meg inkabb megnehezitette a sajat dolgat azzal, hogy vadul csapolt a kezevel a feje korul es felett, es azt kiabalta, „he, he he!”. Mire atert az I-95-os felhajtojan, mar nem kapott levegot, es tulsagosan is lihegett ahhoz, hogy gondolatait osszefuggo szavakba tudja onteni, de en nagyon jol el tudtam kepzelni, mit akar mondani.
— Avugon — zihalta, en pedig kikovetkeztettem, hogy az oxigenhianyat kubai akcentus sulyosbitja, es igazabol arra gondolt, hogy „a furgon”.
— Egy feher furgon? Defekttel? Es ugye, az autoja is eltunt? — kerdeztem, Doakes pedig ram nezett.
De a zihalo ferfi a fejet razta.
— Feher furgon, persze. Hallom, azt hittem, egy kutya benne, talan beteg — kozolte, majd elhallgatott, hogy vegyen egy mely levegot, es igy meltokeppen tolmacsolhassa a szornyuseget, amit latott. — Es akkor…
De mar csak a draga levegot pazarolta. Doakes es en ekkor mar az uton sprinteltunk abba az iranyba, ahonnan jott.
21. FEJEZET
Doakes ormester nyilvanvaloan elfelejtette, hogy engem kellene kovetnie, mert jo hat meterrel elottem ert oda a furgonhoz. Persze megvolt az a nagy elonye, hogy mindket laban cipot viselt, de azert nem kisebbitenem az erdemeit. A furgon egy koralikobol keszult fallal elkeritett, halvany narancsszinu haz elott allt a jardan. Az elso lokharito beleallt egy sarokkobe es ledontotte azt, a gepjarmu fara pedig az utca fele fordult, es jol lattuk rajta a „Valaszd az Eletet” rendszamtabla elenksargajat.
Mire utolertem Doakest, o mar kinyitotta az ajtot, es ekkor meghallottam a nyavogo hangot onnan bentrol. Ezuttal nem is tunt annyira kutya-szerunek, bar az is lehet, hogy csak mar kezdtem hozzaszokni. Kicsit magasabb hang volt, mint az elozo esetben, es egy kicsit erdesebb, inkabb eles horges, mint jodlizas, ennek ellenere tisztan azonosithato volt, hogy egy elohalottol ered.
Egy hattamla nelkuli kocsiuleshez kotottek, amelyet oldalra forditottak, igy vegigfutott a belso ter teljes hosszaban. A szemhejtalanitott szemek vadul, fel-le forogtak az uregukben, az ajaktalan, fogatlan szaj kerek O-t formazott, maga a test pedig ugy ficankolt, mint egy kisbaba, de karok es labak nelkul nem igazan tudott jelentos mertekben mozogni.
Doakes fole guggolt, es intenziv kifejezestelenseggel nezte az arc maradekat.
— Frank — szolalt meg, mire a dolog ranezett. A vonitas egy pillanatra abbamaradt, majd magasabb hangon folytatodott, uj kinnal telve, es mintha konyorgest lehetett volna belole kihallani.
— Felismeri? — kerdeztem.
Doakes bolintott.
— Frank Aubrey — valaszolta.
— Honnan tudja? — erdeklodtem. De most tenyleg, az ember azt hinne, hogy azt, aki ilyen allapotba kerult, borzaszto nehez lehet felismerni. Nem tudtam felfedezni rajta semmilyen megkulonbozteto jegyet a homlokrancain kivul.
Doakes tovabbra is ranezett, de felmordult, es a nyak fele intett a fejevel.
— Tetovalas. Frank az. — Meg egyet morgott, elorehajolt, es megpockolt egy kis papirdarabot, amelyet a padra ragasztottak. Odahajoltam, hogy rapillantsak: ugyanazokkal a kusza betukkel, amelyeket mar lattam korabban, Dr. Danco azt irta ra, BECSULET.
— Hivja ide a mentosoket — szolitott fel Doakes.
Odasiettem, ahol eppen a mentoauto hatso ajtajat csuktak be.
— Beferne meg egy ember? — kerdeztem. — Nem sok helyet foglalna el, de eros erzestelenitesre lenne szuksege.
— Milyen allapotban van? — kerdezett vissza a tuskes haju.
Ez nagyon helyenvalo kerdes volt olyasvalakitol, mint o, de az osszes lehetseges valasz, ami eszembe jutott, meglehetosen frivol volt, ugyhogy inkabb csak annyit mondtam: — Elkepzelheto, hogy maguknak is eroserzestelenitesre lesz szukseguk.
Ugy neztek ram, mintha azt gondoltak volna, hogy viccelek, es nem adozom kello tisztelettel a helyzet komolysaga elott. Majd egymasra neztek, es vallat vontak.
— Rendben, haver — mondta az idosebbik. — Szoritunk neki helyet. — A tuskes haju mentos megrazta a fejet, de megfordult, megint kinyitotta a mentoauto hatso ajtajat, es elkezdte kihuzni a hordagyat.
Mikozben Danco osszetort autoja fele gurultak, en felmasztam a mentoauto hatso reszebe, hogy megnezzem, hogy erzi magat Deb. Le volt hunyva a szeme es nagyon sapadt volt, de ugy tunt, most mar konnyebben veszi a levegot. Kinyitotta a fel szemet, es ram nezett.
— Nem mozog az auto — mondta.
— Dr. Danco osszetorte a furgonjat — tajekoztattam.
Megfeszult, es megprobalt felulni, mindket szemet tagra nyitva.
— Elkap-tatok?
— Nem, Debs. Csak az utasa van meg. Azt hiszem, epp le akarta szallitani, mert mar vegzett vele.
Korabban azt hittem, sapadt, de ebben a pillanatban szinte eltunt.
— Kyle — mondta.
— Nem — nyugtattam meg. — Doakes azt mondja, valami Frank.
— Biztos vagy benne?
— Meglehetosen biztos. Tetovalas van a nyakan. Nem Kyle az, hugi.
Deborah lehunyta a szemet, es visszasuppedt a priccsre, mint egy leeresztett leggomb.
— Hala istennek — sohajtotta.
— Remelem, nem banod, hogy osztozkodnod kell Frankkel a helyen.
Megrazta a fejet.
— Nem banom — mondta, majd ismet kinyitotta a szemet. — Dexter. Ne akadekoskodj Doakesszal. Segits neki megtalalni Kyle-t. Megkerhetlek erre?
Valoszinuleg mar dolgoztak benne a gyogyszerek, mert egy ujjamon meg tudtam volna szamolni azokat az alkalmakat, amikor ilyen panaszosan kert tolem barmit is.
— Rendben, Debs. Megteszem, ami tolem telik — valaszoltam, mire megint lehunyta a szemet.
— Koszonom — mondta.
Epp idoben ertem vissza a furgonhoz ahhoz, hogy lassam az idosebbik mentoorvost felegyenesedni ott, ahova lathatoan hanyni ment, majd a partnere fele fordulni, aki a jardaszegelyen ult magaban motyogva, mikozben Frank meg mindig adta ki magabol azokat a hangokat.
— Gyerunk, Michael — mondta az idosebbik ferfi. — Gyere, oreg haver.
Ugy tunt, Michael semmi hajlandosagot nem erez arra, hogy megmozduljon, leszamitva a folyamatos elore-hatra hintazast.
— O, Istenem. O, Jezusom. O, Istenem. — Arra a kovetkeztetesre jutottam, hogy valoszinuleg nincs szuksege arra, hogy batoritgassam, ugyhogy megkerultem a furgont, es odamentem a vezeto oldalan levo ajtohoz. Tarva-nyitva allt, es en beneztem.
Dr. Danco valoszinuleg nagyon sietett, mert hatrahagyott egy ranezesre meglehetosen draga scannert, azt a fajtat, amivel a rendorseg rajongoi es a hirvadaszok figyelik a veszhivasokat. Nagyon megnyugtatonak talaltam a tudatot, hogy Danco ennek segitsegevel kovetett bennunket, es nem a magikus hatalmara tamaszkodva.
Ezt leszamitva a furgon tiszta volt. Nem talaltam benne arulkodo gyufasdobozt, semmi papirfecnit egy cimmel vagy egy rafirkantott latin szoval a hatuljan. Semmit, ami barmit is elarult volna nekunk. Lehet, hogy lesz par ujjlenyomat, de mivel mar tudjuk, ki vezette az autot, ez nem tunt nagy segitsegnek.
Megfogtam a scannert, es a furgon vegehez setaltam. Doakes a nyitott hatso ajto mellett alldogalt, az idosebb mentos pedig vegre sikeresen talpra allitotta a tarsat. Odaadtam Doakesnak a scannert.
— Az elso ulesen volt — kozoltem vele. — Lehallgatott minket.
Doakes csak rapillantott, es a hatso ajton keresztul visszarakta a kocsiba.
Mivel nem ugy tunt, hogy csevegos kedveben van, megkerdeztem:
— Van valami otlete, hogy most mit tegyunk?
Ram nezett, es nem mondott semmit, en pedig varakozoan neztem vissza ra. Valoszinuleg addig igy
