— Hello — udvozoltem. — Kersz egy italt?
Ram fintorgott.
— Nem kell ital. Csak koszonni akartam. — Meg jobbanf intorgott. — Jezusom, hogy te milyen edes vagy — mondta. — Mindig is mondani akartam.
Hat, szegenyke nyilvanvaloan sokat ivott, de meg akkor is… Edes? En? Felteszem, a tul sok alkohol elhomalyosithatja az ember itelokepesseget, de ne mar — mi lehet edes olyasvalakin, aki sokkal szivesebben darabokra vagna az embert, mint hogy megrazna a kezet? Es egyebkent is, az egy, Rita, mar sokkal tobb volt nobol, mint amennyivel elboldogultam. Ha jol emlekszem, Camilla es en osszesen legfeljebb harom szot valtottunk egymassal. Korabban soha nem emlitette a feltetelezett edessegemet. Ugy tunt, kerul engem, szivesebben vorosodik el es nez masfele, mint hogy joreggelt kivanjon. Most pedig eppen hogy csak meg nem eroszakol. Mit jelentsen ez?
Mindenesetre nem volt idom, amit az emberi viselkedes rejtelyeire pazarolhattam volna.
— Nagyon szepen koszonom — mondtam, mikozben megprobaltam anelkul lehamozni magamrol Camillat, hogy ekozben komoly kart okoznek barmelyikunkben. A nyakam kore fonta a karjat, en meg-megprobaltam lefejteni, de ugy csungott rajtam, mint egy kullancs.
— Szerintem jot tenne neked egy kis friss levego, Camilla — jelentettem ki abban a remenyben, hogy felreerti a celzast, es kimegy hatra. Ehelyett csak meginkabb ram fonta magat, es az arcomhoz dorzsolte a sajatjat, mikozben ketsegbeesetten probaltam elhatralni elole.
— Innen fogok friss levegot szivni — mondta. Ajkait csokra csucsoritette, es addig nyomott hatrafele, amig meg nem botlottam egy szekben, es majdnem at is estem rajta.
— O, nem szeretnel esetleg leulni? — kerdeztem remenykedve.
— Nem — valaszolta, mikozben lefele huzott, az arca fele, legalabb a sulyanak ketszeresevel. — Dugni szeretnek — kozolte velem.
— Ja, ertem — dadogtam, legyozve a vegletes, sokkolo szembesitestol es annak abszurditasatol. Hat az osszes no megorult volna? Nem mintha a ferfiak jobbak lennenek. A buli korulottem ugy nezett ki, mintha Hieronymus Bosch festette volna, a kozeppontban Camillaval, aki a szokokut moge probalt berangatni, ahol ketsegkivul egy madarcsorrel rendelkezo banda vart, hogy segitsenek neki megbecsteleniteni engem. De eszembe jutott, hogy megvan a tokeletes mentsegem az ilyesmi elkerulesere. — Tudod, en most fogok meghazasodni. — Amilyen nehezemre esett beismerni, megerdemeltem, hogy cserebe jol jojjon idonkent.
— Basszurd — mondta Camilla. — Csodalatosan basszurd. — Hirtelen osszerogyott, es a karja lecsuszott a nyakambol. Alig sikerult elkapnom, es megakadalyoznom, hogy a foldre essen.
— Valoszinuleg igy van — kozoltem vele. — De mindenesetre nem art, ha most leulsz egy par percre. — Megprobaltam elhelyezni egy szekben, de olyan volt, mintha egy kes pengejere csorgatnek mezet, es szep lassan lecsuszott a padlora.
— Csodalatosan basszurd — ismetelte meg meg egyszer, es becsukta a szemet.
Mindig jo erzes, ha az embert kedvelik a kollegai, de ez a romantikus kiskozjatek perceket vett el tolem, en pedig nagyon szerettem volna kimenni, es talalkozni Doakes ormesterrel. Ugyhogy otthagytam Camillat, hogy edes alomba meruljon harmatosan szerelmes abrandjai kozepette, es megint az ajto fele indultam.
Es megint megakadalyoztak ebben, ezuttal a felkaromat ert eroteljes tamadassal. Maga Vince ragadta meg a bicepszemet es huzott el az ajtotol, vissza a szurrealizmusba.
— He! — jodlizta. — He, partiallat! Hova mesz?
— Azt hiszem, a kocsiban hagytam a kulcsom — valaszoltam, megprobalvan kiszabadulni a szoritasabol. De csak meg erosebben kapott utanam.
— Nem, nem, nem — huzott a szokokut fele. — Ez a te bulid, nem mesz sehova.
— Remek a buli, Vince — valaszoltam. — De tenyleg muszaj…
— Igyal — csapott bele egy poharat a szokokutba, majd nyomta az arcomba, lefrocskolve az ingemet. — Erre van szukseged. Banzai! — emelte fel a sajat poharat, majd ki is uritette. A jelenlevok nagy megkonnyebbulesere ettol heves kohogesben tort ki, es ahogy osszegornyedt es levego utan kezdett kapkodni, sikerult kiszabadulnom.
Eljutottam egeszen az ajtoig, es a kis feljaron is sikerult par lepest megtennem, amikor megjelent a bejaratban.
— He! — kialtott utanam. — Meg nem mehetsz haza, most jonnek a sztriptiztancosnok!
— Mindjart jovok — valaszoltam. — Csinalj nekem meg egy italt!
— Jo — felelte a mumosolyaval. — Hahh! Banzai! — Es egy vidam intessel visszatert a buliba. En megfordultam, hogy megkeressem Doakest.
Barhol is voltam, mindig pont az utca tuloldalan parkolt, olyan regota, hogy rogton eszre kellett volna vennem, de megsem sikerult. Amikor vegre megakadt a szemem a bordo Tauruson, rajottem, milyen okosan cselekedett. Egy nagy fa alatt allt meg, ami eltakarta elole az utcai lampak fenyet. Ez olyasmi volt, amit azok csinalnak, akik megprobalnak elrejtozni, de egyuttal Dr. Dancot is megnyugtathatta, hogy eszrevetlenul megtudja kozeliteni.
Az autohoz setaltam, es amint kozelebb ertem, lecsuszott az ablaka.
— Meg nincs itt — tajekoztatott Doakes.
— Be kellene jonnod egy italra — mondtam.
— Nem iszom.
— Nyilvanvaloan bulikra sem szoktal jarni, maskulonben tudnad, hogy ez olyasmi, amit nem lehet az autoban ulve csinalni az utca tuloldalan.
Doakes ormester nem mondott semmit, de az ablaka felcsuszott, majd kinyilt az ajtaja, es o kiszallt.
— Mit teszel, ha most idejon? — kerdezte.
— Bizom, hogy az elbuvolo modorom megment — valaszoltam. — Es most gyere be, amig vannak meg eszmeletuknel levo emberek odabent.
Egyutt setaltunk at az utca tuloldalara, nem eppen kezen fogva, de akkor is furcsanak tunt, a korulmenyeket tekintve. Amikor feluton jartunk, egy auto fordult be a sarkon, es jott felenk. El akartam futni, es bevetni magam a leander koze, es nagyon buszke voltam a jeghideg onuralmamra, hogy ehelyett egyszeruen csak rapillantottam a kozeledo autora. Lassan jott felenk, es Doakes ormesterrel mar az utca tuloldalan jartunk, amikor odaert.
Doakes odafordult, hogy megnezze maganak az autot, es en is igy tettem. Ot csalodott tinedzserarc nezett vissza rank. Az egyik a tobbiekhez fordult es mondott nekik valamit, mire azok elnevettek magukat. Az auto tovabbgurult.
— Inkabb menjunk be — szolaltam meg. — Veszelyesnek tuntek.
Doakes nem valaszolt. Nezte, ahogy az auto elkanyarodik az utca vegen, majd folytatta utjat Vince bejarati ajtajahoz. En kovettem, es epp idejeben utolertem ahhoz, hogy kinyithassam elotte az ajtot.
Csak par percet toltottem odakint, de az elesettek szama jelentosen megnott. A szokokut mellol ket zsaru mar kiterult a padlon, az egyik South Beach-i menekult pedig egy Tupperware edenybe hanyt eppen, amiben par perccel korabban meg gyumolcssalata volt. A zene hangosabban duborgott, mint valaha, es meghallottam, hogy Vince azt kiabalja a konyhaban, „Banzai!”, amihez tovabbi hangok szedett-vedett korusa is csatlakozott.
— Hagyj fel minden remennyel — mondtam Doakes ormesternek, o pedig valami olyasmit mormogott az orra alatt, hogy „beteg faszok”. Megcsovalta a fejet, es belepett.
Doakes nem ivott, es nem is tancolt. Talalt maganak egy sarkot, ahol nem hevertek ajult testek, es csak acsorgott ott, olyan benyomast keltve, mint egy akcios Kaszas egy egyetemi bulin. Azon toprengtem, segitsek-e neki, hogy raerezzen a dolog izere. Peldaul odakuldhetnem hozza Camilla Figget, hogy csabitsa el.
Neztem, ahogy a derek ormester a sarokban acsorog es nezelodik, es azon toprengtem, vajon mi jarhat a fejeben. Gyonyoru metafora volt:
Doakes neman, maganyosan egy sarokban, mialatt fektelenul tombol korulotte az emberi elet. Valoszinuleg meg az egyutterzes kis patakja is felbugyogott volna bennem, ha kepes lennek erzelmekre. Ugy tunt, az egesz dolog tokeletesen hidegen hagyja, meg akkor sem latszott rajta semmi, amikor a South Beach-i banda meztelenul szaladt el elotte. A tekintete a legkozelebbi monitorra vetodott, amin eppen valami allatokkal kapcsolatos meghokkento es eredeti kepek jelentek meg. Doakes erdeklodes es barmifajta erzelem nelkul figyelte; csak odapillantott, majd a pillantasa tovabbvandorolt a foldon fekvo rendorok fele, az asztal alatt kiterult Angelre, es Vince-re, aki eppen a vonatozok csapatat vezette ki a konyhabol. Ezt kovetoen a pillantasa rajtam allapodott meg az asztal mogott, es ram is ugyanolyan kifejezestelenul nezett. Atkelt a szoban, es megallt velem szemben.
