megrazta a fejet, es megint a Rolexere nezett. — Figyeljenek, en tenyleg szeretnek segiteni, de ez… — szettarta kezeit, majd megint az asztalra ejtette oket. — Nem hinnem, hogy barmit is tudnek mondani, ami segitene maguknak. Ugyhogy hadd takaritsak meg nemi idot onoknek. Az az ur, Mr. ize…Chesney?
— Chutsky — segitett Deborah.
— Igen, ez volt az. Felhivott, es elmondta, hogy egy retinalenyomat alapjan azonosithatnank az aldozatot egy bizonyos virginiai adatbazis segitsegevel. — Felhuzta a szemoldoket es csucsoritett. — Szoval tegnap kaptam egy faxot, hogy sikerult megallapitani a pasas szemelyazonossagat. Mindjart hozom. — Felallt, es eltunt a folyoson. Par pillanattal kesobb visszajott egy papirral. — Itt van. Manuel Borgesnak hivjak. El Salvadori illetosegu importor. — Deborah ele rakta a lapot. — Tudom, hogy ez nem tul sok, de higgyek el nekem, ez minden. Amilyen allapotban van… — Vallat vont. — Meg abban sem remenykedtem, hogy ennyit megtudunk rola.
A plafonon levo kis hangszorobol felhangzott valami, amit mintha egy televizios sorozatbol szedtek volna. Spielman felrebillentette a fejet, es azt mondta:
— Mennem kell. Remelem, elkapjak. — Ezzel mar kint is volt az ajton, es olyan sebesseggel tunt el a folyoson, hogy a faxpapir meglebbent az asztalon.
Deborahra neztem. Nem ugy tunt, mintha felbatoritotta volna, hogy kiderult az aldozat neve.
— Hat, tudom, hogy ez nem sok — szolaltam meg.
Megrazta a fejet.
— A nem sok ehhez kepest jelentos haladas lenne. Ez semmi. — Ranezett a faxra, es egyszer vegigolvasta. — El Salvador. Kapcsolatban all valamivel, amit FLANGE-nek hivnak.
— Az volt a mi oldalunk — tajekoztattam. Deb felnezett ram. — Az az oldal, amit az Egyesult Allamok tamogatott. Utananeztem az interneten.
— Remek. Szoval most kiderult valami, amit mar tudtunk. — Felallt, es kiment az ajton, nem olyan gyorsan, mint Dr. Spielman, de eleg gyorsan ahhoz, hogy szedni kelljen a labam, es a parkoloba vezeto ajtoig utol sem ertem.
Deborah gyorsan es csendben vezetett, osszeszoritott ajkakkal, vegig egeszen az eszaknyugati Negyedik utcan levo kis hazig, ahol az egesz elkezdodott. A sarga szalag termeszetesen mar eltunt, de Deborah megis otletszeruen parkolt le, mint a rendorok altalaban, majd kiszallt az autobol. Kovettem ot a rovid kis jardan a szomszedos hazig. Deborah meg mindig szo nelkul megnyomta a csengot, es egy pillanattal kesobb kitarult az ajto. Egy aranykeretes szemuveget es drapp guayabera inget viselo, kozepkoru ferfi nezett ki rank erdeklodve.
— Ariel Medinaval szeretnenk beszelni — mondta Deborah, maga ele tartva a jelvenyet.
— Az anyam pihen — valaszolta a ferfi.
— Surgos lenne — tartott ki Deborah.
A ferfi ranezett, majd engem is vegigmert.
— Egy pillanat — mondta vegul. Becsukta az ajtot. Deborah maga ele meredt, egyenesen az ajtora, es par percig figyelhettem, hogy mozognak az allkapocsizmai, mielott a ferfi megint kitarta volna a bejaratot. — Jojjenek be — mondta.
Kovettuk ot egy sotet kis szobaba, amely zsufolasig tele volt vallasos kepekkel es ujsagkivagasokkal diszitett kis asztalokkal. Ariel, az idos holgy, aki ratalalt arra a dologra a szomszedban, es Deb vallan sirt, most egy nagy, tultomott kanapen ult, amelynek csipketeritok boritottak a kartamaszait es a tamlajat. Amikor meglatta Deboraht, azt mondta, „aaaa”, es felallt, hogy megolelje. Deborah egy pillanatra lemerevedett — pedig egy idos latin holgytol szamitania kellett volna az eloszeretettel alkalmazott abrazora —, mielott ugyetlenul viszonozta volna az olelest azzal, hogy megveregette a no hatat. Deb, amint csak az udvariassag engedte, kibontakozott a holgy karjaibol. Ariel visszault a kanapera, amit megveregetett maga mellett. Deborah leult.
Az idos holgybol rogton folyni kezdett az elhadart spanyol szoveg. En beszelek egy kicsit spanyolul, es altalaban meg a kubai nyelvjarast is megertem, de Ariel szonoklatabol csak minden tizedik szot tudtam elkapni. Deborah ketsegbeesetten pillantott ram; valami, a realitassal beszelo viszonyban sem levo oknal fogva kozepiskolaban a franciat valasztotta, es most annyit fogott fel abbol, amit a no mondott, mintha oetruszk nyelven beszelt volna.
— Por favor, Senora — szakitottam felbe. — Mi hermana no habla espanol.
— Kerem, asszonyom, a hugom nem beszel spanyolul.
— Ah? — pillantott Ariel Deborahra egy kicsit kevesebb elragadtatassal, es megcsovalta a fejet. — Lazaro! — Erre odalepett a fia, es ahogy Ariel lelegzetvetel nelkul folytatta a monologjat, elkezdett tolmacsolni. — 1962-ben jottem ide Santiago de Cubabol — mondta Lazaro az anyja neveben. — Batista idejeben lattam egy-ket szornyuseget. Emberek tuntek el. Aztan jott Castro, es egy ideig remenykedtem, hogy jobbra fordulnak a dolgok.
Megcsovalta a fejet es szettarta a karjat.
— Ha hiszik, ha nem, akkoriban ezt gondoltuk. Hogy megvaltoznak a dolgok. De nemsokara megint ugyanaz tortent. Sot, meg rosszabb lett. Ugyhogy idejottem. Az Egyesult Allamokba. Mert itt nem tunnek el az emberek. Nem lovik le az utcan, es nem kinozzak meg oket. Legalabbis ezt hittem. Es most ez… — a szomszedos haz fele intett.
— Fel kell tennem par kerdest — mondta Deborah, es Lazaro leforditotta. Ariel csak bolintott, es folytatta lenyugozo tortenetet. — Meg Castro alatt sem csinalt volna ilyet senki — magyarazta. — Igen, megoltek embereket. Vagy elvittek oket az Isle of Pinesra. De ilyesmi soha nem tortent. Kubaban nem. Csak Amerikaban — mondta.
— Talalkozott valaha azzal a ferfival a szomszedban? — vagott kozbe Deborah. — Az elkovetovel? — Ariel egy pillanatig Deborah arcat tanulmanyozta. — Tudnom kell — tette hozza Deb. — Ujabb aldozata lesz, ha nem talaljuk meg.
— Miert maga kerdezi ezt tolem? — kerdezte Ariel a fia segitsegevel. — Ez nem maganak valo munka. Egy ilyen csinos nonek ferjet kellene keresnie. Csaladot alapitania.
— El victimo proximo es el novio de mi hermana — tajekoztattam.
Megvonta a vallat, es Deborah turelmetlenul elorehajolt.
— Mindig este, kozelrol soha. Annyit tudnek mondani, hogy kis ember volt, nagyon alacsony. Es vekony is. Nagy szemuveggel. Ennel tobbet nem tudok. Soha nem jart ki, nagyon csendesen elt. Neha zenet hallottunk. — Halvanyan elmosolyodott, es hozzatette: — Tito Puente. — Lazaro pedig, bar nem voltszukseges, utana ismetelte: — Tito Puentet.
— O — bukott ki belolem, mire mindnyajan ram neztek. — A zene nyomta el a zajokat — magyaraztam zavartan a ram osszpontosulo figyelemtol.
— Volt autoja? — kerdezte Deborah, mire Ariel fintorgott egyet.
— Egy furgon — valaszolta. — Egy regi, feher, ablaktalan furgont vezetett. Nagyon tiszta volt, de sok rozsdafolt es horpadas volt rajta. Lattam parszor, de altalaban a garazsban tartotta.
— Feltetelezem, nem latta a rendszamat — mondtam, mire az idos holgy ram nezett.
— De igen — felelte a fian keresztul, es tenyerrel felfele felemelte az egyik kezet. — Nem jegyeztem meg, mi all rajta, ilyesmi csak a regi filmekben fordul elo. De tudom, hogy floridai rendszam volt. Az a sarga tipusu, azzal a kis rajzfilmgyerekkel — magyarazta, majd elhallgatott, es megbotrankozva ram meredt, mert elkuncogtam magam. Ez egyaltalan nem olyasmi, amire buszke lennek, es nem is gyakran szoktam ilyet tenni, de most egyertelmuen kuncogtam, nem tudtam visszafojtani.
Deborah is ram meredt.
— Mi olyan fene vicces? — csattant fel.
— A rendszamtabla — valaszoltam. — Ne haragudj, Debs, de most tenyleg, azt ne mondd, hogy nem tudod, mit jelent a sarga rendszamtabla. Es ha annak a fickonak, aki ilyeneket csinal, olyanja van… — Nagyot nyeltem, nehogy megint felkuncogjak, de minden onuralmamra szuksegem volt ehhez.
— Rendben, a francba, mi a vicces a sarga rendszamtablakban?
— Az egy egyedi rendszamtabla, Deb — feleltem. — Az all rajta, „VALASZD AZ ELETET”.
Es ekkor megjelent elottem Dr. Danco, amint vergodo aldozatokat fuvaroz ide-oda, telenyomja oket kemikaliakkal, es darabokra vagdossa, olyan tokeletesen, hogy vegig eletben maradnak, es erre a gondolatra, attol tartok, megint elkuncogtam magam.
— Valaszd az eletet — ismeteltem meg.
