oregemberei szoktak lapozgatni. Minden kep szandekosan maszkolva volt, ugyhogy az ember latni nem lathatta, csak elkepzelhette a reszleteket.
Es o, igen; a kepek egy resze azoknak a profi modon korbevagott es szerkesztett valtozata volt, amelyeket MacGregor hajojan fedeztem fel. Ugyhogy bar a voros cowboy-csizmat konkretan nem talaltam meg, eleg bizonyitekra leltem ahhoz, hogy megfeleljek Harry torvenyeinek. Reikera listam elere vandorolt. Dalolo szivvel es mosolyra huzodo szajjal tertem nyugovora, boldog abrandozasba merulve arrol, amit Reiker es en holnap fogunk csinalni.
Masnap, szombat reggel, egy kicsit keson keltem, es elmentem futni egyet a kornyeken. Egy zuhany es egy kiados reggeli utan elindultam megvasarolni a szukseges dolgokat — egy bontatlan tekercs szigeteloszalagot, egy borotvaeles kest, csupa alapveto hasznalati targyat. Es mivel a Sotet Utas megfeszult es nyujtozkodott, hogy teljesen felebredjen, megalltam egy steak-etteremnel egy kesoi ebedre. Egy felkilos New York-szeletet ettem, termeszetesen jol atsutve, cseppet sem veresen. Ezutan meg egyszer elautokaztam Reiker haza elott, hogy napfenynel is megnezhessem a helyet. Maga Reiker a pazsitot nyirta. Lelassitottam, hogy megnezzem magamnak; es lam, egy regi edzocipot viselt, nem pedig voros cowboy-csizmat. Nem viselt inget, es azonfelul, hogy cingar volt, raadasul petyhudt es sapadt is. Nem baj: nagyon hamar kap majd egy kis szint a segitsegemmel.
Nagyon kielegito es produktiv napom volt, egy igazi Elozo Nap. Eppen csendben hatradoltem erenyes gondolatokba merulve a lakasomban, amikor megszolalt a telefon.
— Jo napot — vettem fel.
— Ide tudnal jonni? — kerdezte Deborah. — Van nemi befejeznivalonk.
— Mire gondolsz?
— Ne legyel mar bunko — valaszolta. — Gyere ide. — Es ezzel lerakta.
Ez tobb volt, mint idegesito. Eloszor is, nem emlekeztem semmifele befejeznivalora, masodszor is, nem voltam tudataban, hogy bunko lennek — szornyeteg, az termeszetesen vagyok, de altalanossagban egy nagyon kedves, jo modoru szornyeteg. Es erre jott meg az a mod, ahogy lerakta a telefont, mintha biztosra venne, hogy reszketve engedelmeskedem. Volt kepe hozza. Akar a hugom, akar nem, barmilyen erosek is az utesei, en senkitol nem reszketek.
De termeszetesen engedelmeskedtem. A rovid kis ut a Mutinyhez tovabb tartott a szokasosnal, szombat delutan leven, amikor a Grove utcai megtelnek celtalanul boklaszo emberekkel. Lassan vegiggurultam a tomegen, azt kivanva, hogy barcsak tovig nyomhatnam a gazt es beleronthatnek az andalgok csoportjaba. Deborah elvette a jokedvemet.
Az sem segitett, hogy amikor bekopogtam apartmanjuk ajtajan a Mutinyben, Deborah a szolgalatban- vagyok-krizishelyzetben arckifejezesevel nyitott ajtot, azzal, amitol leginkabb egy rosszindulatu halra emlekeztetett.
— Gyere be — szolitott fel.
— Igenis, gazdam — valaszoltam.
Chutsky a kanapen uldogelt. Meg mindig nem nezett ki brit gyarmatositonak — talan a hianyzo szemoldokei miatt —, de most legalabb olyannak tunt, mint aki eldontotte, hogy elni akar, ugyhogy Deborah ujjaepitesi tervei valoszinuleg jol haladtak. Egy femmanko volt a falnak tamasztva mellette, es kavet iszogatott. Egy talca teasutemeny volt az asztalon.
— He, haver — kialtott felem a csonkjaval integetve. — Fogj egy szeket.
Magamhoz vettem egy brit gyarmati stilusu szeket es par teasutemenyt, majd leultem. Chutsky ugy nezett ki, mint aki tiltakozni akar, de most komolyan, ez volt a legkevesebb, amit tehettek ertem. Vegul is atverekedtem magam a husevo aligatorok es egy tamado kedvu pava kozott, hogy megmentsem, most pedig felaldozom a szombatomat egy ki tudja mennyire rettenetes szivesseg kedveert. Egy egesz tortat erdemeltem volna.
— Hat jo — mondta Chutsky. — Ki kell talalnunk, hol rejtozhet Henker, meghozza gyorsan.
— Kicsoda? — kerdeztem vissza. — Ugy erted, Dr. Danco?
— Ez a neve, igen. Henker — valaszolta. — Martin Henker.
— Es meg akarjuk ot talalni? — hitetlenkedtem, mikozben elontott a baljoslatu felelem. Ugy ertem, miert neztek mindketten ram, es kit ertettek a tobbes szam alatt?
Chutsky felhorkantott, mintha azt hinne, viccelek, es ertette volna a poent.
— Igen, pontosan — valaszolta. — Szoval, mit gondolsz, haver, hol lehet?
— Ami azt illeti, nem allt szandekomban ezen gondolkozni — jelentettem ki.
— Dexter — szolt ram Deborah figyelmezteto hangsullyal.
Chutsky osszevonta a szemoldoket. Ez nagyon furcsara sikeredett, mivel nem volt szemoldoke.
— Hogy erted? — kerdezte.
— Ugy ertem, nem latom okat, hogy ennek miert kellene az en gondomnak lennie. Nem ertem, miert nekem, vagy akar nekunk kellene megtalalnunk ot. Megkapta, amit akart — nem lehet, hogy egyszeruen csak befejezi, es hazamegy?
— Viccel? — nezett Chutsky Deborahra, es ha lett volna szemoldoke, akkor biztos felvonta volna.
— Nem kedveli Doakest — magyarazta Deborah.
— Jo, azt ertem, de Doakes azert megiscsak a ti csapatotokba tartozik — mondta nekem Chutsky.
— Az enyembe biztosan nem — tiltakoztam.
Chutsky megcsovalta a fejet.
— Jo, ez a te bajod — mondta. — De akkor is meg kell talalnunk ezt a fickot. Van az egesz dolognak egy politikai vetulete is, ami osszeomlik, ha nem varrjuk be a pasast.
— Ertem — valaszoltam. — De ez miert az en bajom? — Es ez nagyon is logikus kerdesnek tunt szamomra, bar a reakciojabol itelve azt gondolhatta volna az ember, hogy bombat akarok dobni egy altalanos iskolara.
— Jezusom — mondta, es megjatszott tisztelettel megcsovalta a fejet. — Hat te aztan nem vagy semmi, baratom.
— Dexter — szolalt meg Deborah. — Nezz rank.
Rajuk neztem, a bepolyalt Debre es Chutskyra az ikercsonkjaival. Oszinten megvallva, nem tuntek tul harcra kesznek.
— Szuksegunk van a segitsegedre — mondta Deb.
— De hugi, most komolyan.
— Kerlek, Dexter — ostromolt, tudvan, hogy nagyon nehezemre esik nemet mondani, amikor ezt a szot hasznalja.
— Debs, ne mar — tiltakoztam. — Nektek egy akciohosre van szuksegetek, olyasvalakire, aki berugja az ajtot, es ket kezzel tuzelve ront be rajta. En csak egy kedves kis laborpatkany vagyok.
Deborah atkelt a szoban, es elottem allt meg par centivel.
— Tudom, mi vagy, Dexter — mondta lagyan. — Emlekszel? Es tudom, hogy meg tudod csinalni. — A vallamra tette a kezet, es meg inkabb lehalkitotta a hangjat, mar-mar suttogott. — Kyle-nak szuksege van erre, Dex. El kell kapnia Dancot. Vagy soha tobbe nem fogja ferfinak erezni magat. Ez fontos nekem. Dexter, kerlek.
Es mit is tehetne az ember a nehezfegyverzet ellen? Leszamitva azt, hogy osszeszedi minden joindulatat, es kecsesen meglobalja a feher zaszlot.
— Hat jo, Debs — valaszoltam.
A szabadsag olyan torekeny, illekony dolog, nem?
28. FEJEZET
Barmilyen kelletlenul is, de szavamat adtam, hogy segitek, ugyhogy szegeny Dolgos Dexter rogton lerohanta a problemat hatalmas agyanak minden lelemenyes ravaszsagaval. De az volt a szomoru igazsag, hogy az agyam lathatoan kikapcsolt allapotban volt eppen; barmilyen szorgosan taplaltam is bele az adatokat, semmi nem jott ki a masik vegen.
Persze lehet, hogy tobb uzemanyagra volt szuksegem ahhoz, hogy a leheto legmagasabb fokozaton uzemeljek, ugyhogy rabeszeltem Deboraht, hogy szerezzen meg egy kis teasutemenyt. Amig a szobaszerviznek telefonalt, Chutsky ram fokuszalta izzadt, nemileg mezesmazos mosolyat, es azt mondta:
