csoveknek a belsejeben, egyre lejjebb szallnak — a Doktor csak ment, ment hatraszegett fejjel, semmire sem gondolt, a csoben halado targyak megeloztek, de ez nem szamitott, hiszen mindig ugyanolyanok kovettek oket — es egyszer csak foldbe gyokerezett a laba, fojtott kialtas tort ki belole.
Megint ott allt azon a tagas tersegen, elotte ma-gasodott a csigahaz kupolaja, es a hosszu vandorlasban mar teljesen kihult, fekete targyak a csigahaz belsejebe potyogtak. A Doktor koruljarta a csigahazat, mert mar tudta, melyik oldalan tunik majd fel a “kesztermek” — es ott talalta ma-gat a tarsai mellett, akik a Mernok kore csoportosultak.
A Mernok meg mindig a fekete targyat vizsgalta, mikozben a felhasado, nagy holyagbol eppen ujabb adag “kesztermek” omlott az ismet megjeleno valyuba.
— Hallo! Ne farasszatok magatokat! Mar mindent tudok, es mindjart el is mondom! — kialtott rajuk a Doktor.
— Hol voltal? Mar aggodni kezdtem — nezett ra a Koordinator. — Igazan rajottel valamire?
Mert a Mernok nem ert semmit.
— Semmit! Az lenne meg a jobbik eset! — fortyant fel a Mernok. Felallt, duhosen belerugott a fekete targyba, es a Doktorra vetette merges pillantasat.
— No, mire jottel ra?
— A helyzet a kovetkezo — mondta furcsa mosollyal a Doktor. — Ezeket a holmikat felszivja az az ormany — mutatott az eppen kinyilo csore —, figyeljetek csak, most belulrol felizzik, latjatok?
Ezek a fekete vackok felolvadnak, osszekevered-nek, adagonkent tovabbvandorolnak, megkezdodik a feldolgozasuk, aztan mikor meg voros izzasban vannak, lepotyognak a fold ala, nyilvan ott is van egy szint, megint tortenik veluk valami, ujra feljonnek egy aknan, amikor mar kihuloben vannak, de azert meg fenylenek, aztan felsetalnak egeszen a teto ala, onnan bepotyognak ebbe a kupolaba — mutatott a csigahazra —, innen a “kesztermekraktarba” kerulnek, aztan megint felszivja oket az ormany, elolvadnak benne, es igy tovabb a vegtelensegig: megformalodnak, elolvadnak, es ujra megformalodnak.
— Megorultel? — suttogta a Mernok. Homlokan nagy csoppekben utott ki a veritek.
— Nem hiszed? Magad is utanajarhatsz.
A mernok utanajart — ketszer. Ez legalabb egy ora hosszat tartott. Mikor ismet valamennyien a valyunal voltak, amely eppen ujabb, negyszogbe rendezodo adag “kesztermekkel” telt meg, mar alkonyodni kezdett, es a csarnok elsotetult.
A Mernok szinte tebolyodottnak latszott. Remegett a duhtol, arca rangatozott. A tobbieket, bar ok is megrokonyodtek, nem razta meg ennyire a felfedezes.
— Rogton ki kell innen mennunk — mondta a Koordinator —, sotetben nehezen talalnank ki.
Megfogta a Mernok karjat. A Mernok kaban turte, hogy vezessek, de hirtelen kitepte magat, visszafutott a fekete targyhoz, amelyet otthagytak, es nagy nehezen huzni kezdte.
— El akarod hozni? — mondta a Koordinator. — Jol van. Segitsetek neki, sracok.
A Fizikus megragadta az egyik fulszeru nyulvanyt, igy cipeltek ketten a formatlan, fekete targyat.
Eljutottak a csarnok hullamzo falahoz.
A Doktor nyugodtan nekiment a sziruposan csillogo “vizesesnek” — es maris kinn volt a siksagon, a huvos esti szelben. Elvezettel szivta be a friss levegot. Sorra eloleptek a tobbiek is. A Mernok es a Fizikus szuszogva cipelte terhet odaig, ahol a hatizsakokat hagytak, aztan a foldre dobtak a fekete targyat.
Begyujtottak a fozot, egy kis vizet forraltak, hussuritmenyt oldottak fel benne, es farkasehe-sen nekilattak az evesnek. Vacsora kozben senki sem szolt egy szot sem. Mar teljesen besotetedett, feltuntek a csillagok, percrol percre fenyesebben ragyogtak, a tavoli bozot bizonytalan korvonalait elnyelte a sotetseg, mar csak az enyhe szelben libego, kekes fozolang adott nemi vilagossagot.
Hatuk mogul, az ejszakaba merult csarnok felol a legcsekelyebb nesz sem hallatszott. Azt sem lehetett latni, hullamzik-e meg a “fuggony”.
— Olyan gyorsan sotetedik itt, mint nalunk a tropusokon — szolalt meg a Vegyesz. — Az egyenlitoi ovezetbe zuhantunk, igaz?
— Azt hiszem, igen — felelte a Koordinator —, bar meg azt sem tudom, mekkora a bolygo hajlasszoge az ekliptikahoz.
— Hogyhogy? Hiszen azt mar biztosan megmertek.
— Hat persze. Az adatok a hajon vannak.
Elhallgattak. Fazni kezdtek a hideg ejszakaban, takarokat csavartak magukra, a Fizikus pedig hozzalatott a sator felallitasahoz. Felfujta a satorlapot, mig merev, lapitott felgomb lett belole, kis be-jarati nyilassal. Aztan elindult koveket keresni, amelyekkel leszorithatna a sator szelet, hogy ne rangassa a szel — covekeket ugyan hoztak, de nem volt mivel beverni. Koveket azonban nem talalt, csak apro kavicsokat, es ures kezzel tert vissza a kekes langocska korul ulo tarsasaghoz.
Pillantasa a csarnokbol hozott nehez targyra esett, megragadta, es a sator peremere guritotta.
— Legalabb valami hasznunk van belole — jegyezte meg a Doktor.
A Mernok gornyedten ult, fejet tenyerebe tamasztva, mint a ketsegbeeses eleven szobra. Egy szot sem szolt, meg a tanyerjat is csak egy erthetetlen mordulassal kerte.
— No, es most aztan mit csinalunk? — fakadt ki hirtelen felegyenesedve.
— Alszunk, termeszetesen — felelte nyugodtan a Doktor. Szertartasosan eloszedett egy csomag cigarettat, ragyujtott, es elvezettel szivta le a fustot.
— Es holnap mit csinalunk? — kerdezte a Mernok.
Latszott, hogy nyugalma vekony, pattanasig feszult hartya.
— Gyerekesen viselkedsz, Henrik — mondta a Koordinator. Szetmorzsolt folddel tisztogatta a labost. — Holnap megvizsgaljuk a csarnok kovetkezo reszet. Ma korulbelul negyszaz metert nezhettunk meg.
— Es gondolod, hogy ott valami mast talalunk?
— Nem tudom. Egy napunk van meg. Delutan vissza kell mennunk a raketahoz.
— Igazan orvendek — morogta a Mernok. Felallt, nyujtozkodott, nyogott egyet. — Minden porcikam sajog — jelentette ki.
— Nekunk is — biztositotta jolelkuen a Doktor. — Te igazan semmit sem tudsz mondani errol a vacakrol?
— mutatott cigarettaja izzo vegevel a satorlap szelen fekvo, alig lathato targyra.
— Tudok en. Miert ne? Hat mar hogyne tudnek. Ez egy elmes szerkezet, amely arra szolgal, hogy eloszor…
— Nem, komolyan. Hiszen vannak valamifele alkatreszei. En nem ertek ehhez.
Es azt hiszed, hogy en ertek?! — fortyant fel a Mernok. — Ezt egy orult csinalta — mutatott a lathatatlan csarnok fele. — Vagy inkabb sok orult.
Ez a dragalatos Eden nem egyeb, mint elmebete-gek civilizacioja! Az a targy, amit kihoztunk, folyamatok egesz soraval keszult — tette hozza nyu-godtabban. — Sajtolas, az attetszo savok beillesz-tese, homegmunkalas, csiszolas. Az anyaga… valamilyen nagymolekulas polimerek meg valami szervetlen kristalyok. Hogy mire szolgalhat, azt nem tudom. Valaminek a resze, nem onallo egesz.
De meg ha arrol az egesz ordogmalomrol nem is beszelunk — ez az alkatresz egymagaban is maga a teboly.
— Hogy erted ezt? — kerdezte a Koordinator.
A Vegyesz elrakta a tanyerokat es az ennivalot, szethajtogatta a takarojat. A Doktor elnyomta felig szivott cigarettajat, es gondosan visszatette a dobozba.
— Nem tudom bebizonyitani. Vannak benne csatlakozasok, amelyek sehova sem kapcsolodnak.
Hogy is mondjam… mintha egy zart aramkort szigetelokkel szabdalnanak fel. Ez — ez nem mukodhet. Erzem. Vegul is ennyi ev utan kialakul az emberben valami… szakmai intuicio. Persze tevedhetek, de… Nem, jobb, ha errol egyaltalan nem beszelek.
A Koordinator felallt. A tobbiek kovettek peldajat.
Mikor eloltottak a fozot, koromfekete ejszaka borult rajuk. A csillagok nem vilagitottak, csak fenyesen ragyogtak a furcsan alacsonynak tuno egen.
— A Deneb — szolalt meg halkan a Fizikus.
Az egre neztek.
— Melyik? Az? — Kerdezte a Doktor. Akaratlanul is lehalkitottak a hangjukat.
