Bologattam, de az eszem masutt jart. Hogyan szabadulhatnek meg a polgarmestertol, anelkul, hogy megsertenem, hogyan figyelmeztessem «barataimat»?
Erre sajnos nem volt lehetoseg. Kenytelen voltam tovirol hegyire megtargyalni vendegemmel a vitas kerdest, es csak hat ora tajt vett bucsut tolem.
Azonnal kocsiba ultem, es Rouffignacba mentem. A falu foteren embercsoportok acsorogtak. Bousquet fecsegett, es az ugy percrol percre dagadt. Mar ketszaz ordogrol beszeltek, amelyek mindegyike tuzet okadott. Mindez azonban nem tulsagosan aggasztott, mivel latszolag senkinek sem volt kedve az erdobe menni, hogy ott ellenorizze a tortenteket. A nyugati egbolton mar az alkony gyaszos szurkesege huzodott, fujt a szel, es esore allt az ido.
Rouffignacot elhagyva, rakanyarodtam az erdobe vezeto utra. Egy kilometerrel odebb kenytelen voltam fekezni. A kocsilampak fenyeben mintegy tucatnyi paraszt alldogalt az uton: ismeros vadasztarsaim. Mindegyikuk puskat szorongatott a markaban. Megalltam.
— Hova keszultok? Vadaszni vagy haboruzni?
— Ordogvadaszatra, Clair ur.
— Hogyan? Hat ti egyetlen szot is elhisztek abbol, amit az a ven hazug Bousquet mesel? Tokreszeg volt, amikor kitalalta ezt a historiat. A polgarmester tanusithatja!
— O talan igen. De Marie de Blanchard nem. O is latta oket, es csaknem bedilizett a felelemtol. A maga kollegaja apolja.
— Ejnye! Es Marie is a Magnou-tisztason latta oket?
— Igen. Ezert megyunk most oda. Majd meglatjuk, hogy az ordogok hogyan birjak az ozsoretet.
— Vigyazzatok! Ostobasagot keszultok elkovetni. Ez nem a ti dolgotok, hanem a csendorsege. Vegul is a ti ordogeitek nem bantottak senkit.
— Akkor miert bujkalnak? Talan alruhas orosz kemek.
— Vagy amerikaiak — szolalt meg egy hang, amelyben felismertem a kaolinbanyak muvezetojenek basszusat.
— Akkor meg kevesbe tartozik ratok. Ez az Allambiztonsag teruleti szerveire tartozik!
— Hogyisne! Amig azok ideernek, az ordogok elmennek! Nem! Mi magunk megyunk oda!
Gyorsan dontottem. Nem is gondolhattam arra, hogy megmondjam nekik az igazat. A legsurgosebben figyelmeztetnem kell a hisseket.
— Rendben van! Akkor en is veletek tartok! Majd eloremegyek!
Mielobb meg barmit is valaszolhattak volna, elinditottam a kocsit. Megeredt az eddig csupan fenyegeto eso, es megnyult cseppjei mint folyekony nyilvesszok cikaztak a fenyszorok sugaraban. Hatulrol kiabalast hallottam, de nem fekeztem, sot gyorsitottam az iramot.
A kialtasok elhalkultak, majd belevesztek az eso zajaba. Tulmentem a tisztashoz vezeto osveny bejaratan, es a kocsit egy masik kis uton, a gesztenyefak alatt helyeztem el. Ezutan bo esokopenyemmel hadakozva rohantam arkon-bokron keresztul, es igyekeztem a leheto legritkabban hasznalni a zseblampam. A felig lombjukat vesztett agakon pattogott az eso, a fatorzsek hidegek es tapadosak voltak a zuzmotol, talpam alatt frecsegett a vizzel atitatott moha. Tul gyorsan futottam, s ezert hamarosan szurni kezdett az oldalam. Messze mogottem az orszaguton egy-ket auto suhant el.
Vegre megkozelitettem a zoldes fenyben derengo tisztast. A feny a «cseszealj» helyen gombolyodo opalizalo kupolabol aradt. Mi tortenhetett itt? Idegesen haritottam el a bokrok alkotta utolso fuggonyt, es kileptem a szabad tersegre, ahol az eso ketszeres erovel zuhogott. Amikor megerintettem a kupola aljat, mindent megertettem: csak az esoviz patakzott egy lathatatlan taszito feluleten. A Hissek kulonleges ernyovel vedekeztek az eso ellen!
Nem mertem hangosan kialtani, mert attol tartottam, hogy meghalljak az «ordogvadaszok», akik azota mar bizonyara elertek az erdot. Ezert csak halkan suttogtam «barataim» nevet. Nehany perc multan az esofuggonyon egy nyilas rajzolodott ki, s amikor beleptem rajta, szaraz helyen talaltam magam. Souilik fogadott.
— Mi tortent? — kerdezte gondolatatvitel utjan.
— Tamadas keszul onok ellen. Honfitarsaim azt hiszik, hogy onok artalmas lenyek. Azonnal indulniuk kell!
— Napkelte elott nem tudunk elindulni. De nincs mitol felnunk, mert az «essom»-unk megved bennunket, fokepp az on honfitarsai ellen.
Ezt ugy ertelmeztem, hogy az «essom» kifejezes a taszito fuggonyt jelenti.
— Valoban nem tudnak elindulni? — faggattam ingerulten a varhato bonyodalmak miatt.
— Nem. A motorok meg nincsenek teljesen kijavitva, es tul veszelyes lenne az atmenet az ahunba, ha nem tavolodnank el kellokeppen egy bolygotol.
Valahanyszor ugy erezte, hogy a gondolatatvitel nem lehetseges, kimondta a szavakat.
— Mi az, hogy «ahun»?
Souilik nem felelt.
Most megjelent Essine, a «no», es felem intett.
— Jojjon be a ksillbe.
Souilikkal egyutt utana mentem. Ismet talalkoztam Aass-szal, a szokatlanul magas termetu Hiss-ferfival, akit mar ismertem a laboratoriumbol. Aass elismeteltette elobbi beszelgetesunket, majd megkerdezte:
— Milyen tamado eszkozei vannak az on nepenek?
— O, nagyon valtozatosak, es nehany kozuluk igen nagy ereju (az atombombara gondoltam), de ezek az eszkozok, amelyek most fenyegetik onoket, nem tulsagosan hatekonyak.
Es nagyjabol elmagyaraztam, hogyan mukodik egy vadaszpuska. Aass mintha megnyugodott volna.
— Ez esetben sem bennunket, sem oket nem fenyegeti nagyobb veszely.
Odakint nehany puskaloves dorrent, majd csalodott kialtasokat hallottam. Aass elforditott egy kapcsolot. Kialudt a feny, es a helyiseg egyik fala mintha eltunt volna. Ugy lattam a tisztast, mintha magam is ott lennek, es vilagos nappal lenne. Mar nem esett az eso, es az erdo szelen, kozvetlenul az osveny bejaratanal ket emberi arnyat lattam, vallhoz szoritott puskaval. A negy Hiss bekesen nezte oket. Az ujabb loveseket a hangoknak ugyanaz a csalodott korusa kovette: az ozsoretek ismet beleutkoztek a lathatatlan akadalyba. Latni lehetett a levegoben mozdulatlanul csungo, parazslo soretcsomok kis foltjait.
Aass nehany szot suttogott Essine-nek. Az kiment, es nehany pillanattal kesobb valamennyi Hiss visszatert a gepbe, magukra hagyva a feleslegesen orkodo embereket.
A Hissek egesz ejszaka dolgoztak. Ugy tettek-vettek, mintha ott se lettem volna. Egyebkent semmit sem probaltak titkolni elottem, es vegigneztem, hogyan javitanak meg nehany bonyolult keszuleket, amelyeknek sem elvet, sem rendelteteset nem tudtam kitalalni.
Utazas a Semmibe
Amikor keleten, a fak sotet vonulata felett felderengett a nyirkos hajnal, mar minden elo volt keszitve az indulashoz, de a tamadok tovabbra is kitartoan orkodtek. A nedves fatorzsek mogott olykor latni lehetett mozgolodasukat. Kellemetlen ejszakajuk lehetett az esoben, es bizonyara nyugtalankodtak. Magam is ideges, meglehetosen faradt es tanacstalan voltam: ha nem sikerul eszrevetlenul kijutnom a ksillbol, ez hetekig tarto vizsgalatokat, kihallgatasokat, mindenfele kellemetlenseget jelent majd szamomra.
Rosszkedvuen uldogeltem egy karosszekben, abban a teremben, ahol eloszor lattam eleven Hisst. Aass megerintette a vallam.
Mi tortent veled? Mar regota a nyugtalansag hullamait sugarzod.
Roviden ismertettem vele a helyzetem.
— Ez nem okoz semmi nehezseget. Nemsokara elindulunk. Majd valamivel tavolabb, egy masik tisztason leteszunk. Koszonjuk, hogy eljottel figyelmeztetni bennunket, es fokepp, hogy balesetunk alkalmaval gondoztad sebesultjeinket.
Nehany pillanatig egyetlen gondolatat sem ereztem.
— Nem vihetunk magunkkal az Ellara. A torveny hatarozottan kimondja: semmifele kapcsolatunk nem lehet olyan bolygokkal, amelyeken meg haboruznak. Sajnalom. Ugy tunik, hogy a te vilagod meglehetosen vad, de
