— Valoban, Palmer? Az en tortenetem nem eppen Buntetesrol es Megtorlasrol szol. Nem eppen a Megvalto Eljovetelerol es a Megdicsoulesrol. Egy hang nincs benne Jezusrol. Az uzenet, amit en hozok, reszben arrol szol, hogy a Mindenseg ertelmet tekintve nekunk nincsen kozponti szerepunk. Ami velem tortent, annak fenyeben mi nagyon-nagyon paranyiak vagyunk.
— Igen. Isten viszont nagyon-nagyon nagy.
Ellie egy pillanatig szotlanul nezett ra, aztan folytatta.
— Latja, Palmer, ma mar mindenki tudja, hogy a Fold a Nap korul kering. Megis, a hatalmasok — a vallasi vezetok, az egyhazfok egykor azt akartak elhitetni velunk, hogy a Fold egyaltalan nem is mozog. Az volt a celjuk, hogy a hatalmukat ervenyesitsek. Vagy legalabbis hatalmasoknak akartak latszani. Az igazsagtol pedig kisebbeknek ereztek magukat. Rettegtek az igazsagtol, mert alaasta a hatalmukat. Ezert aztan elnyomtak az igazsagot. Veszelyesnek talaltak. Biztos benne, Palmer, hogy tudja, milyen kovetkezmenyekkel jarhat, ha hisz nekem?
— Sokat kutattam az igazsagot, Eleanor. Annyi ev utan, higgye meg, felismerem, ha rabukkanok. Minden olyan hitnek, amely tiszteli az igazsagot, amely Isten megismeresere torekszik, helye van a vilagegyetemben. A valodi vilagegyetemre gondolok. A rengeteg fenyevre. A szamtalan vilagra. A maga univerzuma es benne a Teremto megnyilvanulasainak lehetosegei lelegzetelallitoak. Mennyivel nagyszerubb ez, mint ha egy szuk vilagocskaba szoritanank Ot bele!
Nekem sohasem tetszett a gondolat, hogy Fold Isten zold zsamolya. Tulsagosan bajos volt, amolyan megnyugtato gyermekmese… A maga vilagegyetemeben azonban eleg ter es ido all az en elkepzelesem szerinti Isten rendelkezesere.
— Nekem az a velemenyem, hogy nincsen maganak szuksege tovabbi bizonyitekra. Van mar eleg. A Cygnus A meg a tobbi a tudosok dolga. Azt hiszi, nehez lesz az egyszeru embereket meggyozni az igazarol. Szerintem pofonegyszeru lesz. Ugy veli, a maga tortenete tul kulonos, tulsagosan szokatlan. De en mar korabban is hallottam. Jol ismerem. Fogadjunk, hogy maga is.
Lehunyta a szemet, es pillanatnyi gondolkodas utan idezni kezdte:
“Es almot lata: Ime, egy lajtorja vala a foldon felallitva, melynek teteje az eget eri vala, es ime, az Istennek Angyalai fel— es alajarnak vala azon. (…) Bizonyara az Ur van e helyen, es en nem tudtam. (…) nem egyeb ez, hanem Istennek haza, es az egnek kapuja.” *
Josst kisse magaval ragadta, ahogyan idezett, mintha egy hatalmas katedralis szoszekerol predikalt volna a hivok gyulekezetenek. Kis, mentegetozo mosoly ult az arcan, amikor kinyitotta a szemet. Elhagyatott uton setaltak tovabb, jobbrol-balrol a radioteleszkopok egre meredo, hatalmas, racsszerkezetu tornyai szegelyeztek. Kis ido mulva Joss ismet a megszokott hangon szolalt meg.
— A maga tortenetet mar korabban elmondtak. Amit atelt, megtortent korabban is mar. A lelke melyen valahol ezt maga is nagyon jol tudja. A maga tortenetenek a reszletei persze nem talalhatok meg a Genezisben. Hogyan is allhatnanak ott? A Genezis valtozata Jakob kortarsainak szolt. Pontosan ugy, ahogy a maga tanusagtetelenek a mi korunkhoz, hozzank kell szolnia.
— Hinni fognak maganak, Eleanor. Emberek millioi fognak hinni. Mindenutt a vilagon. Tudom. Biztos vagyok benne.
Ellie szotlanul razta a fejet. Par percig megint neman bandukoltak, aztan ujra Joss szolalt meg.
— Ha nem, hat nem. Megertem. Forditson ra annyi idot, amennyit szuksegesnek tart. De ha barmi modja is van ra, hogy meggyorsitsa — kerem, tegye meg, az en kedvemert. Mar egy ev sincs hatra az ezredforduloig.
— En is megertem a maga turelmetlenseget. De adjon nekem meg nehany honapot. Ha addigra sem talalunk semmit a piben, fontolora veszem, hogy nyilvanossagra hozzam, ami odafent tortent. Meg januar elseje elott. Talan Eda es a tobbiek is hajlandok lesznek beszelni. Oke?
Hallgatva setaltak visszafele, az Argus irodaepuletehez. Az esoztetok szorgalmasan furosztottek a satnya pazsitot, Ellie es Joss kikerultek egy pocsolyat. Idegenul hatott itt, a szikkadt talajon.
— Volt valaha ferjnel? — kerdezte a ferfi. — Nem, soha. Nem jutott ra idom.
— Es szerelmes volt? — A kerdes egyenes volt, targyilagos.
— Annyira-amennyire, vagy feltucatszor. De tudja — Ellie felnezett a legkozelebbi teleszkopra —, mindig annyi volt a zorej, nehez volt kihallani belole az adast. Es maga?
— Soha — felelte Joss egyszeruen. Kis csond utan bizonytalan mosollyal hozzatette: — De van hitem.
Ellie alkalmatlannak talalta a pillanatot, hogy jobban elmelyuljenek a temaban. Fellepkedtek az epulet bejarati lepcsoin, hogy megnezzek az Argus kozponti komputeret.
*1 Mozes 28,12.16.17. (Karoli Gaspar ford.)
A MUVESZ KEZJEGYE
Ime, titkot mondok nektek. Mindnyajan ugyan nem aluszunk el, de mindnyajan elvaltozunk.
Ugy tunik, hogy a vilagegyetemet… a Teremto elorelatasanak es szandekanak kovetkezteben szamok hatarozzak meg es rendezik; mert a mintat, akar egy elozetes vazlatot, eleve rogzitettek a vilagot teremto isteni tudatban mindeneket megelozoen letrejott, dominans szerepu szamok.
Ellie felszaladt az otthon lepcsoin, atsietett az ujonnan festett, zold verandan, ahol egymastol egyenlo tavolsagban ures nyugagyak sorakoztak, es megpillantotta John Staughtont. A ferfi dermedten allt, karjai elettelenul csungtek. Jobb kezeben bevasarloszatyor, Ellie latta, hogy atlatszo furdosapka, viragmintas piperetaska es ket rozsaszin pomponos papucs van benne.
— Elment — mondta Staughton, amikor eljutott a tudataig, hogy Ellie ott all elotte. — Nem menj be hozza — tette hozza kero hangon.
— Ne nezd meg. Meggyulolt volna erte, ha igy latod. Tudod, milyen fontos volt szamara a kulseje. O mar ugysem ott bent van.
Csaknem osztonosen, evtizedek megszokasatol es maig sem csokkent ellenszenvetol vezettetve Ellie megis be akart menni. De megtorpant. Eleg eros hozza, hogy meg most is dacoljon vele, pusztan elvbol? Tulajdonkeppen mi is ez az elv? A ferfire csak ra kellett nezni, lesirt rola, hogy gyasza melysegesen oszinte. Staughton szerette az edesanyjat. Talan jobban is, mint en, gondolta Ellie, es egy pillanatra onvad ontotte el. Anyja olyan hosszu ideje volt mar elet es halal mezsgyejen, hogy Ellie sokszor vegiggondolta, hogyan is fogja erinteni, ha vegul eljon a pillanat. Eszebe jutott, milyen szep volt az edesanyja a kepen, amelyet Staughton kuldott neki, es hirtelen, annak ellenere, hogy felkeszult arra, ami most megtortent, zokogni kezdett.
Staughtont meglepte a fajdalomkitores, odalepett hozza. De Ellie elutasitoan felemelte a kezet, es lathato erofeszitessel igyekezett urra lenni magan. Meg ebben a pillanatban sem tudta elkepzelni, hogy megolelje. Ok ketten idegenek, egy holttest koti ossze oket kenyszerusegbol. Abban azonban nem volt igaza — a lelke melyen pontosan tudta —, hogy Staughtont okolta edesapja halalaert.
— At kell adnom neked valamit — mondta a ferfi, es kotorni kezdett a szatyorban. Ellie szeme elott megvillant egy borutanzat-leveltarca meg egy muanyag fogkefetarto. EI kellett kapnia a tekintetet. Staughton vegre felegyenesedett, megviselt boritekot nyujtott feleje.
“Eleanornak”, ez allt rajta. Ellie megismerte az anyja irasat, heves mozdulattal nyult erte. Staughton meglepetten hatralt, ugy kapta a boritekot maga ele, mint aki attol tart, hogy arculutik.
— Varj — mondta —, varj. Tudom, soha nem jottunk ki egymassal. De tegy meg nekem egy szivesseget: ezt a levelet majd csak este olvasd el. Megteszed?
A banat tiz evet oregitett rajta.
— De miert? — kerdezte Ellie.
— Kedvenc kerdesed. Egyszeruen tedd meg nekem ezt az egyetlen szivesseget. Olyan nagy keres?
— Igazad van — mondta Ellie. — Nem olyan nagy keres. Ne haragudj.
