aldozat bukkan fel. Nem fogjuk tudni a vegtelensegig eltitkolni.
— Azt hiszem, az „orjongo media” kifejezest keresed — javasoltam segitokeszen.
Matthews ram meredt.
— En nagy vonalakban tudom, mit akart Kyle… mit akart Chutsky tenni — folytatta Deborah. — De nem tudom egyedul csinalni, mert nincsenek hatterinformacioim. — Allaval Doakes ormester fele intett. — Doakes ormesternek vannak.
Doakes meglepett arcot vagott, amit nyilvanvaloan nem gyakorolt elegszer. De meg mielott megszolalhatott volna, Deborah kozbevagott.
— Azt hiszem, mi harman el tudjuk kapni a fickot, meg mielott egy ujabb szovetsegi erne foldet es kerulne kepbe.
— Szart — mondta megint Doakes. — Azt akarja, hogy vele dolgozzak? — Oda se kellett volna ram mutatnia ahhoz, hogy mindenki tudja, kire gondol, de megis megtette, izmos, gocsortos mutatoujjat az arcomra emelve.
— Igen, azt akarom — valaszolta Deborah. Matthews kapitany az ajkat ragta, es hatarozatlannak tunt, Doakes pedig megint kozolte velunk, hogy szart. Remenykedtem benne, hogy a kozos munkank soran bovulni fog a szokincse.
— Azt mondta nekem, hogy tud valamit az ugyrol — emlekeztette Matthews Doakest, mire az ormester kelletlenul levette rolam a tekintetet, es a kapitanyra emelte.
— Aha — valaszolta.
— Az, ize… a hadsereg miatt — tette hozza Matthews. Nem ugy tunt, mintha Doakes ingerult duhe olyan szornyen megijesztette volna, de lehet, hogy csak azert, mert parancsolashoz szokott.
— Aha — ismetelte meg Doakes.
Matthews kapitany osszerancolta a homlokat, es a lehetosegeihez merten megprobalt olyannak tunni, mintha a tettek embere lenne, aki eppen egy fontos dontest hoz meg. Mi, tobbiek, megprobaltuk lekuzdeni az izgatott borzongast.
— Morgan — szolalt meg vegul Matthews kapitany. Debsre nezett, majd szunetet tartott. A kis haz elott eppen leparkolt egy „Action News” feliratu furgon, amelynek utasai elkezdtek kiszallni. — A fenebe — mondta Matthews. A testre pillantott, majd Doakesra. — Megtenne, ormester?
— Washingtonban nem fognak orulni a dolognak — valaszolta Doakes. — Es en sem orulok itt tulzottan.
— Kezd nem erdekelni, hogy minek orulnek Washingtonban es minek nem — szogezte le Matthews. — Megvan nekunk a magunk baja. Menni fog, ormester?
Doakes ram nezett. Megprobaltam komoly es elhivatott arcot vagni, de csak a fejet csovalta.
— Igen — valaszolta. — Menni fog.
Matthews vallon veregette.
— Jol van — mondta, majd elviharzott, hogy beszeljen a tevesekkel.
Doakes meg mindig engem nezett. Visszaneztem ra.
— Gondoljon arra, mennyivel egyszerubb lesz igy megfigyelnie a mindennapjaimat — javasoltam.
— Amikor ezzel vegzunk — mondta. — Csak mi ketten.
— De csak ha ezzel vegeztunk — valaszoltam, mire egyet bolintott.
— Akkor — mondta.
18. FEJEZET
Doakes elvitt bennunket egy kavezoba, ami a Calle Ochon volt, pont szemben egy autokereskedessel. Egy, a hatso sarokban allo kis asztalhoz vezetett bennunket, es leult az ajtoval szemben.
— Itt beszelhetunk — mondta annyira olyan hangon, mint egy kemfilmben, hogy azt kivantam, barcsak hoztam volna napszemuveget. Mindegy, biztos megkapjuk majd Chutskyet postan. Remelhetoleg az orra nelkul.
Mielott elkezdhettunk volna beszelni, egy ferfi jott ki a hatso terembol es razta meg Doakes kezet.
— Alberto — koszontotte. — Como estas? — Doakes pedig nagyon szep spanyolsaggal valaszolt neki — az igazat megvallva, szebbel, mint az enyem, bar szeretnem azt hinni, hogy az en kiejtesem jobb.
— Luis — valaszolta. — Mas o menos. — Egy darabig csevegtek, majd Luis hozott nekunk par kis csesze szornyen edes kubai kavet es egy tanyer pastelitot. Biccentett Doakes fele, majd eltunt a hatso teremben.
Deborah egyre novekvo turelmetlenseggel figyelte a jelenetet, es amikor Luis vegre otthagyott bennunket, megszolalt.
— Szuksegunk van az osszes El Salvadori nevere — tort ki belole.
Doakes csak rapillantott, es belekortyolt a kavejaba.
— Hosszu lista lesz — valaszolta.
Deborah fintorgott.
— Tudja, mire gondolok — mondta. — A fenebe is, Doakes, nala van Kyle.
Doakes felvillantotta a fogait.
— Igen, Kyle oregszik. Fenykoraban eselye sem lett volna a fickonak, hogy elkapja.
— Maga pontosan mit csinalt ott? — kerdeztem. Tisztaban vagyok vele, hogy volt ebben egy kis celzas, de tulsagosan kivancsi voltam arra, mit valaszol.
Meg mindig mosolyogva, mar ha az tenyleg mosoly volt, Doakes ramnezett, es azt mondta:
— Maga szerint? — Es epphogy csak a hallaskuszob alatt, halkan felduborgott valami vad karorom, amelyre rogton meg is erkezett a valasz a Hatso Ulesem melyerol; mint amikor ket ragadozo hivja egymast a holdfenyes ejszakaban. Es tenyleg, de most igazan, mi mast is csinalhatott volna? Eppen ugy, ahogy Doakes tudta, ki vagyok en, en is tudtam, kicsoda o: egy hidegveru gyilkos. A Chutsky altal elmondottak nelkul is nyilvanvalo lett volna, mit csinalt Doakes egy olyan gyilkos cirkuszban, mint amilyen El Salvador. Valoszinuleg o volt a porondmester.
— Hagyjak abba a farkasszem versenyt — szolitott fel bennunket Deborah. — Neveket akarok.
Doakes felvett egy pastelitot es hatradolt.
— Miert nem avatnak be inkabb abba, hol tartunk ebben a pillanatban — javasolta. Beleharapott a sutemenybe, Deborah pedig megkocogtatta az ujjaval az asztalt, majd arra a kovetkeztetesre jutott, hogy ebben van racio.
— Rendben — mondta. — Van egy homalyos fogalmunk arrol, hogy nez ki a pasas es a furgonja. Egy feher furgonrol van szo.
Doakes megrazta a fejet.
— Az mindegy. Tudjuk, ki a pasas.
— Es azonositottuk az elso aldozatot — kozoltem vele. — Manuel Borgesnek hivjak.
— Hat, hat — mondta Doakes. — A jo oreg Manny, mi? Tenyleg hagyniuk kellett volna, hogy lelojem.
— A baratja? — kerdeztem, de Doakes nem valaszolt.
— Mi van meg? — tudakolta.
— Kyle-nak volt egy listaja — valaszolta Deborah. — A tobbiek szerepeltek rajta az egysegbol. Azt mondta, valaki kozuluk lesz a kovetkezo aldozat. De nem arulta el nekem a neveket.
— Nem, nem tett volna ilyet — ertett egyet Doakes.
— Ugyhogy most maganak kell elmondania — jelentette ki Deb.
Ugy tunt, Doakes atgondolja a dolgot.
— Ha olyan nagyagyu lennek, mint Kyle, kivalasztanam az egyikojuket, es kovetnem. — Deborah osszecsucsoritette az ajkat es bolintott. — De az a baj, hogy nem vagyok olyannagyagyu. Csak egy egyszeru videki zsaru.
— Adjunk egy bendzsot? — ajanlottam, de valamiert nem nevetett.
— Csak egy sracrol tudok a regi csapatbol, aki itt el Miamiban — valaszolta egy ram vetett rovid, gyilkos pillantas utan. — Oscar Acostarol. A Publixban lattam ket evvel ezelott. Megkereshetnenk. — Allaval Deborah fele intett. — Ket tovabbi nevet tudok meg. Keressenek ra, hogy itt elnek-e. — Szettarta kezeit. — Ez minden. Talan fel tudnek hivni par oreg havert Virginiaban, de elmondani sem tudom, mit kavarok azzal fel. — Horkantott. —
