a pancelt.
— Nem rossz anyag ez a keramit — mondta viszsza sem fordulva. — Hat meg ha a fuvokakba is bepillanthatnek… — Tanacstalanul bamult fel a siksag szintje folott meredezo fuvokakra.
— Majd megnezzuk azokat is — vigasztalta a Fizikus. — De most, azt hiszem, egy kis felderito utra kellene indulni.
A Koordinator felment a domb tetejere. A napsutotte siksag minden iranyban egyforma, sima es fako volt, a messzesegben a tegnap is megfigyelt karcsu oszlopfelek meredeztek, de napvilagnal mar jol latszott, hogy nem fak. Az eg a fejuk felett kek volt, akar a foldon, a lathatar fele azonban kifejezetten zoldes szint oltott. Apro, pihe- szeru felhocskek vonultak alig eszrevehetoen eszak fele. A Koordinator a csuklojan viselt kis iranytu segitsegevel azonositotta az egtajakat.
A Doktor lehajolt, a foldet rugdosta.
— Miert nem no itt semmi? — kerdezte csodalkozva.
Ez mindenkinek szoget utott a fejebe. Valoban — a siksag csupasz volt, ameddig csak ellattak.
— Sivatagosodo videknek latszik — mondta bizonytalanul a Vegyesz. — Ott messzebb — latjatok azokat a foltokat? — egyre sargabb a talaj. Ott, ott, nyugat fele. Feltetelezem, hogy ott sivatag terul el, es a szel onnet hordja ide a homokot. Mert ezen a dombon agyagos a talaj.
— Hat errol az utobbirol alaposan meggyozod-tunk — jegyezte meg a Doktor.
— Legalabb nagy vonalakban fel kell vazolnunk az expedicio tervet — szolalt meg a Koordinator.
— Az uti keszleteink ket napra elegendoek.
— Nem nagyon, mert keves a vizunk — vetette kozbe a Kibernetikus.
— A vizzel takarekoskodnunk kell, amig itt nem talalunk. De ha oxigen van, viz is lesz. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha csillagturakat teszunk: mindig mas iranyba indulunk el a bazistol, es annyit megyunk egyenesen elore, hogy biztonsagosan es tul nagy sietseg nelkul visszaerhessunk.
— Legfeljebb harminc kilometert egy-egy iranyban — mondta a Fizikus.
— Ugy van. Ez amolyan elozetes felderites.
— Varjatok egy kicsit — szolt kozbe a Mernok, aki eddig nehany lepesre allt toluk, es latszott rajta, hogy nem a legvidamabb gondolatok foglal-koztatjak. — Nem gondoljatok, hogy tulajdonkeppen orultseget csinalunk? Szerencsetlenul jartunk egy ismeretlen bolygon. Sikerult kijutnunk az urhajobol. Es ahelyett, hogy a legfontosabb munkahoz latnank, ahelyett, hogy minden eronket a javitasra forditanank, beinditanank, amit lehet, megprobalnank kiasni a raketat es igy tovabb, egyszeruen elindulunk kirandulni, fegyver nelkul, minden vedelmi eszkoz nelkul, holott nem is sejtjuk, hogy mi varhat bennunket.
A Koordinator szotlanul hallgatta vegig. Egyik bajtarsarol a masikra nezett. Mindannyian borostasak voltak, a haromnapos szakall mar elegge elvadult kulsot kolcsonzott nekik. A Mernok szavai szemlatomast hatottak rajuk, de egyikuk sem szolalt meg, mintha az o valaszat varnak.
— Hat ember nem kepes kiasni az urhajot, Henrik — mondta, ovatosan merlegelve szavait —, ezt te is tudod. A jelenlegi helyzetben a legkisebb aggregat beinditasahoz is sok ido kell, nem is tudjuk kiszamitani, hogy mennyi. A bolygo lakott.
De semmit sem tudunk rola. Meg sem kerultuk a katasztrofa elott. Az ejszakai felteke felol koze-litettuk meg, es egy szerencsetlen tevedes folytan a gazcsovaba utkoztunk. Zuhanas kozben eljutottunk az egyenlito vonalaig. En annal a kepernyonel fekudtem, amelyik utoljara repedt meg. Lattam… vagy legalabbis ugy remlett, hogy latok valamit, ami… varosra hasonlitott.
— Errol miert nem szoltal? — kerdezte lassan a Mernok.
— Igen, miert? — kerdezte a Fizikus is.
— Mert nem vagyok biztos benne. Azt sem tudom, merre keressuk. A raketa porgott. Nem tudtam tajekozodni. Mindenesetre van valami remenyunk, ha elenyeszo is, hogy segitseget kapunk. Nem szivesen beszelek errol, de hiszen ugyis tudjatok: mindenkeppen nagyon keves az eselyunk. Azonkivul vizre van szuksegunk. A vizkeszlet tulnyomo resze elarasztotta az also szintet, es szenynyezett. Ezert ugy velem, hogy megengedhetunk magunknak bizonyos kockazatot.
— Egyetertek — mondta a Doktor.
— En is — tette hozza a Fizikus.
— Hat jo — dunnyogte a Kibernetikus, es nehany lepessel arrebb setalt, del fele bamulva, mintha nem akarna hallani, hogy mit mondanak a tobbiek. A Vegyesz bolintott. A Mernok nem szolt semmit, csak lement a dombrol, felcsatolta a hatizsakot, es megkerdezte:
— Merre?
— Eszak fele — felelte a Koordinator. A Mernok elindult, a tobbiek kovettek. Amikor nehany perc mulva korulneztek, a dombocska mar alig latszott — csak az urhajo teste rajzolodott az egre, mint egy tabori agyu csove.
Nagy volt a hoseg. Amint haladtak, arnyekuk egyre rovidult, cipojuk a homokba melyedt, csak az egyenletes leptek es a felgyorsult lelegzetvetel nesze hallatszott. Egyre kozelebb jutottak az egyik oszlopfelehez, azok kozul, amelyeket a sotetben faknak veltek. Lassitottak. A szurkesbarna talajbol fuggoleges torzs emelkedett ki, szurke, mint az elefant bore, es tompa, femes fenyu. Ez a torzs, amely lent nem volt vastagabb egy ferfikarnal, felul kehelyszeruen kiszelesedett. Odafenn, mintegy ket meterre a foldtol, a kehely laposan szetterult.
Nem lathattak, hogy felul nyitott-e vagy sem. A kepzodmeny teljesen mozdulatlan volt.
Az emberek nehany meterre a kulonos valamitol megalltak, csak a Mernok indult fele osztonosen, es mar emelte a kezet, hogy megerintse a “fatorzset”.
— Allj! — kialtott ra a Doktor.
A Mernok osszerezzent es visszalepett. A Doktor a karjanal fogva hatrabb huzta, aztan felvett a foldrol egy babszemnel nem nagyobb kavicsot, es feldobta a levegobe. A kavics meredek ivet irt le, es egyenesen a kisse rancos, lapos kehely tetejere esett. Valamennyien osszerezzentek, olyan heves es varatlan volt a reakcio. A “kehely” meg-vonaglott, osszezarult, szisszenes hallatszott, mintha gazt eresztenenek ki, es a most lazasan remego, szurkes oszlop mindenestul eltunt, mintha a fold beszivta volna. A helyen maradt nyilast egy pillanatig suru, habzo, barna folyadek toltotte meg, aztan a tetejen homokszemek kezdtek uszni, a homokreteg egyre vastagabb lett, es tovabbi nehany masodperc mulva a nyilasnak mar nyoma sem maradt; a homokos talaj felszine ugyanolyan sima volt, mint koros-korul. Meg fel sem ocsudtak az amulatbol, amikor a Vegyesz felkialtott:
— Oda nezzetek!
Korulneztek. Az iment alig szaz meterre toluk meg harom vagy negy hasonlo karcsu, magas kepzodmeny allott — es most egyiket sem lattak tobbe.
— Mind eltunt?! — kialtott fel a Kibernetikus.
Eroltette a szemet, de a “kelyheknek” a legcsekelyebb nyomat sem talalta. A nap egyre forrobban tuzott, perzselo volt a hoseg. Tovabbmentek.
Egy ora mulva mar hosszu karavanna huzodtak szet. Elol haladt a Doktor, most o vitte a hati-zsakot, nyomaban a Koordinator. A menetet a Vegyesz zarta le. Valamennyien kigomboltak a kezeslabasukat, nemelyikuk az ujjat is felhajtotta, csorgott roluk a veritek, kiszaradt szajjal, lassan vonszoltak magukat a siksagon. A lathataron hosszu, vizszintes csik kodlott fel.
A Doktor megallt, es bevarta a Koordinatort.
— Mit gondolsz, mennyit tettunk meg?
A Koordinator hatranezett, a nappal szembe, arrafele, ahol az urhajot hagytak. Mar nem latszott.
— A bolygo sugara kisebb, mint a Folde — mondta. Krakogott, zsebkendojevel megtorolte az arcat. — Korulbelul nyolc kilometert tettunk meg — mondta vegul.
A Doktor osszehunyoritotta duzzadt szemhejat.
Fekete hajan vaszonsapkat viselt, amelyet idon-kent megnedvesitett a kulacsabol.
— Hat ez tiszta orulet! — mondta egyszerre csak, es varatlanul elmosolyodott. Mind a ketten arrafele neztek, ahol nemregen meg az urhajo rajzolodott a lathatar fole apro, ferde vonalkent. Most azonban csak a “kelyhek” messzirol halvany-szurke, vekony sziluettje latszott. Megint elobujtak, nem tudni, mikor. A menet tobbi tagja odaert. A Vegyesz a foldre dobta a tekercsbe csavart satorlapot, es leult, vagy inkabb lerogyott ra.
— Nem nagyon mutatkoznak az itteni civilizacio nyomai — jegyezte meg a Kibernetikus, a zse-beiben kutatva. Megtalalta a gyurott csomagolasu vitamintablettakat, es mindenkit megkinalt.
— A Foldon nem talalnank ilyen kihalt videket, igaz? — tette hozza a Mernok. — Nincs itt se ut, se valamifele repulo masina…
