maganak. Ezutan csak ucsorgott, amig oda nem ertunk Fowey Rockhoz, es en le nem lassitottam. Uresbe tettem a motort, atdobtam a horgonyt a palankon, es megvartam, hogy leerjen, mielott kikapcsoltam volna a motort.
— Hat itt volnank, Cody — mondtam. — Ideje, hogy vegezzunk par hallal. Eleresztett egy ritka mosolyt.
— Oke — valaszolta.
Tagszemu erdeklodessel figyelt, ahogy megmutattam neki, hogyan kell horogra tuzni a rakokat. Ezutan o is megprobalta, nagyon lassan es ovatosan tolva be a horgot, amig ki nem bukkant a rakbol a hegye. Ekkor ranezett a horogra, majd vissza ram. Biccentettem, mire visszanezett a rakra, es megerintette azt a helyet, ahol a horog attorte a panceljat.
— Rendben van — mondtam. — Most dobd be a vizbe. — Felnezett ram. — Ott vannak ugyanis a halak — tettem hozza. Cody bolintott, kilogatta a botjat a viz fole, es megnyomta a kiengedo gombot a kis Zebco orsojan, hogy a csali a vizbe pottyanjon. En is bedobtam a sajatomat, majd csak uldogeltunk ott, es lassan ringattak bennunket a hullamok.
Neztem, ahogy Cody harcias, am ures tekintettel, osszpontositva horgaszik. Talan a viz es egy kisfiu jelenlete miatt, de nem tudtam kiverni a fejembol Reikert. Noha nem volt lehetosegem biztonsagosan kihallgatni, de felteteleztem, hogy bunos. Mikor fogja vajon megtudni, hogy MacGregor eltunt, es mit tesz akkor? Az latszott a legvaloszinubbnek, hogy bepanikol es megprobal eltunni — de minel tobbet gondolkoztam rajta, annal tobb ketseg merult fel bennem. Az emberek osztonosen irtoznak attol, hogy otthagyjak ez egesz eletuket, es ujrakezdjek valahol mashol. Talan csak ovatosabb lesz egy ideig. Es ha igy van, akkor addig is azzal mulathatom az idot, hogy a meglehetosen exkluziv hataridonaplomban uj bejegyzest teszek azzal az illetovel kapcsolatban, aki az eszaknyugati Negyedik utca Vonito Zoldsegeert felelos, es attol, hogy ez ugy hangzik, mint egy Sherlock Holmes- novella cime, meg egyaltalan nem lesz kevesbe surgeto a dolog. Valahogy semlegesitenem kell Doakest. Valahogy, valamilyenmodon, valamikor mostanaban muszaj lesz…
— Te leszel az apukam? — kerdezte varatlanul Cody.
Szerencsere semmi nem volt a szamban, ami ciganyutra mehetett volna, de egy pillanatra megis gombocot ereztem a torkomban, korulbelul akkorat, mint a karacsonyi pulyka. Amikor megint kaptam levegot, annyit sikerult kinyognom:
— Miert kerdezed?
Cody meg mindig nem vette le a szemet a horgaszbotjarol.
— Anya azt mondta, hogy lehet — valaszolta.
— Tenyleg? — kerdeztem, o pedig bolintott, anelkul, hogy felnezett volna.
Beleszedultem a gondolatba. Mi jarhat Rita fejeben? Annyira elmerultem a kemeny munkaban, hogy lenyomjam Doakes torkan az aleletemet, hogy soha nem gondolkoztam el azon, mit tervez Rita. Pedig ugy tunik, el kellett volna. Tenyleg lehetseges volna, hogy azt hiszi… elkepzelhetetlen. De feltetelezem, egy emberi leny szamara van benne valami furcsa logika. Szerencsere en nem vagyok emberi leny, es a gondolat teljesen bizarrnak tunt szamomra. Anya azt mondta, hogy lehet? Hogy lehet, hogy en leszek Cody apja? Ami azt jelenti, hogy, ize…
— Hat — mondtam, ami nagyon szellemes inditasnak szamitott, figyelembe veve, hogy fogalmam nem volt, hogyan folytassam. Szerencsere, amint radobbentem, hogy semmi olyasmi nem fog kijonni a szamon, ami akar tavolrol is emlekeztetne egy koherens valaszra, Cody botjanak a vege vad rangatozasba kezdett. — Kapasod van! — kialtottam fel, es a kovetkezo par percben minden osszpontositasara szuksege volt ahhoz, hogy megtartsa a botot, mikozben a damil lefele berregett az orsojarol. A hal boszen csapkodva cikazott jobbra, balra, a csonak ala, majd egyenesen a horizont fele. De lassan, a hal hosszu szokesei ellenere, Codynak sikerult kemeny munkaval kozelebb hoznia a csonakhoz. Elmagyaraztam neki, hogy tartsa magasba a bot veget, tekerje fel a damilt, iranyitsa oda a halat, ahol megtudom fogni a zsinort es be tudom emelni a zsakmanyt a csonakba. Cody nezte, ahogy a hal leplaccsan a fedelzetre, meg mindig vadul csapkodva villas farkaval.
— Ez egy makrela — mondtam. — Nagyon vad hal. — Lehajoltam, hogy kiszedjem belole a horgot, de a hal annyira tiltakozott, hogy eselyem sem volt megfogni. Vekony kis verpatak csordult ki a szajabol a szep tiszta feher fedelzetemre, es ez elborzasztott. — Fuj — mondtam. — Azt hiszem, lenyelte a horgot. Ki kell vagnunk. — Kivettem a filezokest a fekete muanyag tokjabol, es leraktam a padlora. — Veres lesz — figyelmeztettem Codyt. Nem szeretem a vert, es nem akartam, hogy veres legyen a hajom, meg ha csak egy hal vererol van is szo. Ket lepessel odamentem a vizhatlan szekrenyhez, es elovettem egy regi torulkozot, amit takaritasi celokra tartottam.
— Hahh — hallottam meg a kis hangot magam mogott. Megfordultam.
Cody felvette a kest, megszurta a halat, figyelte, ahogy megprobal elmenekulni a pengetol, majd gondosan megint beleszurta a hegyet. Ezuttal melyen beledofte a kest a hal kopoltyujaba, mire egy kis vertocsa froccsent a fedelzetre.
— Cody — szolaltam meg.
Felnezett ram, es csodak csodaja, elmosolyodott.
— Szeretek horgaszni, Dexter — mondta.
10. FEJEZET
Hetfo reggelig nem sikerult beszelnem Deborahval. Tobbszor felhivtam, es bar mar olyan tokeletesen megtanultam uzenetrogzitojenek dallamat, hogy el tudtam volna dudolni, nem vette fel a telefont. Ezt rendkivul frusztralonak talaltam; itt alltam egy lehetseges megoldassal arra, hogy kiszabaduljak Doakes markabol, es nem jutottam vele a telefonon tul. Szornyu masoktol fuggeni.
De kitarto vagyok es turelmes, hogy a tobbi cserkeszerenyemrol ne is beszeljek. Tobb tucat uzenetet hagytam, mind vidam volt es szellemes, es ez a pozitiv hozzaallas valoszinuleg mukodott, mert vegul valaszt kaptam.
Epp akkor ultem le a szekembe, hogy befejezzem a jelentesemet egy hetkoznapi kettos emberolesrol. Semmi kulonos, csak egy fegyver, valoszinuleg egy machete, es par percnyi vad onfeledtseg. Mindket aldozat az agyban kapta az elso sebeket, ahol lathatoan
De ez a konkret eset rendkivul mocskos munka volt. A mennyezeti ventilatoron is talaltam verfoltokat, amelyek valoszinuleg a macheterol kerultek oda, amikor a gyilkos felemelte a kezet ket dofes kozott. Es mivel a ventilator eppen ment, a szoba tavolabbi sarkait is osszefrocskolte.
Dexternek nehez napja volt. Eppen megprobaltam szepen megfogalmazni egy bekezdest arrol, hogy ami tortent, az valoszinuleg az volt, amit „hirtelen felindulasnak” nevezunk, amikor megcsorrent a telefonom.
— Szia, Dex — szoltak bele annyira nyugodt, mar-mar almos hangon, hogy beletelt egy pillanatba, amig rajottem, hogy Deborah az.
— Hat, hat — mondtam. — Szoval a halalhiredet kelto pletykak tuloztak.
Nevetett, es ez is olyan felszabadult, konnyed kacagas volt, egyaltalan nem hasonlitott a szokasos eles horkantasaira.
— Igen — mondta. — Elek. De Kyle nagyon lefoglal.
— Emlekeztesd a munka torvenykonyvere, hugi. Meg az ormestereknek is szukseguk van pihenesre.
— Mmm, nem is tudom — valaszolta. — Egeszen jol megvagyok nelkule. — Ezzel eleresztett egy torokbol jovo, ket szotagos kaccantast, ami annyira nem volt ra jellemzo, mintha arra kert volna, hogy mutassam meg, hogyan kell profi modon atvagni egy elo emberi csontot.
Azon gondolkoztam, mikor hallottam utoljara olyasmit Deborahtol, hogy jol van, ugy, hogy komolyan is gondolta. Nem jutott eszembe.
— Nagyon mas vagy, mint altalaban — mondtam. — Mi a csuda utott beled?
Ezuttal kicsit hosszabban nevetett, de ugyanolyan boldogan.
