— Ugy latom; megyunk… hazafele — szolt a Doktor. A Mernok hallgatott. — Eletben marad — mondta a Doktor.
— Kicsoda? Kirol beszelsz? Ja…
Csak most ertette meg. Meg egyszer a raketara nezett, hogy megbizonyosodjek rola: valoban szabadon fekszik.
— No es? Velunk jon? — kerdezte, de mar el is indult, sietett, hogy mielobb megvizsgalhassa az orrpancelt.
— Nem — felelte a Doktor. A Mernok utan indult, de nehany lepes utan megallt, mintha meg-gondolta volna magat. A repedt csobol meg mindig lovellt a cseppfolyos gaz szokokutja, erezhetoen huvosebb lett tole. Az urhajo tetejen apro alakok jelentek meg — az egyik eltunt, kisvartatva a sistergo gazoszlop osszezsugorodott, egy darabig meg szorta a levegot jegesse huto habot, az-tan eltunt. Furcsa volt ez a hirtelen csend. A Doktor korulnezett, mintha csodalkozna, hogyan ke-rult ide, aztan lassan elindult.
Az urhajo fuggolegesen allt — feher volt, feherebb a napsutotte felhoknel, es innen lentrol ugy lat-tak, hogy magasba nyulo csucsa maris a felhoket hasitja. Haromnapi nehez munka volt mogottuk.
Mar berakodtak. A domboldalon uresen maga-sodott a nagy, parabolikus lejto, amelyet az uvegfal teglaibol forrasztottak — a falbol, amellyel be akartak oket zarni. Nyolcvan meterrel a fold folott, a nyitott csapoajtoban negy ember allt. Lefele neztek. Odalent, a sargasbarna, lapos foldon ket paranyi alak latszott, az egyik kicsit vilagosabb a masiknal. Az emberek leneztek, es lattak, hogy a ket kis alak mozdulatlanul all, husz-harminc meterre a gigaszi oszlopokhoz hasonlo, enyhen szelesedo fuvokaktol.
— Miert nem mennek mar el? — turelmetlenkedett a Fizikus. — Nem tudunk elindulni!
— Nem mennek el — mondta a Doktor.
— Mit jelent ez? Nem akarjak, hogy elrepul-junk?
A Doktor tudta, mit jelent ez, de hallgatott.
A nap magasan allt. Nyugat felol tornyos felhok kozeledtek. A nyitott ajtobol, mint egy pusztasag kellos kozepen emelkedo, karcsu torony ablakabol, lattak a keklo deli hegyek felhokbe nyulo csucsait, a nagy nyugati sivatagot, a napsutotte homokbuckak tobb szaz kilometeren at huzodo savjait es a keleti dombok lilas erdotakarojat. Hatalmas terseg terult el a kek eg es az eles fenyu, delelo kis nap alatt. Az uvegfal csipkes maradvanya korulvette a dombot, a raketa arnyeka ugy vandorolt rajta, mint az oriasok naporajanak mutatoja. Mar majdnem elerte a ket paranyi alakot.
Keleten megdordult az eg — eles sivitas szelte at a levegot, es a robbanas fekete fustgombjeben a napfenynel is vakitobb lang villant fel.
— Nini! Ez valami uj — mondta a Mernok.
Ujabb dordules. A lathatatlan lovedek hangja egyre kozeledett, a pokoli sivitas korulvette oket, mintha a lovedek a raketa csucsat surolta volna.
Vagy otven meterre a hajotol felnyogott a fold, s gorongyok felhoje repult a magasba. Ereztek, hogy a raketa megingott.
— Legenyseg! — mondta a Koordinator. — Mindenki a helyere!
— De ok… — horkant fel duhosen a Vegyesz, es meg egyszer lepillantott.
A csapoajto bezarult.
A vezerloteremben nem hallatszott a dubor-ges — csak a hatrafele nezo kepernyok mutattak, hogy a homokon tuzcsokrok villannak fel. A ket vilagos pont meg mindig mozdulatlanul allt az urhajo labanal.
— Oveket bekapcsolni! — mondta a Koordinator. — Keszen vagytok?
— Keszen — hangzott egyszerre mindenfelol a valasz.
— Tizenket ora het perc. Rajthoz. Indits!
— Bekapcsolom a maglyat — mondta a Mernok.
— Elerte a kritikusat — mondta a Fizikus.
— Cirkulacio rendben — mondta a Vegyesz.
— Gravimeter a tengelyen — mondta a Kibernetikus.
A Doktor, aki egyforma tavolsagban fuggott a homoru mennyezettol es a habszivacs burkolatu padlotol, a hatso kepernyot nezte.
— Ott vannak? — kerdezte a Koordinator, es mindenki ranezett. Ez a szoveg nem tartozott a rajt szertartasahoz.
— Ott — mondta a Doktor. Az urhajo megremegett: az eddigieknel kozelebbi leglokes erte.
— Rajt! — mondta hangosan a Koordinator.
A Mernok mozdulatlan arccal beinditotta a hajtomuvet. Semmi mas nem hallatszott, csak a nagyon gyenge, tavoli robbanasok — mintha ez a hang egy masik vilagbol erkezett volna, amelyhez semmi kozuk. Aztan felhangzott egy halk, lassan erosodo, athato sivitas — minden feloldodott es szetfolyt benne, s az emberek, kisse hintazo szekukbe sullyedve, legyozhetetlen ero hatasat ereztek.
— Tuzon allunk — mondta a Mernok.
Ez azt jelentette, hogy a raketa felemelkedett a foldrol, es csak annyi izzo gazt lovell ki, hogy sajat sulyat megtartsa.
— Rendes szinergikus — mondta a Koordinator.
— Raallunk — kozolte a Kibernetikus, es a nylonzsinorok megrandultak. A lokescsillapitok teljes erovel mukodtek.
— Oxigenmaszkot! — kialtotta osztonosen a Doktor, mintha most ebredt volna fel, es maga is szajahoz rantotta a rugalmas maszkot.
Tizenket perc mulva kileptek a legkorbol. Valtozatlan sebesseggel tavolodtak a csillagos, fekete urben, egyre tagulo csigavonal menten. A mutatok, jelzolampak, muszerorak hatszaznegyven apro fenye hangtalanul luktetett a vezerloteremben. Az emberek kioldottak a biztonsagi oveket, a foldre dobtak a csatokat es kampokat, a vezerlotablahoz mentek, szinte hitetlenul fektettek ra a tenyeruket, vizsgalgattak, nem melegszenek-e valahol a vezetekek, nem hallani-e zarlatra utalo neszt, gyanakodva szimatoltak, eges, izzas szagat kerestek a levegoben, sorra neztek a kepernyoket, ellenoriztek az asztrodeziai szamitogepek mutatoit — minden olyan volt, amilyennek lennie kell, a levego tiszta, a homerseklet szabalyos, a vezer-les ugy mukodott, mintha soha nem is valt volna roncsok halmazava.
A kormanyfulkeben a Mernok es a Koordinator a terkepek fole hajolt.
A csillagterkepek nagyobbak voltak az asztal-nal, lelogtak, sokszor beszakadt a szeluk. Regen mondogattak, hogy a kormanyfulkeben nagyobb asztalra van szukseg, mert folyton ralepnek a ter-kepekre. Az asztal meg mindig ugyanaz volt.
— Lattad az Edent? — kerdezte a Mernok.
A Koordinator ranezett. Nem ertette.
— Hogyhogy lattam-e?
— Most. Nezz oda.
A Koordinator megfordult. A kepernyon, ki-oltva a kozeli csillagok fenyet, hatalmas opalcsepp ragyogott.
— Szep — mondta a Mernok. — Azert tertunk le az utunkrol, mert olyan szep volt. At akartunk repulni folotte.
— Igen — ismetelte a Koordinator —, csak at akartunk repulni folotte…
— Csodalatos fenye van. Mas bolygoke nem ilyen tiszta. A Fold egyszeruen kek.
Nem vettek le szemuket a kepernyorol. — Ott maradtak? — kerdezte halkan a Koordinator.
— Igen. Igy akarta.
— Azt gondolod?
— Biztos vagyok benne. Azt akarta, hogy in-kabb mi… es ne ok. Ez volt minden, amit tehettunk erte.
Egyikuk sem szolalt meg. Az Eden tavolodott.
— Milyen tisztan ragyog — mondta aztan a Koordinator. — De… tudod mit? A valoszinusegszamitasbol az kovetkezik, hogy meg szebbek is vannak.
