— Nem hagynad abba a locsogast? — morgott a Koordinator. Termoszkulacsabol vizet toltott a bogrejebe, s az rogton harmatossa valt. — In-kabb azon torjuk a fejunket, hogy mihez kezdjunk.
— Szerintem — mondta a Doktor — be kellene menni. — Es felallt, mintha maris erre keszulne.
— Kivancsi vagyok, hol akarsz bemenni — duny-nyogte lustan a Fizikus.
— Te megorultel! — kialtott fel ugyanakkor a Kibernetikus.
— Egyaltalan nem orultem meg. Persze gyalo-golhatunk igy tovabb is, felteve, hogy az egylabu urgek enni adnak kozben.
— Csak nem akarsz komolyan bemenni? — mondta a Mernok.
— Dehogynem, es tudod, miert? Mert egyszeruen elegem van ebbol. — Azzal sarkon fordult.
— Allj! — kialtott ra a Koordinator.
A Doktor egyenesen a fal fele ment, ra sem hederitve kiabalasukra. Mikor egy meterre volt a fuggonytol, a tobbiek felugrottak, es utana vetettek magukat. Labdobogasukat hallva, a Doktor kinyujtott kezzel megerintette a fuggonyt.
Keze eltunt. A Doktor egy masodpercig mozdulatlanul allt, aztan lepett egyet elore, es megszunt letezni. Az ot ember elakado lelegzettel megtorpant azon a helyen, ahol a Doktor bal cipojenek a nyoma latszott. Egyszer csak a levegoben, a fuggony elott megjelent a Doktor feje.
A nyakanal vegzodott, mintha levagtak volna.
Szemebol konnyek csurogtak, krakogott, kohecselt.
— Kicsit fulledt a levego idebenn, es rettentoen csipos — mondta —, de par percig ki lehet birni.
Valami konnygaz vagy mi a fene. Gyertek csak utanam, nem faj, egyaltalan nem lehet erezni.
Es vallmagassagban felejuk nyult a semmibol a karja.
— Hat tudod! — fakadt ki felig remulten, felig elismeroen a Mernok, es megragadta a Doktor kezet. A kez megrantotta, es o eltunt a tobbiek szeme elol. Egymas utan athaladtak a hullamzo fuggonyon. A Kibernetikus maradt utolsonak.
Kicsit habozott, furcsan viszketett a torka, es vadul dobogott a szive. Behunyta a szemet, es nagyot lepett elore. Egy pillanatig sotetseg vette korul, aztan vilagos lett.
Ott allt a tobbiek mellett egy hatalmas tersegben, amelyet hangos, asztmas szuszogas toltott be. Ferden folfele, fuggolegesen lefele es egyik oldalrol a masik fele oriasi, egymast keresztezo, kulonbozo vastagsagu hengerek, csovek vagy oszlopok huzodtak; helyenkent kidomborodtak, masutt osszeszukultek, es kozben sajat tengelyuk korul is forogtak, eltakartak egymast, vibraltak, es a fenyes csoveknek ebbol a minden iranyba szetterjedo, szuntelenul mozgo erdejebol valahonnet egyre gyorsabb, cuppogo hang hallatszott, majd hirtelen megszunt, nehany bugyborekolas kovette, aztan az egesz hangsorozat elolrol kezdodott.
A csipos szagot nehez volt elviselni. Sorra kohogni kezdtek, szemukbol csurgott a konny. Zsebkendot tartva orruk ele, kisse tavolabb mentek a faltol, amely belulrol valami suru, fekete folyadek vizesesenek latszott.
— No, vegre otthon vagyunk! Ez egy gyar, automata gyar! — nyogte ki a Mernok ket kohoges kozott. Mintha hozzaszoktak volna a csipos szaghoz, lassacskan megszunt a kohogesuk, es hunyorgo, konnyes szemmel korulneztek.
Alig tettek tiz-tizenot lepest a rugalmasan be-melyedo, felfujt gumimatrachoz hasonlo padlon, mikor fekete aknak nyiltak meg elottuk. Az aknakbol fenyes targyak ugraltak a magasba, de olyan gyorsan, hogy alakjukat nem lehetett felismerni.
Emberfej nagysaguak voltak, izzonak latszottak, felrepultek, es a pipaszeruen az akna fole hajlo nyitott csovek egyike beszivta oket, mikozben tovabb forgott. Nem tuntek el rogton, mert a cso remego falan, mint valami sotet uvegen, atvilagitott az izzo targyak egyre halvanyulo rozsaszinu fenye, igy hat latszott, hogy a cso belsejeben valahova messzebbre vandorolnak.
— Sorozatgyartas, futoszalagon — dormogte a Mernok a zsebkendoje mogul.
Ovatosan lepkedve koruljarta az aknat. Honnan jon a vilagossag? A fodem attetszo volt — az egyforma, szurke derenges a levegoben kigyozo, hajlekony csovek erdejen at jutott le hozzajuk. Mintha ezek a rugalmas kigyok mind azonos parancs-ra, azonos utemben mukodnenek, itt is, ott is izzo targyak szokokutja szokkent a magasba, ugyanez tortent magasan a fejuk folott is, meg a mennyezet alatt is voros iveket rajzoltak a levegobe a felrepulo targyak, de azok sokkal nagyobbak voltak a lentieknel.
— Meg kell talalnunk a kesztermekraktarat, vagy legalabbis azt, ami itt a vegtermek — jelentette ki izgatottan a Mernok. A Koordinator megerintette a karjat.
— Mit gondolsz, milyen energiaval mukodik?
A Mernok vallat vont.
— Fogalmam sincs.
— Attol tartok, hogy a kesztermeket egy even belul aligha talaljuk meg. Ez a csarnok tobb kilometer hosszu — jegyezte meg a Fizikus.
Erdekes modon minel beljebb mentek a csarnokba, annal konnyebben lelegeztek, mintha a csipos szag csak a “fuggony” korul terjengene.
— Nem fogunk eltevedni? — aggodalmaskodott a Kibernetikus.
A Koordinator az iranytujere nezett.
— Nem. Jol mutat… Ugy latszik, itt nincs semmifele vas vagy elektromagnes.
Tobb mint egy orat bolyongtak a kulonos gyar remego erdejeben, mig vegre tagasabba valt korulottuk a terseg. Friss legaram csapta meg oket, olyan hideg levego, mintha hutenek valahol. A kulonbozo iranyu, vastag csovek szetagaztak, es ok egy oriasi, kupolaszeru csigahaz also nyilasanal alltak. A magasbol vekony, hajlekony csovek nyultak a csigahaz fole, ostorkent csapkodva a levegoben, vastagabb, tompa vegukbol pedig hevesen bukfencezo, fekete targyak zaporoztak. A fenyes targyak — mintha csillogo lakk boritana oket — a csigahazba potyogtak be, olyan helyen, amelyet ok nem lathattak, mert nehany meterrel a fejuk felett volt.
A csigahaz domboru, sotetszurke fala most ki-dudorodott veluk szemben, belulrol nekiutkozott valami, egyre duzzadt — akaratlanul is hatral-ni kezdtek, olyan fenyegeto latvanyt nyujtott a tagulo, piszkosszurke holyag —, majd egyszer csak hangtalanul megrepedt, es a kerek nyilason fekete targyak ozone zuhogott ki. Ugyanebben a pillanatban lentrol, egy szeles aknabol kihajlo peremu valyu emelkedett fel, es a targyak dobogva, mintha vastag gumipadlora hullananak, bele-potyogtak, a valyu pedig ugralt es razkodott, de mozgasa bamulatos modon elrendezte a bele hullo fekete targyakat, ugyhogy nehany masodperc mulva a csillogo holmik mar rendezett negyszogben fekudtek a valyu lapos feneken.
— A kesztermek! — kialtott fel a Mernok, a valyu szelehez futott, gondolkodas nelkul belehajolt, es egy kiallo reszenel megragadta a legkozelebbi fekete targyat. A Koordinator az utolso pillanatban kapta el az ovenel fogva, kulonben a Mernok fejjel lefele a valyuba pottyant volna, mert a nehez targyat elengedni nem akarta, kiemelni pedig egyedul nem birta. A Fizikus es a Doktor segitett, es egyuttes erovel sikerult felhuzni a sulyt.
A fekete targy emberi torzs nagysagu volt, vi-lagosabb, felig attetszo savokkal, amelyekben egyre aprobb, femes fenyu kristalyok beolvasztott sorai csillogtak; aztan voltak rajta fulszeru gumokkal korulvett nyilasok, a tetejet sotetlila, de fennyel szemben fekete, rendkivul kemeny anyagbol valo domborulatok erdes mozaikja boritotta — egyszoval merhetetlenul komplikalt volt. A Mer-nok leterdelt melle, mindenfelol benezett a nyilasokba, mozgo alkatreszeket probalt talalni, tapogatta, kopogtatta — senki sem zavarta vizsgalodasaban. Ez eleg sokaig tartott, kozben a Doktor azt nezte, mi tortenik a valyuban. A szabalyos negyszogbe rendezodott fekete targyak — ugyanolyanok, mint az, amit a Mernok vizsgalt — lassan felemelkedtek a valyu vastag szaran, amely mintha az erofeszitestol remegett volna. Egyszerre csak a valyu pereme meglagyult, de csak az egyik oldalon, megvaltoztatta formajat, oriasi kanalla valt, ekkor vele szemben nagy ormanyhoz hasonlo valami jelent meg, szetnyilt, csipos szagu, forro levego tort elo belole; ez a tatongo szaj remes cuppogassal felszivta valamennyi fekete targyat, becsukodott, mintha csak elnyelne oket, es hirtelen az egesz roppant ormany belseje kivilagoso dott — a Doktor latta, amint a belulrol felizzo csoben felolvadnak a fekete targyak, osszefolynak, egyseges, narancssargan izzo peppe valnak, az-tan kihunyt a feny, elsotetedett az ormany.
A Doktor, tarsairol megfeledkezve, elindult a ket vastag, emelkedo cso menten, amelyekben most oriasi kortyokban tovabbhaladt az izzo tomeg — ment, ment a labirintusban, es folszegett fejjel, konnyezo szemet torolgetve, kovette a tuzes pep utjat. Olykor elveszitette a szeme elol, aztan megint a nyomara bukkant, mert az izzo anyag atvilagitott a kigyoszeruen vonaglo, fekete csoveken. Egyszerre csak ismerosnek tuno helyre ert a Doktor — latta, amint a reszben mar megformalt, izzo testek egy hasadekba zuhannak, arrebb pedig egy nyitott aknabol mas, hasonlo testek szoktek a magasba, elnyelik oket az elefantormanyhoz hasonlo, fentrol lecsungo, vastag, fekete csovek, aztan lassan halvanyodva, rozsas fenyu gyongysorkent haladnak tovabb ezeknek a
