nem lattam hangtalan parbeszedet, es ez a konkret eset szedito volt. Deb szemei aggodva ugraltak Kyle arcanak bal felerol a jobbra, majd vissza a balra. Kyle egyszeruen csak nezte, nyugodtan, pislogas nelkul. Az egesz elegans volt es lenyugozo, es majdnem annyira erdekes, mint a teny, hogy Debs nyilvanvaloan megfeledkezett arrol, hogy o vezet.
— Felbe kell szakitsalak titeket — mondtam. — De jol latom, hogy az egy sort szallito teherauto ott elol?
Deb visszakapta a fejet az utra, es a fekre taposott, meg eppen idoben ahhoz, hogy elkeruljuk az utkozest egy rakomany vilagos Millerrel.
— Hazkutatast fogok elrendelni abban a hazban. Holnap — mondta.
— Rendben — valaszolta Chutsky.
— Te pedig kidobod azt a nejlonzacskot.
Chutskyn meglepetes tukrozodott.
— Ket rongyomba kerult — mondta.
— Kidobod — ismetelte meg Deb.
— Rendben — valaszolta Chutsky. Megint egymasra neztek, ram bizva azt, hogy figyeljem a vegzetes sorszallito teherautokat. Ennek ellenere jo volt latni, hogy minden rendbe jott, es visszaallt a harmonia az univerzumban, ugyhogy abban a tudatban folytathatjuk a het ocsmany szornyetegenek felkutatasat, hogy a szerelem mindent legyoz. Szoval nagy megnyugvas volt vegighajtani a South Dixie autopalyan, mialatt lassan alabbhagyott a zaporeso. Ahogy a nap elobukkant a felhok kozul, befordultunk egy utra, ami a kis utcak zegzugos halozataba vezetett, a Mount Trashmore neven ismert gigantikus szemetkupac arnyekaban.
A haz, amelyet kerestunk, az utolso hazsorban volt, a civilizacio es a mindent eluralo szemet vilaganak peremen. Egy kor alaku utca kanyarulataban allt, es ketszer elmentunk elotte, mielott meggyozodtunk volna arrol, hogy tenyleg ez-e az a cim. Egy szereny harom haloszobas hajlekrol volt szo, feher szegelyu halvanysargara festett fallal, szepen gondozott gyeppel. Nem lattunk autot a felhajtojan vagy a kocsibeallon, es egy „ELADO” tabla allt a kertjeben, amelyre elenkpiros betukkel ra volt irva, hogy „ELADVA!”.
— Talan meg nem koltozott be — mondta Deborah.
— Valahol laknia kell — jelentette ki Chutsky, es ezzel nehez lett volna vitaba szallni. — Parkolj le. Van nalad irotabla?
Deborah homlokat rancolva leparkolt.
— Az ules alatt. A jelenteseimhez kell.
— Majd vigyazok, hogy ne maszatoljam ossze — mondta Chutsky, majd egy masodperces kotoraszas utan elohuzott egy sima fem irotablat, amelyhez egy koteg hivatalos nyomtatvany volt odatuzve. — Tokeletes — jelentette ki. — Adj egy tollat.
— Mire keszulsz? — kerdezte Deb, mikozben odanyujtott neki egy olcso feher golyostollat, kek kupakkal.
— Az irotablas pasasokat nem szoktak megallitani — vigyorgott Chutsky. Es meg mielott barmelyikunk barmit is mondhatott volna, kiszallt az autobol, es hatarozott, kilenctol-otig-burokrata leptekkel felsetalt a rovid kocsifelhajton. Feluton megallt, ranezett az irotablara, lapozott parat, es beleolvasott az egyik papirba, majd felnezett a hazra es megcsovalta a fejet.
— Ugy tunik, nagyon ert hozza — mondtam Deborahnak.
— Hat remelem is — valaszolta. Csocsalni kezdte a kovetkezo kormet, bennem meg feltamadt az aggodalom, hogy nemsokara elfogynak.
Chutsky a papirjait nezegetve folytatta utjat a felhajton, lathatoan boldog tudatlansagban afelol, hogy koromdeficitet idez elo a mogotte allo autoban. Termeszetesnek tunt es raerosnek, es az latszott rajta, hogy rengeteg gyakorlata lehet vagy az okvetetlenkedesben, vagy a suskusban — attol fuggoen, melyik kifejezes jellemzi jobban a hivatalosan szentesitett, sotet ugyleteket. Debs pedig miatta ragja a kormet es hajt bele kis hijan sorszallito teherautokba. Talan vegul is meg sincs ra olyan jo hatassal, bar orom volt latni, hogy vegre talalt egy masik alanyt, akire savanyu pofakat vaghat es akit alnokul utogethet. Barmikor szivesen atadom a kek foltok birtoklasanak lehetoseget barkinek.
Chutsky megallt a bejarati ajto elott, es valamit felirt. Ezt kovetoen, bar nem lattam, hogy csinalta, valahogy kinyitotta az ajtot es bement. Az ajto bezarult mogotte.
— A francba — szolalt meg Deborah. — Betores es birtokhaboritas. Legkozelebb valoszinuleg egy repulogepet fogunk elteriteni.
— Mindig is el akartam menni Havannaba — mondtam segitokeszen.
— Ket perc — jelentette ki velosen. — Aztan hivok erositest, es bemegyek utana.
Abbol itelve, ahogy Deborah keze a radio fele randult, a bejarati ajto ugy egy perc otvenkilenc masodperc mulva nyilhatott ki, es Chutsky jott ki rajta. Megallt a felhajton, valamit felirt, es visszatert az autohoz.
— Rendben — mondta, ahogy beult az anyosulesre. — Menjunk haza.
— Ures a haz? — erdeklodott Deborah.
— Uresebb mar nem is lehetne — valaszolta Chutsky. — Egy torulkozo vagy egy tanyer sincs benne.
— Akkor most mi legyen? — kerdeztem, mikozben Deb sebessegbe rakta az autot.
Chutsky megrazta a fejet.
— Vissza az „A” tervhez.
— Es mi a fene az „A” terv? — kerdezte Deborah.
— Turelem — valaszolta Chutsky.
Ugyhogy a rendkivul elvezetes ebed es az azt koveto sajatos kis bevasarlokorut ellenere folytatnunk kellett a varakozast. Egy het telt el a mar megszokotta valt unalomban. Nem ugy tunt, mintha Doakes azelott adna fel, mielott veglegesen atvaltozom sorhasu kanapedissze, es nem tudtam, mit tehetnek azonkivul, hogy bujocskat es akasztofasat jatszom Codyval es Astorral, es megbotrankoztatoan teatralis bucsucsokokat valtok utana Ritaval az arnyekom kedveert.
Azutan egyik ejszaka megcsordult a telefonom. Vasarnap este volt, ugyhogy masnap reggel koran el kellett indulnom a munkaba; volt egy megegyezesunk Vince Masuokaval, es most rajtam volt a sor, hogy beugorjak fankert. A telefon meg csak cinikusan csorgott, mintha nekem semmi dolgom nem lenne, es a fankok maguktol eljutnanak az irodaba. Rapillantottam az ejjeliszekrenyemen allo orara: hajnali 2:38. Bevallom, nemileg mogorvan emeltem fel a kagylot, hogy beleszoljak:
— Hagyj beken.
— Dexter, Kyle eltunt — mondta Deborah. A faradtnal is faradtabb volt a hangja, vegtelenul feszult, es olyan, mintha nem tudna eldonteni, hogy sirjon vagy lelojon valakit.
Egy pillanattal kesobb teljes gozzel beindult eroteljes intellektusom.
— Hat, Deb — mondtam —, talan jobb is lesz neked egy ilyen pasas nel…
— Eltunt, Dexter. Nincs meg. Az, az a ficko elkapta. Az a ficko, aki azt a dolgot csinalta azzal a pasassal — magyarazta, es bar hirtelen ugy ereztem, mintha valahogy belekeveredtem volna a Maffiozok egyik epizodjaba, ertettem, mire gondol. Az az akarki, aki jodlizo krumpliva valtoztatta azt a dolgot az asztalon, elkapta Kyle-t, valoszinuleg azert, hogy vele is ugyanazt tegye.
— Dr. Danco — mondtam.
— Igen.
— Honnan tudod? — kerdeztem.
Beszelt arrol, hogy megtortenhet. Kyle az egyetlen, aki tudja, hogy nez ki a pasas. Azt mondta, amikor Danco rajon, hogy Kyle itt van, be fog probalkozni. Volt egy… jelzesunk, es… A fenebe, Dexter, egyszeruen csak gyere ide. Meg kell talalnunk — mondta, majd lerakta.
Mindig engem talalnak meg, nem? Valojaban nem vagyok egy rendes ember, de valami oknal fogva megis mindig engem keresnek meg a problemaikkal. O, Dexter, egy kegyetlen, embertelen szornyeteg elrabolta a fiumat! Hat a fenebe mar, en is egy kegyetlen, embertelen szornyeteg vagyok — nem erdemlek meg cserebe egy kis pihenest?
Sohajtottam. Nyilvanvaloan nem.
Remeltem, Vince megerti azt a fankos dolgot.
