo lava omlik valahonnan, s beboritja a sivatagot. Bikov latta, ahogy lassan, emberi szem altal szinte eszrevetlenul kozeledett a voros folt egy hatalmas, fekete hompolykohoz. A ko labanal felemelkedett, megduzzadt, s felkuszott a sziklara…
— Mozog — dunnyogte Jermakov.
A szikla eltunt a mozgo, voros tomeg alatt. — Mi az ordog!
— Menjunk ki es nezzuk meg! — javasolta hatarozottan Jermakov.
Gyorsan felallt, de akaratlanul is felnyogott, s visszazuhant az ulesre. — Nem, nem tudok jarni… Ebressze fel a geologusokat, Alekszej Petrovics.
Egy kis idobe telt, amig el tudtak hagyni a terepjarot.
Valami elkepeszto iszonyatot sugarzott a malnavoros massza. Meg Jurkovszkij is elhallgatott, amikor Bikov ovatosan felajanlotta:
— Odamehetunk, es manipulatorokkal Is megvizsgalhatjuk ezt a micsodat…
— Megtehetjuk — erositette meg bizonytalanul Dauge. — Szerintem ez nem lava…
Jermakov lehajolt, s fintorogva a labat tapogatta.
— Legyenek ovatosak. A legkisebb veszely eseten terjenek vissza a terepjaroba. Elmenekulni mindig lesz idejuk. Nagyon lassan mozog.
A zsilipkamra ajtaja elott Bikov hatrapillantott Jermakov gornyedten ult az iranyitopultnal, s nem vette le tekintetet a biborvoros csikrol, amit a kemlelonyilason keresztul latott. Nem vette magara a kulonleges vedooltozetet, s Bikov a kepernyo rozsaszin fenyeben latta kemenyen okolbe szorulo kezet…
A remego, kocsonyas tomeg oldalvast haladt elore, s hatalmas felkorben olelte korul a terepjarot. Elorenyujtott, hosszu csapjai mintha letapogattak volna a talajt. Csillogo, lilas kod emelkedett a mozgo voros szonyeg fole. A fulhallgatoban a Golkonda tavoli zugasa, egyenletes csikorgo zaj hallatszott: a biborszinu folyam koveket, hompolykovek szilankjait sodorta magaval.
— Meglepoen hasonlit egy elolenyre — dunnyogte Dauge.
— Ne beszelj ostobasagokat, Grigorij! — szolt ra Jurkovszkij.
— Ez eloleny, nezz a csapjaira: keresik az utat a sziklak kozott…
— Semmit nem keresnek…
Dauge lehajolt, felemelt egy kovet, s igy szolt: “No, lesz, ami lesz!” — s a kovet a voroses kocsonyaba hajitotta. Bikov, aki nem tudta ezt megakadalyozni, minden izmat megfeszitve, keszen allt barmilyen kellemetlensegre. Azonban semmi nem tortent.
A ko raesett a voros feluletre, felugrott, egy ideig gordult, majd feketedve megallt. Rozsaszin fustcsikok emelkedtek a magasba korotte. Majd a ko eltunt, mintha felolvadt volna — a voros kocsonya beszivta.
— Normalis homersekletu — kozolte Jurkovszkij, s a kezi homerot nezegette —, otvennegy egesz haromtized.
Ezekhez a helyekhez merve nagyon is normalis. Nem lava.
Egeszen kozel leptek a voros masszahoz. A lila kodfal egyenest a szemuk elott emelkedett a magasba; meg nehany lepes, s ralepnek a malnaszin szonyegre.
— Nem erdemes tovabbmenni — mondta Bikov —, a dozismero majd megbolondul a sisakomban.
— Igen-n-n — jegyezte meg elnyujtva Johanics. — A radioaktivitas fokozodik. Micsoda sugarzast bocsat ki magabol, Vologya…
— Latom-mordult vissza Jurkovszkij; leguggolt, s figyelmesen nezegetni kezdte a biborszinu folyam szelet.
Vastag, csillogo hartya boritotta a talajt, latszolag igen tomor s lukacsos volt, mint a szivacs. Lassan kuszott a foldon, helyenkent felpuffadt, koveket forgatott ki a homokbol.
— Tizenot centimeter lehet a vastagsaga — allapitotta meg Jurkovszkij, s figyelte, hogyan kuszik fel a hartya a hegyes kovekre. — Grisa, ez nem eloleny! Teljesen kozombos a kulsodleges ingerekkel szemben.
