az egyetlen erdekesseget: egy nagyon alacsony, hatkereku jarmuvet. Amikor nekilattam, hogy reszletesebben megvizsgaljam, megindult a Mislixek rohama. A talaj folott nehany labnyira lebegve, szazaval tamadtak rank. Ha termikus pisztolyaink vegeztek is veluk, lenduletuk nem csokkent, es holtukban is csak nagy uggyel-bajjal tudtuk elkerulni a veluk valo osszeutkozest. Kesobb taktikat valtoztattak, es oly gyors iramban szaguldtak felenk, hogy jottuket nem is lehetett latni. Le kellett lapulnunk, es valosagos zarotuzet zuditottunk rajuk. Ezzel persze rengeteg loszert pazaroltunk. Nehany perc multan annyira felhevult a talaj, es a hazfalak olyan forrosagot arasztottak, hogy a Mislixek kenytelenek voltak visszavonulni.
Csuggedten ultunk le az egyik haromlepcsos kuszobre. Mar csak harom orara elegendo levegotartalekunk maradt. Lassan urra lett rajtunk a faradtsag, es az urruha sisakjanak uvegjen keresztul lathattam Ulna karikas szemet es elkinzott arcat. Keveset beszeltunk. Tudom, hogy a regenyhosok mindig a legketsegbeejtobb helyzetekben tesznek egymasnak gyenged vallomasokat, de mondhatom, nekunk eszunkbe sem jutott ilyesmi. Eleg sokaig uldogeltunk. Mar bobiskoltam, amikor Ulna felrazott.
— A Mislixek! Ujra jonnek!
Ez alkalommal fajtestvereik tetemeit megkerulve, kuszva erkeztek. Mindent kockara teve kivartuk, amig egeszen a kozelunkbe jottek es tomorultek, s csak akkor lottunk. Az egyiknek meg maradt annyi ereje, hogy rank vesse magat, de elhibazta az ugrast, es bezuzta a mogottunk levo kaput. Elobb Ulna siklott be a nyilason, aztan en. Tagas, ures teremben talaltuk magunkat, ahol formatlan roncsok jeleztek az egykori butorok helyet. Hiaba kerestuk a felso emeletekre vezeto lepcsot vagy felvonot. Ha leteztek is valaha, mar reges-reg porra omlottak. Ezzel szemben felfedeztunk egy folyosot, amely egy olyan szuk es alacsony pincebe vezetett, hogy csak meggornyedve tudtam lepkedni. Csakhamar megertettuk, hogy ez a mely pince kozvetlenul az utca alatt huzodik. Tovabbmentunk, nem torodve az elagazasokkal, amelyek — amint errol egyszer-ketszer meggyozodtunk — az elobbihez hasonlo, sivar termekbe vezettek, amelyekben csak nehany szamunkra erdektelen maradvanyt talaltunk. Archeologusi szenvedelyem pillanatnyilag kihunyt!
Aztan a pince eszrevetlenul lejteni kezdett. Mintegy alomba merulten vonszoltuk magunkat, joforman nem is figyeltunk, s csak akkor tertem magamhoz, amikor egy femajtoba utkoztem. Itt vegzodott a folyoso. Ezen az ajton vegre sikerult felfedeznem egy sugarzo napot vagy stilizalt kereket abrazolo faragvanyt.
Most, hogy megalltunk, szinte lecsapott rank a faradtsag. Mar tiz oraja gyalogoltunk, es csak egy orara elegendo levegonk maradt. Gepiesen pillantottam az urruham csuklojara erositett barometerre: a legkori nyomas nulla folott volt, es a homero 265 abszolut fokot mutatott. Ez az ovezet tehat a Mislixek szamara megkozelithetetlen! Termeszetesen, levego is akadt itt, de milyen keves! Meg arra sem volt elegendo, hogy meginditsuk a sisakunk mogott elhelyezett konnyu kompresszort. Ha sikerulne atjutnunk ezen az ajton, talan elegge suru legkort talalnank, hogy hasznalhato legyen.
Izgalomtol reszketve nezegettuk az ajtot. Semmifele lakatot vagy zarat nem fedeztem fel rajta, de az Ellan mar megismertem nehany tokeletesitett zaroszerkezetet. Turelmesen tapogattuk az ajtot es a kornyeket, ovatosan nyomogattuk a faragott nap sugarait, es megprobaltuk elmozditani oket. Hasztalan erolkodtunk. Megint eltelt egy felora. Az oxigen-nyomasmero mutatoja lassan, konyortelenul kozeledett a zero fele.
Mar minden remenyt feladtunk, amikor az ajto varatlanul megcsikordult es kitarult. A mogotte levo szuk helyisegben, velunk szemben egy ugyanolyan ajto zarta el az utat.
— Egy zsilipkamraban vagyunk — suttogta Ulna. — Lehetseges, hogy a tulso oldalon levego van?
Megprobaltunk visszaemlekezni, hogy milyen mozdulatokat tettunk az elobbi ajto kinyitasakor. Egy ido utan eltalaltuk a megfelelo fogast: a faragott nap felso sugarat kellett megnyomni, s ugyanakkor konnyeden bal fele tolni. Az ajto mogotti helyisegben a legkori nyomas csaknem olyan volt, mint az Ellan. Bekapcsoltam az analizatort: a szamlapok megpirosodtak, tehat a levego elegendo oxigent tartalmazott, es semmifele toxikus gaz nem szennyezte. Ovatosan lecsavartam sisakom uveget, es melyet szippantottam. A levego szaraz es friss volt, tokeletesen alkalmas a lelegzesre. Ha nem is menekultunk meg, de legalabb hosszu idore haladekot nyertunk.
Az ures szobanak latszolag nem volt folytatasa, mert a bejaraton kivul mas ajtot nem lattunk. Mindenekelott meg kellett szabadulnunk a faradt vallunkra nehezedo, mozgasunkat akadalyozo urruhatol. Elcsigazva nyujtozkodtunk el egymas mellett, eloltottuk a lampat, es azonnal elaludtunk.
Nyugtalan almom lehetett, mert a helyiseg tulso sarkaban ebredtem fel. Felultem, tapogatodzva keresgeltem a lampam, es a sotetben a kezem veletlenul beleakadt a fejem magassagaban egy falbol kiallo vekony femrudba. A rudacska megmozdult, es megtortent a csoda: a helyiseg vegeben mintha egy ajto tarult volna fel, s vilagos negyszogeben egy emberi alak korvonalai rajzolodtak ki. Alacsony termetet jol lathattam az ellenfenyben, de arcvonasai homalyban maradtak. Nehany pillanat multan hirtelen eltunt, es helyen egy tuzgomb jelent meg, mikozben egy kulonos szo utotte meg a fulemet.
— Ulna! Ebredj! — kialtottam.
Ekkor a tuzgomb mintha elpattant volna, es egy csillagokkal teleszort egbolt tarult amulo szemunk ele. Az egen egy bolygo jelent meg. Eleinte mintha felulnezetben, nagyon magasrol lattuk volna, majd egyre feljebb emelkedett, s amint kozeledett, hegyek es erdosegek, oceanok es pusztasagok vonultak el szemunk elott, mikozben a kulonos hang mindig ugyanazt a szot hajtogatta:
A szuntelenul valtozo kepek mozgasa megszunt, s most ugyanazt a varost lattuk, amelyben tartozkodtunk, de egy ragyogo nap sugaraitol megvilagitva. A rejtelyes hang ekkor a
A kepernyo — mert tulajdonkeppen egy kepernyo volt elottunk — most a varos kozeleben levo videket mutatta. A biborszinu novenyzet az Ellarol ismert Sinissi fara, Ulna szerint az Arboron talalhato Tren-Tehor fahoz hasonlitott. Egy kek szinu uton ugyanolyan jarmu haladt, mint amilyet akkor nezegettem, amikor a Mislixek ostroma megkezdodott. Tekintetunkkel kovettuk a furcsa formaju kocsit. Az ut egy hegyre vezetett, es a csucson emelkedo obszervatoriumnal ert veget: legalabbis annak veltuk az epuletet. Mikozben ezek a kepek elvonultak szemunk elott, egy szamunkra teljesen erthetetlen magyarazo szoveget hallottunk. A latoter most a jarmure osszpontosult, melybol egy ketlabu, negykaru, kerek feju leny lepett ki. Arcvonasai elmosodtak. Bement az epuletbe.
A vetites egy pillanatra megszakadt, majd a nap kepevel folytatodott. Lattuk, amint korongja lassan vorosodni kezd, majd fokozatosan elhalvanyul. Most mar tudtuk, hogy e vilag pusztulasanak a tortenetet latjuk. Az iment lattott szemely bizonyara egy tudos vagy egy jelentos ember lehetett, mert tobbszor is megjelent a kepernyon: gyuleseken szonokolt, kulonos gepekkel foglalatoskodott, hadseregeknek parancsolt, majd egy atlatszo urruhaba oltozve, mintha villamcsapas erte volna, osszeroskadt a Mislixek elott. De elozoleg meg lathattuk, amint kulonbozo munkalatokat iranyit, paranyi keszulekeket igazgat, vegul gondosan bezar ket langolo nappal diszitett ajtot. Az ajtokat azonnal felismertuk. A film utoljara e kulonos lenyek egyiket mutatta, amint felemel egy kokockat ama femrud alatt, amelyre veletlenul bukkantam ra.
Amikor kabultsagunkbol magunkhoz tertunk, termeszetesen keresni kezdtuk, es minden nehezseg nelkul meg is talaltuk az iment latott kokockat. Alatta egy csigalepcso kanyargott lefele. Mielott elindultunk volna, ovatossagbol ismet feloltottuk urruhankat. Egy enyhe zold fenyben derengo, nagy helyisegbe jutottunk, ahonnan egymasba nyilo termek egesz soran haladtunk vegig. Az elso ures volt, a tobbiekben tomor fembol keszult, sulyos ladak alltak, amelyeket nem sikerult kinyitnunk. Az utolso terem melyen egy masik csigalepcso vezetett ez alkalommal felfele. Negyedoraig tartott, amig felkapaszkodtunk egy zsilipkamraval elszigetelt kupolafelebe, amely a varoson kivul elterulo, sotet siksagra nyilt. A zsilipkamra ajtajan at lehetett kijutni a szabadba. Mivel odakint hemzsegtek a Mislixek, jobbnak lattuk, ha egyelore a kupolaban maradunk.
Ekkor egy kulonos eletforma kezdodott el szamunkra, amely egy teljes foldi honapig tartott. Elegendo levegonk volt, es Ulna felfedezte, hogy harom doboz tartalek loszer helyett tevedesbol csak kettot hozott magaval: a harmadik doboz elelmiszer-pasztillakat tartalmazott. Ennyi elelemmel akar egy evig is kitarthattunk volna, de a vizunk csak ket honapra volt elegendo. Az urruha «hatizsakjaban» ugyan van egy ugyes kis keszulek, amellyel a holt bolygokon vissza lehet nyerni a cseppfolyossa vagy szilard halmazallapotuva valt, gazzal keveredett vizet, de a szetvalaszto es tisztito toltet csak egy honapig hasznalhato. Megis most mar remenykedhettunk, hogy talan megerkezik egy mentoexpedicio, hiszen igen pontosan kovettuk Souilik utasitasait.
Most, hogy mar nem fenyegetett kozvetlen eletveszely, Ulna teljesen atadta magat banatanak. Igyekeztem megvigasztalni: tekintve a ksill szilardsagat, konnyen lehetseges, hogy Akeion meg eletben van, s amint megerkeznek a Hissek, ot is ki fogjak szabaditani. Nem sikerult meggyoznom, pedig az esemenyek a tovabbiakban meg ennel is fantasztikusabban alakultak!
Nem volt egyeb dolgunk, mint enni, aludni es varni. Tobbszor is vegigneztuk a Siphan bolygo pusztulasarol
