— Anton, hanyas fokozatu magiara van jogosultsagod? Persze, hogy tudott a Zavulonnal kotott alkurol.
— Kettes.
— Elejet tudod venni az orkannak — mondta Geszer. Csupan leszogezte a tenyt. — Egy zaporesovel meg lehetne uszni. Eleg erot gyujtottel hozza.
A szel ujbol foltamadt. Es most mar mintha nem is akarna elallni. A szel tepett, szaggatott, mintha le akarna sodorni bennunket a tetorol. Zuhogni kezdett az eso.
— Velhetoen ez az utolso esely — tette hozza a fonok. — Amugy meg rajtad a dontes sora.
Uvegcsengessel eropajzs tamadt korulotte, mintha Geszert egyszeriben gyurott celofanzacsko boritotta volna be. Meg soha nem lattam magus reszerol ekkora merteku vedelmet bevetni holmi atlagosnak tuno termeszeti erok tombolasa ellen.
Szvetlana lobogo ruhajaban folytatta a Sors Konyvenek rajzolasat. Jegor meg se moccant, ugy allt ott, mintha egy lathatatlan keresztre feszitettek volna. Az is lehet, hogy mar semmit sem volt kepes folfogni. Vajon mi tortenik az emberrel, amikor megfosztjak korabbi sorsatol, am meg nem reszesul az ujban?
— Geszer, akkora tajfunt akarsz itt kerekiteni, hogy ahhoz kepest ez a mostani vihar fittyfenet sem er! — kialtottam.
A szel mar kezdte tulharsogni szavainkat.
— Ez elkerulhetetlen — felelte Geszer. Ugy tunt, hogy suttog, megis minden egyes szavat tisztan lehetett hallani. — Immar beteljesedoben.
A Sors Konyvet mar az emberi vilagban is latni lehetett. Szvetlana persze nem szo szerinti ertelemben rajzolta meg, hanem a homaly legmelyebb retegeibol huzta elo. Egy masolatot keszitett, s annak barmino valtozasa az eredetin is tukrozodik. A Sors Konyve szobormasolatnak tunt, langolo tuzes fonalak szovedekebol szott makettnek, amely mozdulatlanul fuggott a levegoben. Az esocseppek folizzottak, midon hozzaertek.
Szvetlana most belefog Jegor sorsanak megvaltoztatasaba.
Utobb pedig, evtizedek multan, Jegor fordit a vilag sorsan.
Mint mindig — a Jo fele.
Mint altalaban — sikertelenul.
Meginogtam. Egy pillanat alatt, teljesen varatlanul az eros szel orkanerejure valtott. Korulottunk hihetetlen dolgok tortentek. Lattam, ahogy a sugaruton megallnak az autok, az utszegelyhez szorulnak — minel tavolabb a faktol. Egy hatalmas oriasplakat-tarto eldolt, szinte hangtalanul — a szel uvoltese immaron elnyomta a zuhanas zajat. Elkesett emberek rohantak a hazak fele annak remenyeben, hogy a falaknal majd menedeket lelnek.
Szvetlana megallt. Egy izzo pont parazslott a kezeben.
— Anton!
Alig hallottam meg a hangjat.
— Anton, mit tegyek? Mondd meg! Anton, hat tenyleg meg kell tennem?
A kretakor oltalmazta — de csak reszben, hisz a szel majd letepte a ruhajat, ennek ellenere megis talpon maradt.
Egyszeriben mintha minden eltunt volna. Elneztem, kezeben a langolo kretaval, amely immar keszen allt arra, hogy megvaltoztasson egy idegen sorsot. Szvetlana valaszt vart — csakhogy nem volt mit mondanom. Semmit se tudtam mondani — leven magam sem ismertem a valaszt.
Karomat a tombolo egek fele emeltem. Es azzal megpillantottam karjaimban az Ero kaprazat-viragait.
— Boldogulsz? — kerdezte egyutterzon Zavulon. — A vihar igencsak belehuzott.
Hangjat ugyanolyan tisztan hallottam az orkan sivitasaban, akarcsak a fonoket.
Geszer folsohajtott.
Nyitott tenyereimet az eg fele forditottam — a csillagtalan eg fele, s amelyen immar csupan felhok, esopaszmak es villamok tunedeztek elo idonkent.
Egyike volt a legegyszerubb igezeteknek. Majdhogynem ezt tanitjak meg elsokent.
Remoralizalas.
Kulonosebb pontositas nelkul.
— Ne tedd! — kialtotta Geszer. — Ne mereszeld!
Egy nekiveselkedessel elmozdult a helyerol, eltakarva elolem Szvetlanat es Jegort. Mintha bizony ezzel megzavarhatta volna az igezetet. Nem, most mar nem lehet leallitani.
Egy az emberek szamara lathatatlan fenysugar fakadt a tenyerembol. A szemenkent, konyortelenul es kimeletlenul gyujtogetett eroreszecskek osszessege. Rozsak bibor langja, bazsarozsa halvany pirja, oszirozsak sargaja, feher kamillavirag, majdhogynem fekete orchideak.
Zavulon halkan vihogott mogottem.
Kezeben a kretaval Szvetlana ott allt a Sors Konyve folott.
Jegor pedig, szettart karral, megdermedt.
Jatekfigurak a tablan. Az Ero ott van a karjaimban. Meg soha nem volt ennyi Erom — ellenorizetlenul, csurdulasig telten, keszen arra, hogy barkibe atomoljon.
Szvetlanara mosolyogtam. Es azzal nagyon lassan arcomhoz emeltem szivarvanyos szokokutkent fenyt araszto tenyereimet.
— Nem!
Zavulon uvoltese nem csupan tulharsogta az orkant — elnyomta azt. Az eget vakito villam fenye szantotta. A Setetek feje felem vetette magat, de Geszer elebe lepett, mire a Setet magus megallt. Mindezt nem lattam — ereztem. Arcomat szines ragyogas ontotte el. A fejem szedult. Tobbe mar nem ereztem a szelet.
Csakis a szivarvany maradt meg, a vegtelen szivarvany, amelyben elmerultem.
A szel korulottem kavargott, de nem ert hozzam. Szvetlanara neztem es hallottam, ahogy a lathatatlan fal, mely mindig kozenk allt, egyszer csak szettoredezik. Toredezik — hogy aztan kozos sorompok koze zarjon. Szveta kavargo haja puha hullamkent terult el az arca korul.
— Mindent magadba oltel?
— Igen — mondtam.
— Mindent, amit csak osszegyujtottel?
Nem akarta elhinni. Mindmostanaig nem hitte. Szvetlana tudta, mekkora arat kell fizetni a kolcsonvett Eroert.
— Az utolso csoppig! — valaszoltam. Jol ereztem magam, meglepoen jol.
— Miert? — a varazslono kinyujtotta kezet. — Miert, Anton? Megallithattad volna ezt a vihart. Emberek ezreit tehetted volna boldogga. Hogy tehetted ezt… mindent magadra?
— Hogy ne hibazzak — magyaraztam. Meg en ereztem magam kenyelmetlenul, hogy o, az eljovendo Hatalmas, nem er fol egy ekkora csekelyseget esszel.
Egy pillanatig Szvetlana hallgatott. Aztan a kezeben tartott tuzes kretara nezett.
— Mit tegyek, Anton?
— Mar megnyitottad a Sors Konyvet.
— Anton! Kinek van igaza? Geszernek vagy neked?
A fejemet ingattam.
— Ezt inkabb dontsd el magad!
Szvetlana elkomorodott.
— Anton, ennyi az egesz? Hat csak ezert vettel magadhoz oly sok idegen Fenyt? Ezert pazaroltad el a masodfoku magiat?
— Ertsd meg — nem tudtam megitelni, mennyi hit erzodik a hangomban. Most meg nekem is keves volt belole. — Olykor eppenseggel nem a tett a legfontosabb. Olykor a lenyeg — a tetlenseg. Van, amirol magadnak kell dontened. Tanacsadas nelkul. Mindegy, hogy ki adna: en, Geszer, Zavulon, a Feny avagy a Setet. Csakis magadnak kell.
Nemet intett a fejevel.
— Nem!
— De igen. Magadnak kell dontened. Es ennek felelosseget senki sem veszi le rolad. Es barmikepp is cselekednel — mindenfelekepp sajnalni fogod az elmulasztott tettet.
— Anton, szeretlek!
— Tudom. En is szeretlek. Eppen ezert nem mondok semmit.
— Hat ennyit tesz a szerelmed?
