— Lezart zona — szolt Aliser.
— Lezart zona — visszhangozta Alisza.
— Jogom van hozza.
Eleg Ero volt bennem ahhoz, hogy engedely nelkul is athaladhassak. Jelen allapotomban csakis a Hatalmas Magusok tudtak volna megallitani, ok azonban nem voltak jelen.
Azonban nem allitottak meg. Ezek szerint valaki, Geszer vagy Zavulon, de az is lehet, hogy mindket Orseg fonoke parancsot adott arra, hogy csupan figyelmeztessenek.
— Jarj szerencsevel! — suttogta a nyomomban valaki. Megfordultam, es Tigrincs tekintetet kaptam el. Bolintottam.
A kapualj ures volt. A hazban nesz se hallatszott, mint amikor Szvetlana folott egy soha nem latott mereteket olto pokoli orveny forgott. A Gonosz, amit onmaga hozott sajat fejere.
Szurke kodon at haladtam. Labam alatt a padlo tompan rezgett: itt, a homalyvilagban meg a talaj is felelt a magiara, de meg az emberi epuletek arnyekai is.
A tetore vezeto csapoajto nyitva volt. Senki sem igyekezett akar csak a legkisebb mertekben is akadalyozni. A legszomorubb az egeszben, hogy nem tudtam: most oruljek ennek, vagy pedig buslakodjam?
Kileptem a homalybol. Minden hiaba. Most tenyleg hiaba.
Elindultam a lepcson folfele.
Elsokent Makszimot pillantottam meg.
Teljesen megvaltozott ez a spontan Fenyparti magus, egy duvad, aki nehany even at a Setet hiveit gyilkolaszta. Az is lehet, hogy csinaltak vele valamit. De meglehet, hogy magatol valtozott meg. Vannak emberek, akikbol eszmenyi hoherok lesznek…
Makszimnak szerencseje volt. Hat lett is belole hoher. Inkvizitor. Olyanna lett, aki a Feny es Setet folott all, mindenkit szolgal — ugyanakkor senkit sem. Karjait keresztbe fonta mellkasa elott, a fejet kisse lehajtotta. Volt benne valami zavulonos, ra emlekeztetett, ahogy eloszor pillantottam meg a Setetek fejet. Es volt valami geszeres is benne. Erkeztemre Makszim kisse folemelte a fejet. Attetszo tekintete vegigsiklott rajtam. Azzal lehunyta a szemet.
Ezek szerint tenyleg odaengednek az esemenyekhez.
Oldalt Zavulon allt meredten. Egy vekony kopenybe burkolodzott, megjelenesemre pedig oda se bagozott. Ugyis tudta, hogy eljovok.
Geszer, Szvetlana es Jegor egy csoportba verodve alltak. Ok aztan igencsak elenken reagaltak a megjelenesemre.
— Hat megiscsak eljottel? — kerdezte a fonok.
Bolintottam. Elneztem Szvetlanat. Hosszu feher ruha volt rajta, a haja kiengedve. A kezeben kaprazatos fennyel egy tok villogott — egy apro, brossnak vagy medalionnak valo tokocska, feher szattyanborbol.
— Anton, te tudod, ugye? — rikkantotta Jegor.
Hat ha valaki orult a jelenlevok kozul, akkor az o volt. Teljes mertekben.
— Tudom — feleltem. Hozzaleptem. Kezemmel folborzoltam a hajat.
Ereje egy sarga pitypang viragjara hasonlitott. Most mar ugy tunt, hogy mindent osszegyujtottem, amit csak lehetett.
— Csurig vagy? — kerdezte Geszer. — Anton, mire keszulsz?
Nem feleltem neki. Valami nem hagyott nyugodni. Valami nem volt rendjen.
O igen! Valamiert Olga nem volt jelen.
Az eligazitas mar megtortent? Szvetlana tudja, mi var ra.
— A kreta — mondtam. — Egy mindket vegen kihegyezett kreta. Barmire lehet irni vele. Peldaul a Sors Konyvebe. Athuzni mar meglevo sorokat, s ujabbakat beirni.
— Anton, a jelenlevok szamara semmi ujat nem tudsz mondani — szolt nyugodtan a fonok.
— Megvan ra az engedely? — kerdeztem.
Geszer Makszimra nezett. Az inkvizitor, mintha megerezte volna tekintetet, folemelte a fejet. Aztan tompan megszolalt:
— Az engedely megadatott.
— A Nappali Orseg reszerol tiltakozom — szolt unottan Zavulon.
— Elutasittatik — felelte egykedvun Makszim. Fejet ujbol a mellkasara ejtette.
— A Hatalmas Varazslono kezebe veheti a kretat — mondtam. — A Sors Konyvenek minden egyes sora lelkenek egy reszecskejet veszi el. Elveszi… es megvaltozva adja vissza. Egy ember sorsat csakis ugy lehet megvaltoztatni, ha cserebe atengedi a sajat lelket.
— Tudom — mondta Szveta. Elmosolyodott. — Mar megbocsass, Anton, de nekem ugy tunik, hogy jol van ez igy. Mindenkinek hasznara valik majd.
Jegor szemeben eberseg villant. Valami helytelent erzekelt.
— Anton, te az Orseg harcosa vagy — mondta Geszer. — Ha van ellenvetesed, beszelhetsz.
Ellenvetesek? Tulajdonkeppen mi ellen? Hogy Jegor Setet magus helyett Fenypartiva lesz? Hogy, meg ha ezerszer is kudarcot vallottak, ujbol megprobalnak Jot tenni az emberekkel? Hogy Szvetlanabol Hatalmas Varazslono lesz?
Meg ha ennek soran mindazt az emberit folaldozza, ami meg megmaradt benne?
— Semmit se szolok — mondtam.
Jol lattam, vagy csak kepzelodtem? — Geszer szemeben mintha csodalkozas villant volna.
Nehez megerteni, valojaban min gondolkodik a Felsobb Magus.
— Kezdjuk — mondta. — Szvetlana, tudod, mit kell tenned.
— Tudom — szolt mikozben engem nezett. Hatraltam nehany lepest. Geszer ugyszinten. Kettesben maradtak: Szvetlana es Jegor. Egyforman elveszettek. Egyforman feszultek. Zavulonra sanditottam — kivart. Szvetlana kinyitotta a tokot — a kapocs csattanasa ugy hangzott, akarha loves dordulne —, es lassan, szinte eronek erejevel kivette belole a kretat. Egeszen apro darabka. Tenyleg ennyire elkopott volna az evezredek soran, mikozben a Feny igyekezett forditani a vilag sorsan?
Geszer folsohajtott. Szvetlana leguggolt es egy kort kezdett huzni, maga es a fiu kore.
Nincs mit mondanom. Nincs mit tennem.
Annyi Erot gyujtottem magamba, hogy mar-mar tulcsordulok. Jogom van Jot tenni.
Csupancsak egy aprosag hianyzik — a megertes.
Foltamadt a szel. Batortalanul, ovatosan. Aztan elult.
Folneztem es osszerezzentem. Valami tortent. Itt, az emberi vilagban fellegek sotetitettek el az eget. Eszre se vettem, mikor gyultek ossze.
Szvetlana befejezte a kor rajzolasat. Folegyenesedett.
A homalyon keresztul probaltam meg rapillantani, de rogvest elfordultam. A kezeben mintha egy zsaratnok izzott volna. Vajon erez fajdalmat?
— Vihar kozeleg — szolt tavolrol Zavulon. — Egy igazi vihar, amilyen reg nem volt.
Elnevette magat.
Ugyet sem vetettek a szavaira. Viszont a szel egyenletesebben kezdett fujni, mikozben egyre inkabb labra kapott. Leneztem — odalent egyelore nyugodtnak tunt minden. Szvetlana a levegoben forgatta a kretat, mintha olyasmit rajzolna korul, amit csak o lat. Egy teglalap korvonala. Benne egy abraval.
Jegor halkan folnyogott. Leejtette a fejet. Egy lepest tettem volna elore — de megalltam. Athaghatatlan akadalyba utkoztem. Meg aztan ugysem volna ertelme.
Nem ez a lenyeg.
Amikor nem tudod, mit tegyel, nem szabad hinni semminek. Sem a hideg fonek, sem a tiszta szivnek, sem a forro keznek.
— Anton!
Geszerre neztem. A fonok mintha valamiben elmerult volna.
— Ez csupan egy vihar, Anton. Orkan. Aldozatok is lesznek.
— Setetek okozzak? — kerdeztem egyszeruen.
— Nem. Termeszeti csapasok.
— Nemde kicsit tulteljesitettetek az erokoncentraciot? — erdeklodtem. A fonok nem reagalt a beszolasra.
