a fold kereken, ott ult az asztalanal. O volt egyben az egyik legjelentektelenebb kulseju es legszigorubb is, es alig tudtam megallni, hogy meg ne csipkedjem.
— Gwendolyn! Te sugarzoan bajos jelenseg! Repulj velem a verlaborba! — szolitottam fel, amikor beleptem az irodaba.
A szoba masik vege fele biccentett.
— A targyaloban vannak — tajekoztatott rezzenestelen arccal.
— Ezt vegyem nemnek?
Ket centivel jobbra billentette a fejet.
— Ott az ajto — kozolte velem. — Mar varnak.
Es valoban. A targyaloasztal vegen Matthews kapitany ult egy pohar kaveval es helytelenito arckifejezessel. Az asztal korul Deborah es Doakes, Vince Masuoka, Camilla Figg es a negy egyenruhas rendor foglalt helyet, akik eppen lezartak a rettenet kicsiny hazanak kornyeket, amikor odaertunk. Matthews biccentett felem, es megkerdezte:
— Mindenki itt van?
Doakes levette rolam rosszindulatu tekintetet, es valaszolt.
— A mentosok.
Matthews megrazta a fejet.
— Ez nem a mi problemank. Valaki majd beszel veluk kesobb. — Megkoszorulte a torkat, es lenezett, mintha egy lathatatlan szovegkonyvvel egyeztetne. — Rendben — mondta vegul, es ismet megkoszorulte a torkat. — Az, oo, az esemenyre, ami az, oo, az eszaknyugati Negyedik utcaban kovetkezett be, a legmagasabb szintu titoktartasi kotelezettseg vonatkozik. — Felnezett, es egy pillanatra ugy lattam, imponal neki a dolog. — A legmagasabb szintu — ismetelte meg. — Onok, akik itt megjelentek, kotelesek magukban tartani mindent, amit lathattak, hallottak, vagy amit az esemennyel es a helyszinevel kapcsolatban tudni velnek. Semmifele modon nem nyilatkozhatnak rola, sem hivatalosan, sem maganemberkent. — Doakesra nezett, aki bolintott, majd vegignezett rajtunk az asztal korul. — Ebbol kifolyolag, oo…
Matthews kapitany szunetet tartott, es osszerancolta a homlokat, ahogy radobbent, hogy „ebbol kifolyolag” valojaban nincs semmi mondanivaloja szamunkra. Retorikai tehetsegevel kapcsolatos hirnevet szerencses modon mentette meg, hogy ekkor kinyilt az ajto. Mindnyajan odafordultunk.
Az ajtonyilast egy nagyon nagydarab ember toltotte ki egy nagyon szep oltonyben. Nem viselt nyakkendot, es ingenek a felso harom gombja ki volt gombolva. Egy gyemant kisujjgyuru szikrazott a bal kezen. Hullamos, muveszien osszekocolt haja volt. Negyvenvalahany evesnek nezett ki, es az ido nem bant kegyesen az orraval. Egy sebhely futott vegig a jobb szemoldoken, es egy masik az alla oldalan, de ezek osszkepe inkabb dekoracios elem benyomasat keltette, mintsem rut torzulaset. Vidam vigyorral es ragyogo, ures kek szemekkel nezett vegig rajtunk, a dramai hatas kedveert egy pillanatra megtorpant az ajtoban, majd az asztal vegere emelte a tekintetet, es megszolalt.
— Matthews kapitany?
A kapitany meglehetosen nagydarab ember volt, es ferfias is a maga jolfesult modjan, de az ajtoban allo ferfihoz kepest kicsinek, sot, femininnek tunt, amit szerintem o is erzett. Ennek ellenere megfeszitette ferfias allkapcsat, es valaszolt.
— Ugy van.
A nagydarab pasas Matthewshoz vonult, es kezfogasra emelte a tenyeret. — Orulok, hogy talalkoztunk, kapitany. Kyle Chutsky vagyok. Telefonon beszeltunk. — Mikozben kezet raztak, korbenezett az asztal korul, es — mielott visszanezett volna Matthewsra — egy pillanatra megakadt a tekintete Deborahn. De egy fel masodperccel kesobb visszarantotta a fejet, es osszeneztek Doakesszal, csak egy pillanatra. Egyikuk sem mondott semmit, nem mozdultak, nem randultak meg, nem csereltek nevjegykartyat, de teljesen biztos voltam benne, hogy ismerik egymast. Anelkul, hogy ezt barmi modon beismerte volna, Doakes lesutotte a szemet az asztalra, Chutsky pedig ismet a kapitanyra forditotta a figyelmet. — Nagyszeru reszlege van itt, Matthews kapitany. Csak jokat hallottam magukrol, fiuk.
— Koszonom… Mr. Chutsky — valaszolta Matthews mereven. — Helyet foglal?
Chutsky szelesen, elbuvoloen ramosolygott.
— Koszonom, igen — felelte, es leult a Deborah melletti ures szekre. Deb nem fordult oda, hogy megnezze maganak, de vele szemben ulve jol lattam, hogy lassan elvorosodik, a nyakatol egeszen a tarkojaig.
Es ekkor meghallottam, ahogy egy csendes kis hang megkoszoruli a torkat Dexter agyanak hatso traktusaban, es megszolal: „Elnezest, csak egy pillanat. Mi a csuda is folyik itt most?” Talan valaki egy kis LSD-t rakott a kavemba, mert az egesz nap kezdett olyannak tunni, mint a Dexter Csodaorszagban. Miert vagyunk itt egyaltalan? Ki az a leharcolt megjelenesu pasas, akitol Matthews ideges lett? Honnan ismeri Doakest? Es minden fenyes, ragyogo es hegyes dolog szerelmere, mitol valt Deborah arca olyan elonytelenul vorosse?
Gyakran talalom magam olyan helyzetben, amelyben ugy tunik, mintha mindenki mas elolvasta volna a hasznalati utasitast, szegeny Dexter pedig sotetben tapogatozik, es meg az „A” jelzesu csavart sem tudja beilleszteni a „B” jelzesu lukba. Ezek altalaban valamifele emberi erzelemmel kapcsolatosak, valami olyasmivel, amit altalaban mindenki megert. Szerencsetlen modon Dexter maskepp van osszerakva, mint a vilagegyetem tobbi resze, es se nem erzi, se nem erti az ilyesfajta dolgokat. Semmit nem tehetek azonkivul, hogy begyujtok par gyors benyomast, amelyek esetleg segithetnek eldonteni, milyen arcot vagjak, amig arra varok, hogy a dolgok visszaalljanak a megszokott kerekvagasukba.
Vince Masuokara neztem. Valoszinuleg kozelebb alltam hozza, mint barki mas a labortechnikusok kozul, es nem csak azert, mert felvaltva hoztunk egymasnak fankot. O is olyannak tunt, mintha vegigszineszkedne az egesz eletet, mintha vegignezett volna egy videosorozatot, hogy megtanulja, hogyan kell mosolyogni es emberekkel beszelgetni. O nem olyan tehetseges szinesz, mint en, es az eloadasa soha nem olyan meggyozo, de egy bizonyos lelki rokonsagot ereztem vele.
Most eppen idegesnek tunt es riadtnak, es lathatoan erosen probalkozott, hogy nyeljen egyet, de nem igazan sikerult neki. Ebbol szamomra nem derult ki semmi.
Camilla Figg vigyazzban ult, es a vele szemben levo fal egy pontjara meredt. Az arca sapadt volt, de mindket oldalan megjelent egy kicsi, nagyon kerek voros folt.
Deborah, mint mar emlitettem, megrogyva ucsorgott a szeken, es ugy tunt, minden energiajat lefoglalja az elvorosodes.
Chutsky tenyerrel csapott egyet az asztalra, nagy, boldog mosollyal korbenezett, es megszolalt.
— Szeretnem mindnyajuknak megkoszonni az egyuttmukodest. Nagyon fontos, hogy titokban tartsuk a dolgot, amig az embereim el nem tudnak kezdeni foglalkozni az uggyel.
Matthews kapitany megkoszorulte a torkat.
— Hmm. En, ooo…, feltetelezem, on azt szeretne, ha folytatnank a nyomozoi rutineljarasok lefolytatasat, es a…, ooo… tanukihallgatasokat es a tobbit.
Chutsky lassan megrazta a fejet.
— Egyaltalan nem. Azt akarom, hogy az osszes embere azonnal tunjon el a kepbol. Szeretnem, ha az egesz ugy megszunne letezni es egyszeruen eltunne — ami a maga reszleget illeti, kapitany. Azt akarom, hogy az egesz eset valjon meg nem tortentte.
— On veszi at a nyomozast? — kerdezte Deborah.
Chutsky ranezett, es szelesebbe valt a mosolya.
— Pontosan — valaszolta. Es valoszinuleg a vegtelensegig mosolygott volna ra, ha meg nem szolal Coronel tiszt, az a zsaru, aki a verandan ult a zokogo, oklendezo idosholggyel. Most megkoszorulte a torkat, es azt mondta:
— Igen, oke, csak egy pillanatra — nemi ellensegesseggel a hangjaban, amitol alig hallhato akcentusa hangsulyosabba valt. Chutsky odafordult, hogy megnezze maganak, meg mindig mosolyogva. Coronel zavarba jott, de allta Chutsky vidam pillantasat. — Meg akarja akadalyozni, hogy elvegezzuk a munkankat?
— A maguk munkaja az, hogy szolgaljanak es vedjenek — valaszolta Chutsky. — Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy vedjek meg az informaciot, es szolgaljanak engem.
— Ez baromsag — jelentette ki Coronel.
— Mindegy, hogy micsoda — kozolte Chutsky. — Akkor is ezt fogjak tenni.
— Ki a fasz maga, hogy ilyet mondjon nekem?
Matthews kapitany ujjheggyel megkocogtatta az asztalt.
