Nagyon szerettem volna talalkozni a pasassal.
Neman setaltunk vissza az autohoz. Deborah beszallt, es jelentette Matthews kapitanynak, amit megtudtunk a gepjarmurol, a kapitany pedig beleegyezett, hogy kiadjon egy korozest. Mialatt beszeltek, korulneztem. Szepen gondozott, leginkabb diszkobol allo kertek. Par gyerekbicikli a tornacokhoz lakatolva, az Orange Bowl stadionnal a hatterben. Megfelelo kis kornyek ahhoz, hogy idekoltozzon, itt dolgozzon, itt alapitson csaladot az ember — vagy hogy levagja masok karjat es labat.
— Szallj be — szakitotta felbe Deborah rusztikus abrandjaimat. Beszalltam, es elindultunk. Utkozben, az egyik piros lampanal Deb ram pillantott, es kijelentette: — Te is meg tudod valasztani a legmegfelelobb pillanatot, hogy mikor nevessel.
— Jaj, Deb — valaszoltam. — Ez az elso nyomunk a pasas szemelyisegerol. Most mar tudjuk, hogy van humorerzeke. Szerintem ez egy nagy lepes.
— Na persze. Talan megtalaljuk valamelyik kabareban.
— El fogjuk kapni, Deb — igertem, bar egyikunk sem hitt nekem. A hugom csak morgott egyet; a lampa zoldre valtott, o pedig ugy lepett a gazra, mintha egy merges kigyot akarna megolni.
Elautoztunk egeszen Deb hazaig. A reggeli csucsforgalom kezdett apadni. A Flagler es a Harmincnegyedik utca sarkanal egy auto szaladt fel a jardara es csapodott egy lampaoszlopnak a templom elott. Egy rendor allt az auto mellett ket ferfi kozott, akik egymassal uvoltoztek. O, egy ujabb paradicsomi nap varazsos zeneje.
Par perccel kesobb lefordultunk Medinaba, es Deb leparkolt az en autom melle a kocsifelhajton. Leallitotta a motort, es egy kis ideig csak uldogeltunk a motor ventilatoranak kattogasat hallgatva.
— A francba — mondta Deb.
— Egyetertek.
— Es most mit csinaljunk? — kerdezte.
— Aludjunk — valaszoltam. — Ilyen faradtan nem tudok gondolkozni.
Deb mindket kezevel a kormanyra csapott.
— Hogy tudnek aludni, Dexter? Tudvan, hogy Kyle… — Meg egyet utott a kormanyra. — A francba — ismetelte onmagat.
— Megtalaljuk a furgont, Deb. Te is tudod. Az adatbazis ki fog kopni minden egyes feher furgont, amelynek „VALASZD AZ ELETET” rendszamtablaja van, es most, hogy kint van a korozes, ez csak ido kerdese.
— Kyle-nak nincs ideje — valaszolta.
— Az embereknek szukseguk van alvasra, Debs — gyozkodtem. — Es nekem is.
Egy kezbesitokocsi fordult be csikorgo kerekekkel a sarkon, es allt meg Deborah haza elott. A soforje kiugrott egy kis csomaggal a kezeben, es Deb ajtajahoz setalt. Deb meg egyszer utoljara megismetelte, hogy a francba, majd kiszallt, hogy atvegye a csomagot.
En lehunytam a szemem, es csak ultem meg egy pillanatig, elmelkedve, ugyanis amikor nagyon faradt vagyok, ezt csinalom gondolkodas helyett. Karba veszett faradsagnak tunt; semmi nem jutott eszembe, azonkivul, hogy vajon hol hagytam a futocipomet. Ugy tunt, meg mindig megvolt az ujkeletu humorerzekem, mert ezt viccesnek talaltam, es nagy meglepetesemre egy halk visszhangot hallottam a Sotet Utas felol. Mi olyan vicces ezen? — kerdeztem. — Az, hogy Ritanal hagytam, a cipomet? Termeszetesen nem felelt. Szegeny valoszinuleg meg mindig duzzogott. Ennek ellenere felkacagott. Talan valami egeszen mast talalsz viccesnek? — kerdeztem. De megint nem kaptam valaszt, csak a varakozas es az, ehseg halvany benyomasat.
A kezbesitokocsi motorja felporgott, es az auto elhajtott. Eppen nekifogtam volna, hogy asitsak, kinyujtozzak, es beismerjem, hogy finomhangolasu cerebralis adottsagaim hiatust mutatnak, amikor meghallottam egy oklendezesszeru nyogest. Kinyitottam a szemem, es felnezve lattam, hogy Deborah elorebotorkal egy lepesnyit, majd lerogy a feljarora. Kiszalltam az autobol, es odasiettem hozza.
— Deb! — szolongattam. — Mi a baj?
Eldobta a csomagot, es a kezebe temette az arcat, meg valoszinutlenebb hangokat kiadva. Leguggoltam melle, es felvettem a csomagot. Egy kisdoboz volt, korulbelul akkora, amekkoraba egy karora belefer. Kinyitottam. Egy zarhato muanyag tasak volt benne. A tasakban pedig egy emberi ujj.
Egy ujj, egy nagy, hivalkodo kisujjgyuruvel.
16. FEJEZET
Ezuttal egy „nyugodj meg” kisereteben eloadott vallveregetesnel sokkal tobb erofeszitesembe kerult megnyugtatni Deboraht. Konkretan bele kellett eroltetnem egy nagy pohar borsmentas palinkat. Tisztaban voltam vele, hogy kulso segitsegre van szuksege ahhoz, hogy ellazuljon, lehetoleg el is aludjon, de a gyogyszeres szekrenyeben nem volt a Tylenolnal erosebb szer, inni pedig nem szokott. Vegul a konyhai mosogatoja alatt talaltam meg a palinkasuveget, es miutan meggyozodtem arrol, hogy nem lefolyotisztito van benne, kenyszeritettem, hogy lenyomjon belole egy poharral. Borzongva es fuldokolva ugyan, de megitta, tul faradt es agyhalott volt ahhoz, hogy ellenalljon.
Amikor lerogyott a szekebe, a szekrenyebol par valtasnyi ruhat papirzacskokba dobaltam, es a bejarati ajto ele raktam oket. A zacskokra meredt, majd ram.
— Mit csinalsz? — kerdezte. Szavai egybefolytak, es nem ugy tunt, mintha erdekelne a valasz.
— Nalam fogsz lakni par napig — kozoltem vele.
— Nem akarok — ellenkezett.
— Nem erdekel — valaszoltam. — Kenytelen leszel.
Megint a ruhaszacskokra nezett.
— Miert?
Odasetaltam hozza, es leguggoltam a szeke melle.
— Deborah. Tudja, hogy ki vagy es hol laksz. Probaljuk mar egy kicsit megneheziteni a dolgat, jo?
Megint osszerazkodott, de nem mondott semmi tobbet, mikozben felsegitettem, es kitamogattam az ajton. Fel oraval es meg egy kupica borsmentas palinkaval kesobb mar az agyamban volt, es halkan horkolt. Hagytam neki egy cetlit, hogy hivjon fel, ha felebred, majd magamhoz vettem a kis ajandekcsomagjat, es elindultam dolgozni.
Nem szamitottam arra, hogy barmilyen fontos informaciora is rabukkanok az ujj laborvizsgalata soran, de mivel a szakmamra nezve torvenyszeki orvos vagyok, ugy gondoltam, kotelessegem lefolytatni a rutinellenorzest. Es mivel altalaban minden kotelessegemet komolyan veszem, utkozben megalltam, es vettem fankot is. Ahogy a masodik emeleten talalhato kis kuckom fele kozeledtem, Vince Masuoka jott szembe velem a folyoson. Alazatosan meghajtottam elotte a fejem, es a magasba emeltem a zacskot.
— Udvozollek, Sensei — mondtam. — Ajandekot hozok.
— Udvozollek, Tucsok — valaszolta. — Van az a dolog, amit idonek nevezunk. Erdemes lenne melyrehatoan tanulmanyoznod rejtelmeit. — Felemelte a csuklojat, es az orajara mutatott. — Epp indulok ebedelni, es te most hozod a reggelit?
— Jobb keson, mint soha — valaszoltam, de erre a fejet razta.
— A — mondta. — A gyomrom mar sebesseget valtott. Megyek, es szerzek egy kis ropa viejat es platanost.
— Ha visszautasitod etekajandekomat — figyelmeztettem —, en az ujjamat mutatnam feled. — Felhuzta a szemoldoket, mire a kezebe nyomtam Deb csomagjat. — El tudnad halasztani az ebededet egy fel oraval?
Ranezett a kis dobozra.
— Nem hinnem, hogy jo otlet volna ezt ures hassal kinyitnom, ugye? — kerdezte.
— Hat akkor mit szolnal egy fankhoz?
Tobb volt, mint fel ora, de mire Vince tenyleg elindult ebedelni, kiderult, hogy semmi uj nem derul ki Kyle ujjabol. A vagas rendkivul tiszta es profi munka volt, amit egy nagyon eles szerszammal vegeztek, es ami nem hagyott nyomot a seben. A korom alatt nem volt semmi, csak egy kis piszok, ami viszont barhonnan szarmazhatott. Levettem a gyurut, de nem talaltunk alatta szalakat vagy hajat vagy arulkodo szovetfoszlanyokat, Kyle pedig valamiert elmulasztotta belevesni a cimet vagy a telefonszamot a gyuru belsejebe. Kyle vercsoportja AB Rh pozitiv volt.
Beraktam az ujjat a hutott taroloba, es zsebre vagtam a gyurut. Nem ez volt a szokasos eljaras, de
