Doakes ormester visszavitt a kapitanysagra. Furcsa es kellemetlen elmeny volt olyan kozel ulni hozza, es ugy talaltuk, nagyon keves mondanivalonk van egymasnak. Azon kaptam magam, hogy az arcelet tanulmanyozom a szemem sarkabol. Mi tortenhet ott mogotte? Hogy lehet az, aki szerintem, anelkul, hogy barmit is csinalna? Attol, hogy akadalyoztatva vagyok az egyik jatekos randevumban, osszecsikordultak a fogaim, de Doakesnak lathatoan nem voltak ilyen gondjai. Talan El Salvadorban kielte magat. Vajon mas erzes lehet a kormany hivatalos aldasaval csinalni? Vagy csak konnyebb, mert nem kell azon aggodni, hogy esetleg elkapnak?
Nem tudhattam, de elkepzelni sem tudtam, hogy megkerdezzem tole. Csak hogy megerositse ezt bennem, megallt egy piros lampanal, es ramnezett. Ugy tettem, mintha nem vennem eszre, egyenesen kibamultam a szelvedon, es amikor a lampa zoldre valtott, o is visszanezett elore.
Egyenesen a rendorsegi garazsba hajtottunk, es Doakes beultetett egy masik Ford Taurusba.
— Adj nekem tizenot percet — mondta a radio fele biccentve. — Negyedora mulva hivj fel. — Anelkul, hogy ezenkivul akar egy szot is szolt volna, visszault a sajat autojaba, es elhajtott.
Most, hogy magamra maradtam, elkezdtem az utolso par meglepetessel teli oramon toprengeni. Deborah korhazban, egy csapatban Doakesszal, es a — halalkozeli elmeny soran tamadt — felismeres Codyt illetoen. Persze az is lehet, hogy tevedek a fiuval kapcsolatban. Lehet, hogy van valami mas magyarazat is arra, ahogy az eltunt kutyara reagalt, amikor pedig olyan lelkesen dofte a keset a halba, az tokeletesen atlagos gyermeki kegyetlenseg is lehetett. De meglepo modon azon kaptam magam, hogy azt kivanom, barcsak ne tevednek. Szerettem volna, ha olyan ember lesz belole, mint en. Mint radobbentem, leginkabb azert, mert szerettem volna en nevelni, es kicsiny labait Harry Osvenyere igazitani.
Ez volt vajon az emberi szaporodasi kesztetes, egy oktalan, eroteljes vagy, hogy lemasoljam csodalatos, paratlan onmagamat, meg akkor is, ha a szoban forgo onmagam egy szornyeteg, akinek semmi joga ahhoz, hogy emberek kozott eljen? Ez mindenesetre megmagyarazna, hogy johetett letre az a rengeteg elmondhatatlanul ellenszenves kreten, akikkel nap mint nap talalkozom. Veluk ellentetben en viszont tisztaban voltam azzal, hogy a vilag sokkal boldogabb hely lenne nelkulem — en egyszeruen sokkal inkabb csak a sajat erzelmeimmel torodtem, mintsem azzal, mit szol hozzam a vilag. De most itt alltam, alig varva, hogy utodokat hozhassak letre, mint Drakula, amikor egy uj vampirt kreal, hogy mellette alljon a sotetsegben. Tudtam, hogy ez nem szep dolog — de milyenszorakoztato lenne!
Es mekkora egy okor voltam! A Rita kanapejan eltoltott idoszak tenyleg a szentimentalis pure ily reszketo kupacava valtoztatta volna egykor oly eroteljes intellektusomat? Hogy gondolhatok ilyen abszurd dolgokra? Miert nem azzal voltam inkabb elfoglalva, hogy kitalaljam, hogyan szokhetnek meg az eskuvom elol? Nem csoda, hogy nem tudtam kibujni Doakes mindenhol jelen levo megfigyelese alol — elhasznaltam az osszes agysejtemet, es most kiurult a tank.
Az oramra pillantottam. Tizennegy percet pazaroltam abszurd mentalis fecsegesekre. Korulbelul itt volt az ido: megfogtam a radiot, es Doakest hivtam.
— Doakes ormester, mi a ketto-nullaja?
Szunet, majd recseges.
— Uhh, hat azt inkabb nem mondanam meg most.
— Megismetelne, ormester?
— Egy gyanusitott nyomaban vagyok, es azt hiszem, ezt o akarta igy.
— Kirol van szo?
Szunet, mintha Doakes arra szamitott volna, hogy majd en csinalok mindent, es meg nem talalta volna ki, mit mondjon.
— Egy pasas meg katonakorombol. El Salvadorban fogsagba esett, es lehet, hogy azt hiszi, az en hibambol. — Szunet. — Veszelyes alak — tette meg hozza.
— Szuksege van erositesre?
— Meg nincs. Megprobalok tuljarni az eszen.
— Tiz-negy — valaszoltam boldogan, hogy vegre kimondhatom.
Meg parszor megismeteltuk nagyjabol az uzenetvaltast, hogy Dr. Danco biztosan meghallja, es mindig mondhattam, hogy „tiz-negy”. Amikor hajnali egykor elkoszontunk, kimerult voltam es rendkivul elegedett. Talan holnap sikerul valahogy a „vettem”-et is beleszonom a tarsalgasba, esetleg tovabbi szamkodokat. Vegre valami, aminek orulhetek.
Talaltam egy del fele indulo jarorkocsit, es meggyoztem a zsarut, aki vezette, hogy vigyen el Ritahoz. Labujjhegyen a kocsimhoz tipegtem, beszalltam, es hazamentem.
Amikor visszaertem a kis kuckomba, es meglattam, milyen rettenetes kupleraj van benne, eszembe jutott, hogy Debsnek itt kellene lennie, de most a korhazban van. Holnap meglatogatom. Addig is, emlekezetes, de rendkivul faraszto napom volt; egy sorozatvegtagborbely bekergetett egy toba, tuleltem egy autobalesetet, csak hogy kis hijan vizbe fulladjak, es ha ez mind nem lenne eleg, meg Doakes ormesterrel is kenytelen voltam osszehaverkodni. Szegeny kimerult Dexter. Nem csoda, hogy olyan faradt voltam. Bezuhantam az agyba, es rogton el is aludtam.
Masnap koran reggel Doakes mellem kormanyozta az autojat a kapitanysag parkolojaban. Egy nejlon sportzsakkal a kezeben szallt ki, amelyet a kocsim motorhaztetojere tett.
— Elhoztad a szennyesedet is? — erdeklodtem udvariasan. De kedves, konnyed vidamsagom megint nem volt ra hatassal.
— Ha a tervunk egyaltalan bevalik, vagy o kap el engem, vagy en kapom el ot — valaszolta. Kicipzarazta a taskat. — Ha en kapom el ot, vege. Ha o kapna el engem… — egy GPS-vevot vett elo, es a motorhaztetore tette. — Ha o kap el engem, te vagy az utolso eselyem — villantott ram par vakitofogat. — Gondolj csak arra, milyen jol erzem en ettol magam. — Elovett egy mobiltelefont, es a GPS-vevo melle rakta. — Ez az en eletbiztositasom.
Raneztem a ket kis targyra a motorhaztetomon. Nem tuntek kulonosebben veszelyesnek, de talan megdobhatok valakit az egyikkel, majd fejbe verhetem a masikkal.
— Semmi pancelokol? — kerdeztem.
— Arra nincs szuksegem — valaszolta. — Csak ezekre. — Ismet belenyult a sporttaskaba. — Es erre — huzott elo egy kis gyorsirojegyzettombot, ami az elso oldalanal volt nyitva. Ugy lattam, egy sor betu es szam van rajta, es egy olcso golyostoll kandikalt ki a spiralja mogul.
— A toll hatalmasabb, mint a kard — mondtam.
— Ez a toll biztosan — valaszolta. — A felso sor egy telefonszam. A masodik sor egy hozzaferesi jelszo.
— Mihez kell hozzafernem?
— Azt nem kell tudnod — mondta. — Csak hivd fel, usd be a jelszot, es add meg nekik a mobilszamomat. Ekkor megkapod a telefonom GPS-poziciojat. Te meg eljossz, es kiszabaditasz.
— Egyszerunek hangzik — mondtam, azon tunodve, hogy vajon tenyleg az-e.
— Meg te is meg tudod csinalni — valaszolta.
— Kivel fogok beszelni?
Doakes megrazta a fejet.
— Valaki jon nekem egy szivesseggel — valaszolta, majd elohuzott egy kezi rendorsegi adovevot a taskabol. — Es most jon a konnyu resze — mondta. A kezembe nyomta az adovevot, es visszault a kocsiba.
Most, hogy felreerthetetlenul odavetettuk Dr. Danco ele a csalit, a masodik lepes az volt, hogy egy bizonyos helyre csaljuk, egy bizonyos idopontban, es Vince Masuoka szerencses egybeeses kovetkezteben pont akkor tartott bulija tul tokeletes alkalmat szolgaltatott ahhoz, hogy figyelmen kivul hagyhassuk. A kovetkezo par oran keresztul a varosban kocsikaztunk kulon autoban, es ugyanazt az uzenetet ismetelgettuk kulonbozo formaban parszor, csak hogy biztosak lehessunk a dolgunkban. Csinaltunk egy listat azokrol a jarorokrol is, akik Doakes szerint valoszinuleg nem kefelik el a dolgot. En ezt viccnek vettem tole, de ugy tunt, a tobbi zsaru nem erti, mi ebben a humoros, es bar konkretan nem reszkettek egesz testukben, de meglehetosen izgatottan igyekeztek meggyozni Doakest arrol, hogy nem, tenyleg nem fogjak elkefelni. Nagyszeru volt olyan emberrel dolgozni, aki ilyen merteku lojalitast valt ki a kornyezetebol.
Kis csapatunk a nap hatralevo reszet azzal toltotte, hogy telenyomtuk a kommunikacios hullamokat az eljegyzesi bulimrol szolo csevegessel, kulonbozo embereket tajekoztattunk, hogy lehet eljutni Vince-hez, es
