Deb sohajtott.
— Kyle nem arulta el, hogy hivjak oket. De bizonyos ertelemben egy csapat tagjai voltak. El Salvadorban. Ugyanugy, mint ez a… Danco figura. Ugyhogy… — Szettarta karjait, es tehetetlenul nezett, ami nagyon szokatlan volt tole. Es bar ennek megvolt a maga kislanyos baja, en csak meg inkabb bepalizva ereztem magam tole. Az egesz vilag boldogan forog korbe-korbe, mikozben egyre nagyobb bajba kerul, es egyszercsak Dalias Dexterre marad, hogy rendbe hozza a dolgokat. Ez nem tunt igazsagosnak, de mit tehet az ember?
Helyesbitenek: mit tehetnek most en? Elkepzelesem nem volt, hogyan talalhatnank meg Kyle-t, mielott tul keso lesz. Es bar meglehetosen biztos vagyok abban, hogy ezt nem mondtam ki hangosan, Deborah ugy reagalt, mintha megis ezt tettem volna. Az asztalra csapott, es kijelentette:
— Meg kell talalnunk, meg mielott nekiallna Kyle-nak. Mielott NEKIALLNA, Dexter. Mert… ugy ertem, remenykedjek abban, hogy Kyle csak az egyik karjat veszti el, mielott odaerunk? Vagy egy labat? Barmelyik tortenne, Kyle… — Elfordult, anelkul, hogy befejezte volna, es a kis asztal melletti franciaablakon at kibamult a sotetsegbe.
Termeszetesen igaza volt. Ugy tunt, nagyon kicsi az eselyunk arra, hogy Kyle-t epen es egeszsegesen visszakapjuk. Mert meg a vilag minden szerencseje es a lenyugozo intellektusom sem tudott volna minket odavezetni hozza, mielott megkezdodik a munka. Es aztan — meddig tud Kyle kitartani? Tegyuk fel, hogy fel lett keszitve az ilyen helyzetekre, es tudja, mire szamithat, ugyhogy…
De varjunk csak egy pillanatot. Lehunytam a szemem, es megprobaltam beleelni magam a szituacioba. Dr. Danconak tudnia kell, hogy Kyle profi. Es, mint mar elmondtam Deborahnak, ennek a pasasnak az volt acelja, hogy sikoltozo, osszerakhatatlan szilankokra zuzza az aldozatait. Ugyhogy…
Kinyitottam a szemem.
— Deb — szolaltam meg. Ram nezett. — Abban a ritka helyzetben vagyok, hogy nemi remennyel szolgalhatok.
— Ne kimelj.
— Ez csak egy tipp — mondtam —, de azt hiszem, a dilis doktorunk egy ideig valoszinuleg csak a kozeleben akarja tartani Kyle-t, anelkul, hogy elkezdene dolgozni rajta.
Deborah osszehuzta a szemoldoket.
— Miert tenne ezt?
— Hogy tovabb tartson, hogy Kyle megpuhuljon. Kyle tudja, mire szamithat. Fel van ra keszulve. De most azt kepzeld el, ahogy ott fekszik a sotetben, osszekotozve, es beindul a fantaziaja. Ugy kepzelem — tettem hozza, ahogy eszembe jutott —, hogy talan egy masik aldozat van elotte. Az eltunt pasas. Szoval Kyle hall mindent — a fureszt es a szikeket, a nyogeseket es a suttogast. Meg a szagat is erzi, es tudja, hogy ra is ez var, de nem tudja, mikor. Mielott akar egy labkormet is elveszitene, mar felorult lesz.
— Jezusom — mondta Deborah. — Es ezt te remenynek nevezed?
— Feltetlenul. Ez ad nekunk egy kis idot, hogy megtalaljuk.
— Jezusom — ismetelte meg Deb.
— Lehet, hogy tevedek — tettem hozza.
Deb megint kinezett az ablakon.
— Nem szeretnem, ha tevednel, Dexter. Ezuttal ne tevedj.
Megcsovaltam a fejem. Ez szintiszta rabszolgamunka lesz, amiben semmi oromot nem lelek. Csak ket otletem volt, hogy mit tehetnenk, es egyikkel sem probalkozhatunk reggelig. Korbeneztem, hogy hol van egy ora. A video szerint 12:00 volt. 12:00. 12:00.
— Van valahol egy orad? — kerdeztem.
Deborah felvonta a szemoldoket.
— Minek az neked?
— Tudni szeretnem, mennyi az ido — valaszoltam. — Ugy tudom, erre valo.
— Es az meg mi a feneert fontos?
— Deborah, nagyon szuk hatarok kozott mozoghatunk. Elolrol kell kezdenunk, es vegig kell mennunk azokon a rutineljarasokon, amelyeket Chutsky kivett a reszleg kezebol. Szerencsere felhasznalhatjuk a jelvenyedet ahhoz, hogy mindenhova bejussunk es kerdezoskodjunk. De meg kell varnunk a reggelt.
— A francba — mondta Deb. — Utalok varni.
— Nyugodj meg — valaszoltam.
Deborah nagyon csunyan nezett ram, de nem szolt semmit.
En is utalok varni, de mostanaban mast se kellett csinalnom, ugyhogy talan nekem konnyebb volt. Mindenesetre renduletlenul varakoztunk, a szeken ulve szunyokalva, amig a nap fel nem kelt. Akkor pedig, mivel mostanaban en voltam a hazias kettonk kozul, foztem nekunk kavet — kulon-kulon, mert Deborah kavefozoje az a fajta egycseszes eszkoz volt, amit olyan emberek vesznek, akik nem szorakoznak tul sokat, es valojaban nincs is eletuk. Semmi nem volt a hutoszekrenyben, ami akar tavolrol is ehetonek tunt volna barki szamara, leszamitva a kobor kutyakat. Ez nagy csalodas volt szamomra: Dexter egy jo etvagyu, egeszseges gyerkoc, akire, nagyon ugy tunik, nehez nap var, es ennek most ures hassal kell nekivagnia, es ez a gondolat nem viditott fel. Tudom, hogy elso a csalad, de nem csak a reggeli utan?
Hat jo. Rettenthetetlen Dexter ezt az aldozatot is meghozza. Mero onzetlensegbol teszi, nem var erte koszonetet, de hat az embernek meg kell tennie, amit meg kell tennie.
15. FEJEZET
Dr. Mark Spielman nagydarab ferfi volt, aki sokkal inkabb emlekeztetett egy kioregedett hatvedre, mint egy baleseti sebeszre. De o volt az ugyeletes, amikor a mentok megerkeztek a Dologgal a Jackson Memorial korhazba, es ennek egyaltalan nem orult.
— Ha meg egyszer barmi ahhoz hasonlot elem hoznak — mondta nekunk —, nyugdijba vonulok, es elkezdek spanieleket tenyeszteni. — Megcsovalta a fejet. — Tudjak, milyen a Jackson baleseti osztalya. Az egyike a legforgalmasabbaknak. A vilag egyik legorultebb varosabol erkeznek ide a legorultebb dolgok. De ez… — Spielman ketszer megkocogtatta az asztalt a halvanyzold szemelyzeti tarsalgoban, ahol leult velunk. — Valami uj volt — fejezte be.
— Mi a prognozis? — kerdezte Deborah, mire az orvos elesen ranezett.
— Ez valami vicc? — kerdezte. — Nincs prognozis, es nem is lesz. Fizikailag nem maradt belole semmi, amivel az eletben tartason — mar ha igy nevezzuk — tul barmit is lehetne kezdeni. Mentalisan? — Tenyerrel felfele felemelte a kezet, majd az asztalra ejtette. — Nem vagyok agyturkasz, de semmi nem maradt benne, es eselye sincs arra, hogy valaha is lesz meg egy vilagos pillanata. Nem tehetunk erte mast, mint hogy leszedaljuk, hogy ne nyerje vissza az ontudatat, amig meg nem hal. Es drukkoljunk neki, hogy ez minel hamarabb bekovetkezzen. — Ranezett az orajara, egy nagyon szep Rolexre. — Sokaig fog ez meg tartani? Tudjak, szolgalatban vagyok.
— Volt gyogyszer nyoma a vereben? — kerdezte Deborah.
Spielman felhorkantott.
— Nyoma?! Meg szep. A pasas vere olyan volt, mint egy koktel. Soha nem lattam meg ilyen kevereket. Arra csinaltak, hogy ebren tartsak, de elnyomjak a fizikai fajdalmat, hogy a tobbszoros amputaciotol bekovetkezo sokk ne olje meg.
— Volt barmi rendkivuli a vagasokban? — kerdeztem.
— Profi munka volt — valaszolta Spielman. — Nagyon jo sebeszi technikara vallott. De erre a vilag barmelyik orvosi egyetemen megtanithattak. — Kifujta a levegot, es egy bocsanatkero mosoly tunt fel az arcan. — Egyik- masik sebe mar be is volt gyogyulva.
— Szoval akkor milyen idointervallummal szamolhatunk? — kerdezte Deborah.
Spielman vallat vont.
— Negy-hat hettel, az elsotol az utolsoig — valaszolta. — Legalabb egy honapot aldozott arra, hogy sebeszi uton amputaljon errol a pasasrol mindent, szep sorban. Elkepzelni sem tudok ennel szornyubb dolgot.
— Egy tukor elott csinalta — mondtam segitokeszen. — Ugyhogy az aldozatnak vegig kellett neznie.
Spielman arcara kiult az undor.
— Josagos istenem — mondta. Egy percig csak ult neman, majd megismetelte: — Josagos istenem. — Majd
