kolykoket a fociedzesre, aki viragot vesz, ha tul sok sort ivott, tisztitoszereket hasonlit ossze es takarekoskodik, ahelyett, hogy megszabaditana a gonoszt a hasznavehetetlen hustol. Ez nagyon lehangolo gondolatmenet volt, es talan el is szomorodtam volna, ha az ajtocsengo nem szolal meg, epp idoben.
— Ez Deborah lesz — mondtam. Meglehetosen biztos vagyok abban, hogy sikerult elfojtanom a hangomban a szabadulas remenyenek gondolatat. Felalltam, az ajtohoz mentem es kitartam, hogy egy kellemes megjelenesu, tulsulyos, hosszu szoke haju novel talaljam magam szemkozt.
— O — mondta. — Maga biztos, ooo… Rita itt van?
Hat, lehet, hogy tenyleg ooo vagyok, bar addig nem tudtam rola. Odahivtam Ritat az ajtohoz, es ki is jott, mosolyogva.
— Kathy! — koszont. — De jo, hogy latlak. Hogy vannak a fiuk? Kathy a szomszedom — magyarazta nekem.
— Aha — nyugtaztam. A kornyekbeli kolykok nagy reszet ismertem, de a szuleiket nem. Ez viszont nyilvanvaloan a szomszedban lako, kicsit elhanyagolt kulseju tizenegy eves fiu es a szinte mindig szorakozott batyjanak az anyja volt. Mivel ebbol arra a kovetkeztetesre jutottam, hogy valoszinuleg nincs nala bomba vagy egy fiola lepfenevirus, ramosolyogtam, es visszamentem Codyhoz es Astorhoz.
— Jason zenetaborban van — mondta a no. — Nick a hazban bolyong, es a pubertaskort varja, hogy bajszot tudjon noveszteni.
— Te jo eg — valaszolta Rita.
— Nicky ijeszto — sugta nekem Astor. — Azt akarta, hogy huzzam le a nadragomat, hogy megnezhesse. — Cody hideg pudingga keverte a parfejat.
— Figyelj, Rita, ne haragudj, hogy vacsora kozben zavarlak titeket — mondta Kathy.
— Epp most fejeztuk be. Szeretnel egy kis kavet?
— O, nem, sikerult leszoritanom egy csesze per napra — valaszolta a no. — Orvosi utasitasra. De igazabol a kutya miatt jottem — csak meg akartam kerdezni, nem lattatok Csibeszt? Mar par napja nincs meg, es Nick annyira aggodik.
— Nem lattam. Hadd kerdezzem meg a gyerekeket — valaszolta Rita. De ahogy megfordult, hogy megkerdezze oket, Cody ram nezett, egy hang nelkul felallt es kisetalt a szobabol. Astor is felallt.
— Nem lattuk — mondta. — Azota, hogy mult heten felboritotta a kukat, egyaltalan nem lattuk — ezzel kovette Codyt a szobaba. A desszertjuket az asztalon hagytak, pedig meg be sem fejeztek.
Rita tatott szajjal figyelte, ahogy elmennek, majd visszafordult a szomszedasszony fele.
— Ne haragudj, Kathy. Ugy tunik, egyikunk sem latta. De nyitva tartom a szemem, jo? Biztos vagyok benne, hogy elo fog kerulni, mondd meg Nicknek, hogy ne aggodjon. — Meg egy percig csevegtek a szomszedasszonnyal, en pedig ezalatt a parfekat neztem, es azon toprengtem, mi is tortent itt vajon.
A bejarati ajto becsukodott, es Rita visszatert a kihulofelben levo kavejahoz.
— Kathy kedves no — mondta. — De a fiai kicsit a fejere nottek. Elvalt a ferjetol, az pedig vett egy hazat Islamoradaban. Azt hiszem, ugyved. De most mar ott lakik, ugyhogy Kathy egyedul neveli a gyerekeket, es neha nem tudja oket eleg kemenyen fogni. Egy labspecialista asszisztense odaat az egyetemen.
— Es mekkora cipot hord? — kerdeztem.
— Ja, fecsegek? — kerdezte Rita. Beharapta az ajkat. — Ne haragudj. Azt hiszem, csak aggodom egy kicsit… biztos, hogy csak… — Megrazta a fejet es ram nezett. — Dexter. Te nem…
Soha nem derult ki, mit akart mondani, mert ekkor megszolalt a mobil-telefonom.
— Elnezest — mondtam, es odamentem a bejarati ajto mellett allo asztalhoz, ahol hagytam.
— Most hivott Doakes — vagott bele Deborah koszones nelkul. — A pasas, akivel beszelt, elmenekult. Doakes koveti, hogy lassa, hova megy, de szuksege van rank erositeskent.
— „Talpra, Watson, a zsakmany szagot fogott” — mondtam, de Deborah nem volt koltoi hangulatban.
— Ot perc mulva ott vagyok erted — mondta.
19. FEJEZET
Egy sietos magyarazattal otthagytam Ritat, es kimentem varni Deboraht. O allta a szavat, es ot es fel perccel kesobb mar a Dixie autopalyan hajtottunk eszak fele.
— Kint vannak Miami Beachen — tajekoztatott. — Doakes azt mondta, megkornyekezte a fickot, Oscart, es elmondta neki, mi a helyzet. Oscar azt valaszolta, hadd gondoljam at, mire Doakes, oke, majd hivlak. De figyelte a hazat az utca vegerol, es tiz perccel kesobb a pasas kijott az ajton, es bevagta magat a kocsiba egy kisboronddel.
— Miert menekulne el?
— Te nem menekulnel, ha tudnad, hogy Danco a nyomodban van?
— Nem — valaszoltam, es boldogan elabrandoztam azon, mit tennek, ha szemtol szembe kerulnek a Doktorral. — Felallitanek valami csapdat, es hagynam, hogy belesetaljon. — Es aztan, gondoltam, de ezt mar nem mondtam ki.
— Hat, Oscar nem te vagy — foglalta ossze.
— Keves ember mondhatja el magarol, hogy o en — ertettem egyet. — Merre ment?
Deb osszerancolta a homlokat, es megrazta a fejet.
— Ebben a pillanatban eppen korbe-korbe autokazik, Doakes pedig koveti.
— Mit gondolsz, hova megy? — kerdeztem.
Deborah megrazta a fejet, es kikerult egy kiabalo kamaszokkal teli, oreg, vaszontetos Cadillacet.
— Nem szamit — valaszolta, es tovig nyomott gazpedallal elindult a Palmetto autopalyara vezeto felhajton. — Oscar meg mindig az egyetlen eselyunk. Ha megprobalja elhagyni a kornyeket, begyujtjuk, de addig muszaj rajta maradnunk, hogy meglassuk, mit csinal.
— Nagyon jo, tenyleg csuda klassz otlet, de megis mire szamitunk, mi tortenhet?
— Nem tudom, Dexter! — csattant fel Deb. — De azt tudjuk, hogy ez a ficko celpont lesz elobb vagy utobb, jo? Es most mar o is tudja. Ugyhogy lehet, hogy csak azt probalja kideriteni, kovetik-e, mielott elmenekulne.
— A fenebe — mondta, es kikerult egy csirkeketrecekkel megrakott oreg, platos teherautot. A teherauto korulbelul 50 kilometer per oras sebesseggel ment, nem egett a hatso helyzetjelzo lampaja, es harom ferfi ult a rakomanyan, egyik kezukkel leharcolt kalapjaikba kapaszkodva, a masikkal pedig a rakomanyba. Deborah rajuk uvoltette a szirenat, amikor elhajtott mellettuk. A rakomanyon ulo ferfiak meg csak nem is pislogtak.
— Szoval — folytatta a hugom, amikor ismet egyenesbe ertunk es gyorsulni kezdtunk —, Doakes szeretne, ha mindenesetre a miami oldalon maradnank a biztonsag kedveert. Ha Oscar esetleg rosszban santikal. A Biscayne-nel parhuzamosan megyunk majd.
Ebben volt esszeruseg: amig Oscar Miami Beachen marad, nem tud masfele megszokni. Ha megprobalna atvagni egy mellekuton, vagy eszaknak indulna a Haulover Park tavolabbi vege fele, mi ott leszunk, hogy elkapjuk. Hacsak nincs keznel egy helikoptere, sikerul bekeritenunk. Hagytam Deboraht vezetni, es o sebesen eszakra vitt minket, anelkul, hogy sikerult volna megolnie barkit is.
A repuloternel keletnek fordultunk a 836-osra. A forgalom itt egy kicsit jobban beindult, es Deborah adazul koncentralva, ide-oda cikazott benne. En megtartottam a mondanivalomat magamnak, o pedig azzal igazolta a sokeves kikepzeset Miami utjain, hogy megnyerte azt, amit leginkabb egy szabalyok nelkuli, halalos roncsderbihez lehetne hasonlitani. Biztonsagban odaertunk az I-95-os csomoponthoz, es lehajtottunk a Biscayne sugarutra. Vettem egy mely levegot, majd lassan kifujtam, ahogy Deborah visszavette a tempot a varosi forgalomban.
A radio felrecsegett, es Doakes hangja szolalt meg a hangszoroban.
— Morgan, mi a ketto-nullasa?
Deborah felemelte a mikrofont, es tajekoztatta.
— Biscayne a MacArthur mellekutnal.
Rovid szunet, majd Doakes hangja megint.
— Leallt az ut melle a Venetian gyorsforgalmi felvonohidjanal. Varakozzatok a masik oldalan.
— Tiz-negy — nyugtazta Deborah.
En meg nem tudtam megallni, hogy ne kommentaljam a dolgot:
— Olyan profinak erzem magam, amikor igy beszelsz.
