pillanatig ugy tunt, mintha felismertek volna egymast.
— Nekem ez nem tunt fel — rancolta a homlokat Deborah.
— Minden energiadat lekototte az elpirulas — kozoltem vele. Erre megint elpirult, amit meglehetosen redundans magatartasnak veltem. — Es kulonben is, Doakes volt az egyetlen, aki tudta, kit kell hivni, amikor meglatta a helyszint.
— Doakes tud dolgokat — ismerte el Chutsky. — Meg katonakorabol.
— Milyen dolgokat? — kerdeztem. Chutsky, vagy legalabbis a napszemuvege hosszan nezett ram. Megkocogtatta az asztalt azzal a buta kis kisujjgyuruvel, es a napfeny megcsillant a kozepen levo nagy gyemanton. Amikor vegre megszolalt, ugy tunt, mintha hirtelen tiz fokkal hidegebb lett volna az asztalunk korul.
— Baratom — mondta —, en nem akarom, hogy bajba kerulj, de ezt az ugyet hagyd beken. Vonulj vissza. Keress mas hobbit. Vagy nyakig merulsz a szarba, es akkor viszont lehuznak a vecen. — Egy pincer tunt fel Kyle konyokenel, meg mielott valami szellemessel vissza tudtam volna vagni neki. Chutsky napszemuvege egy hosszu pillanatig meg engem nezett, majd visszaadta az etlapot a pincernek. — A Bouillabaisse nagyon jo itt — dicserte a francia halaszlevet.
Deborah a het hatralevo reszeben eltunt, ami egyaltalan nem tett jot az onbizalmamnak, mert barmilyen nehezemre is esett elismerni, segitseg nelkul nem juthattam semmire. Nem tudtam kitalalni semmifele alternativ tervet arra, hogyan razhatnam le Doakest. Meg mindig allandoan ott volt, a fa alatt parkolt, a lakasommal szemben, kovetett Rita hazaig, nekem pedig nem voltak valaszaim. Egykor buszke agyam a sajat farkat kergette, es csak a levegot tudta elkapni.
Ereztem, ahogy a Sotet Utas zavarog es nyoszorog es erolkodik, hogy elomaszhasson es atvehesse a kormanyt, de Doakes, aki mindig ott bamult a szelvedo mogul, arra kenyszeritett, hogy lenyuljak, es felvegyek meg egy sort. Tul kemenyen es tul regota dolgoztam a tokeletes kis eletemen ahhoz, hogy most feladjam. Az Utas es en tudunk meg egy kicsit varni. Harry onfegyelemre tanitott, ami most at fog segiteni a boldogabb napokig.
— Turelem — mondta Harry, majd belekohogott egy zsebkendobe. — A turelem fontosabb, mint az okossag. Okosnak mar most okos vagy, Dex.
— Koszonom — valaszoltam. Udvariassagbol tettem, tenyleg, mert egyaltalan nem ereztem jol magam ott, Harry kortermeben ucsorogve. Gyogyszerek, fertotlenito es vizelet szaga keveredett az elfojtott fajdalom es a klinikai halal levegojeben, es azt kivantam, barcsak lennek barhol mashol, csak ne itt. Persze zoldfulu kis szornyetegkent fel sem merult bennem, hogy esetleg Harry is ugyanezt kivanja.
— A te esetedben meg ovatosabbnak kell lenni, mert te azt hiszed, eleg okos vagy ahhoz, hogy barmit megussz — mondta. — De nem vagy az. Senki nem az. — Megint kohogoszunetet tartott, es ezuttal hosszabban es melyebbrol csinalta. igy latni Harryt, az elpusztithatatlan, szuperzsaru Harryt, reszketve, vorosodve es a kuszkodestol konnyes szemekkel, szinte kibirhatatlan volt. Masfele kellett neznem. Amikor egy pillanattal kesobb visszaneztem ra, Harry ismet engem figyelt.
— Ismerlek, Dexter. Jobban, mint ahogy te ismered magad. — Es ezt konnyeden el is hittem, amig nem folytatta. — Alapvetoen jo fiu vagy.
— Nem, nem vagyok az — valaszoltam, mikozben azokra a csodalatos dolgokra gondoltam, amelyeket meg nem volt szabad megtennem; mar maga a teny is, hogy meg akartam tenni oket, tobbe-kevesbe kizarta velem kapcsolatban a josag lehetoseget. Arrol nem is beszelve, hogy a legtobb pattanasos, hormonoktol pezsgo, korosztalyombeli kolyok, akiket jo fiunak tartottak, nem hasonlitottak ram jobban, mint egy orangutan. De Harry hallani sem akart errol.
— De igen, az vagy — mondta. — Es hinned kell abban, hogy az vagy. Helyen van a szived, Dex — folytatta, es ezzel belezuhant egy igazan eposzi harcba a kohogessel. Ugy tunt, percekig tart, utana elgyengulten dolt vissza a parnajara. Egy pillanatra lehunyta a szemet, de amikor megint kinyitotta, acelosan Harry-kek volt a tekintete, ragyogobb, mint haldoklo arcanak halvanyzoldjeben valaha is. — Turelem — mondta. Es erovel ejtette ki a szot, a rettenetes fajdalom es gyengeseg ellenere. — Meg mindig sokat kell tanulnod, nekem pedig mar nincs sok idom, Dexter.
— Igen, tudom — valaszoltam.
Lehunyta a szemet.
— Eppen erre gondoltam — mondta. — Azt kellene mondanod, nem, ne aggodj, rengeteg idod van meg.
— De hat nincs — valaszoltam, nem tudva pontosan, hova akar kilyukadni.
— Nem, valoban nincs — mondta. — De az emberek megjatsszak magukat. Hogy jobban erezzem magam.
— Es ettol jobban erezned magad?
— Nem — felelte, es ismet kinyitotta a szemet. — De az emberi viselkedest nem kozelitheted meg logikusan. Turelmesnek kell lenned, figyelned kelles varnod. Kulonben hibazni fogsz. Elkapnak, es… A fele oroksegem. — Megint lehunyta a szemet, es kihallottam a hangjabol a kuszkodest. — A hugodbol jo rendor lesz. Beloled — mondta, mikozben lassan es kicsit szomoruan elmosolyodott —, beloled valami mas lesz. Valodi igazsagszolgaltato. De csak akkor, ha megvan hozza a turelmed. Ha nem kedvez az alkalom, Dexter, vard ki a sorod.
Ez az egesz nagyon nyomasztonak tunt egy tizennyolc eves zoldfulu szornyetegnek. A leghobb vagyam az volt, hogy megtegyem. Olyan egyszeru lenne. Elmenni tancolni a holdfenyben, ahol a fenyes penge szabadon uszik — konnyen, oly termeszetesen es edesen —, atvagni minden zagyvasagon, egyenesen a dolgok szivebe. De nem tehettem. Harry megnehezitette a dolgom.
— Nem tudom, mit fogok csinalni, ha meghalsz — mondtam.
— Nem lesz semmi baj.
— Olyan sok mindent meg kell jegyeznem.
Harry kinyujtotta a kezet, es megnyomta a gombot, ami egy kabelen logott az agya mellett.
— Meg fogod jegyezni oket — mondta. Kiejtette a kezebol a kabelt, es ahogy az visszaesett az agy melle, olyan volt, mintha az kiszivta volna belole az utolso erejet is. — Megjegyzed. — Ezutan lehunyta a szemet, es egy pillanatra egyedul maradtam a szobaban. Majd beviharzott a nover egy injekcios tuvel, es Harry kinyitotta a fel szemet. — Nem tehetjuk mindig azt, amirol ugy gondoljuk, hogy meg kell tennunk. Ugyhogy amikor semmit nem tudsz tenni, akkor varjal — mondta, es kinyujtotta a karjat az injekciohoz. — Nem szamit, mennyi… nyomast… erzel.
Neztem, ahogy ott fekszik, es rezzenestelenul fogadja a tut, tudvan, hogy csak atmeneti megkonnyebbulesre szamithat, hogy kozeledik a vegzete, amelyet nem tud megallitani — es azt is tudvan, hogy nem fel, es ezt is rendesen vegig fogja csinalni, ahogy az eletben mindent rendesen vegigcsinalt. Es en is tudtam. Harry megertett engem. Az idok vegezeteig nem lesz soha senki mas, aki megertene engem. Csak Harry.
Ha valaha is ember szerettem volna lenni, az csak azert volt, hogy jobban hasonlithassak ra.
11. FEJEZET
Ugyhogy turelmes voltam. Nem volt konnyu, de ez volt Harry Utja. Hadd maradjon bennem csendben es nyugalomban a ragyogo acelrugo, hadd varjon, figyeljen, hagyjuk az edes es forro elsutobillentyut hideg dobozaban biztosan bezarva, amig el nem jon a Harry-megfelelo-ido arra, hogy kicikazhasson es vegigduboroghessen az ejszakaban. Elobb vagy utobb megnyilik egy kiskapu, amelyen atvethetjuk magunkat. Elobb vagy utobb talalok ra modot, hogy Doakest pislogasra kesztessem.
Vartam.
Persze vagyunk paran, akiknek ez nehezebb, mint a tobbieknek, es tobb nap is eltelt addig a szombat reggelig, amikor vegre megszolalt a telefonom.
— A francba — mondta Deborah kulonosebb felvezetes nelkul. Mar-mar megkonnyebbules volt hallani, hogy visszatert ismeros, mogorva hangulataba.
— Jol, koszonom, es te? — kerdeztem.
— Kyle megorjit — valaszolta. — Azt mondja, semmit nem tehetunk azonkivul, hogy varunk, de azt mar nem arulja el, mire varunk. Eltunik tiz-tizenket orara, es nem mondja el, hova megy. Aztan folytatjuk a varakozast.
