a csillagok fejlodeserol magyarazott a tobbieknek, tudni, hogy mestere a szakmajanak, egy ido utan Ellie novekvo csalodast erzett. Igyekezett lekuzdeni. Egyszer csak rajott: a foldonkivuliek hencegnek. Nem szep toluk. Jellemhibarol arulkodik.
Mikozben egy ujabb alagutba estek, ez most bovebb, de kanyargosabb volt az osszes eddiginel, Lunacsarszkij megkerdezte Edat, mit gondol, miert tettek a metroallomasokat ilyen szakadt csillagrendszerekbe. — Miert nem valamilyen magaban allo, fiatal, jo allapotu csillagra, amely korul nincs tormelek?
— Azert — felelte Eda —, persze, csak feltetelezem, ha mar kerdezted, szoval azert, mert az ilyen csillagok mind lakottak…
— Es nem akarjak, hogy a turistak zavarjak az ott lakokat — vagta ra epesen Sukhavati.
— Vagy eppen forditva — Eda elmosolyodott.
— De errol van szo, nem? Hogy valamilyen erkolcsi eloiras szerint a primitiv bolygok eletebe nem szabad beavatkozni. Tudjak, elofordulhat, hogy egyszer-masszor primitivek is hasznaljak a metrot…
— Es meglehetosen biztosak a primitivek felol — folytatta Ellie a gondolatmenetet —, de teljesen biztosak nem lehetnek. Vegul is a primitiv az primitiv. Ezert aztan csak az Isten hata mogotti helyekre kozlekedo szerelvenyekre hagyjak oket felszallni. Felettebb ovatos tarsasag, aki a metrot epitette. De akkor miert nem gyorsvonatot kuldtek ertunk, hanem holmi helyierdekut?
— Expressz-alagutat alighanem tul nehez epiteni — mondta Xi, akinek sokeves tapasztalata volt a foldmunkak teren. Ellie-nek eszebe jutott a mindossze otvenegy meter hosszu Honshu-Hokkaido-alagut, amire a Foldon oly buszkek.
A kanyarok az alagutban egyre elesebbek lettek. Ellie elobb a Thunderbirdre gondolt vagyakozva, aztan a gondolatait mindinkabb az foglalta le, nehogy rosszul legyen. Nem szabad, a dodekaedert nem lattak el hanyozacskokkal.
Az alagut hirtelen kiegyenesedett, szaguldottak, aztan egyszer csak csillagos eg tarult ki elottuk. Barmerre kapta a tekintetet, Ellie mindenfele csillagokat latott. Nem a szokasos modon, amikor par ezer, nagyjabol ismert, a Foldrol szabad szemmel is lathato csillag pettyezi az eget. Itt felfoghatatlanul sok ragyogott, szinte egymasba ertek, sarga, kek, voros, foleg voros fenyben szikraztak. Az egbolt kozeli napok vakito sugarzasaban szinte izzott. Ellie tisztan kivett egy hatalmas spiral-porfelhot, az egyre novekvo korong lathatoan epp befele szivodott egy elkepeszto nagysagu fekete lyukba. A lyukbol ugy villogtak elo a kitoresek, mint nyarejszakan a nozivatarok villamtuzijateka. Ha ez a Galaxis kozepe, marpedig Ellie ezt gyanitotta, akkor itt minden mero szinkrotronsugarzas. Nagyon remelte, hogy a foldonkivuliek nem tevesztettek szem elol, milyen serulekeny az emberi szervezet.
A dodek forgott, es Ellie bamulo szemei ele beuszott valami… valami hihetetlen, latomas, csoda. Meg fel sem tudtak fogni, mar el is ertek. A fel egboltot betoltotte. Mar felette repultek. A felszine tele volt kivilagitott nyilasokkal. Kapuk szazait, talan ezreit lattak, mindnek mas volt az alakja. Sokszogek, kerekek, elliptikusak, nemelyikbol nyulvanyok indultak ki, vagy egymashoz kepest eltolt kozeppontu korokben tagultak. Ellie radobbent, hogy dokkolokapukat Iat ezer meg ezer kikotohelyet, — volt koztuk alig nehany meteres atmeroju, de volt lathatoan tobb kilometeres is. Az egyik minden bizonnyal az olyan csillagkozi szerkezeteket fogadja, amilyen az ovek is. A nagy meretu lenyeket, bonyolult, hatalmas gepeiket az imponaloan oriasi kapuk nyelik el. Az olyan aprokat, mint mi, aprok. A vezerloelv demokratikus, semmi sem mutat kivetelezett civilizaciokra. A kapuk sokfelesegebol tarsadalmi megkulonboztetesekre a kulonfele civilizaciok kozott nemigen lehetett kovetkeztetni, de a lenyek es kulturak lelegzetelallito valtozatossagara igen. Hogy is mondtuk? — A Nagy Kozponti Allomas! — jutott Ellie eszebe.
A nepes Galaxis, a mindenfele buzgo elet es ertelem latomasa olyan boldogsaggal toltotte el, hogy ugy erezte, elsirja magat oromeben.
Egy sarga fennyel megvilagitott kapu fele kozeledtek. Ellie latta, hogy a nyilas a dodekahedron korvonalanak pontos lenyomata. Egy szomszedos dokkolonyilasra esett a tekintete, ott eppen befele hatolt valami, nagyjabol akkora, mint a dodek, a formaja meg, mint egy tengeri csillage. Jobbra meg balra kapta a szemet, le meg fol, amulva pasztazta a — feltehetoen — a tejutrendszer kellos kozepen levo, hatalmas Allomas szinte felfoghatatlan, domboru hatat. Micsoda megtiszteltetes az emberisegnek, hogy vegre meghivast kaphattunk ide! Remenykedhetunk. Van miben!
— Hat, ez nem Bridgeport.
Ellie szavai visszhangzottak a csendben. A dokkolas hangtalanul tortent.
A NAGY KOZPONTI ALLOMAS
Minden, ami letezik, muvi, mivel a termeszet Isten muve.
Az angyaloknak latszat-testre van szukseguk, nem maguk miatt, hanem miattunk.
Hatalmaban all az ordognek
Nekunk tetszetos kulsot oltenie.
A legzsilipet ugy terveztek, hogy egyszerre csak egy ember juthatott at rajta. Amikor felmerult az elsoseg kerdese — melyik nemzet kepviseltetheti magat elsokent egy masik csillag bolygojan — az Otok egyhangulag tiltakoztak az epites vezetoinel, es kozoltek veluk, hogy ez nem az a fajta kuldetes. Kovetkezetesen kerultek egymas kozt is ezt a temat.
A zsilipnek mind a belso, mind a kulso ajtaja egyszerre nyilt ki. Egyikuk sem adott ra utasitast. Vilagos, a Nagy Kozpontnak ez a resze mindenutt egyforman nyomaskiegyenlitett, es ellattak oxigennel is.
— Na, ki lep ki elsokent? — kerdezte Devi.
Ellie a videokameraval vart a sorara, de aztan meggondolta magat. Amikor az uj vilagba lep, a palmaag lesz a kezeben. Visszalepett erte, es ekkor elragadtatott rikkantast hallott, alighanem Vaygay hangja volt. Ellie kirohant a vakito napfenybe. A zsilip kulso kuszobet homok boritotta. Devi bokaig vizben allt, vidaman frocskolte Xit. Eda arcan szeles mosoly.
Tengerparton voltak. Lagy hullamok nyaldostak a fovenyt. A kek egbolton habfeher gomolyfelhocskek usztak lustan. Kicsit tavolabb a viztol palmafak alltak elszortan. Az egen hetagra sutott a nap. Egyetlen nap. Sarga nap. Pontosan, mint a mienk, gondolta Ellie. A levegoben alig erezheto illat aradt, szegfuszege talan, vagy faheje. Akar valahol a zanzibari tengerparton nyaralnanak.
Szoval 30 000 fenyevet utaztak, azert, hogy egy tengerparton napozzanak. Rosszabb is lehetne, gondolta. Szello rezzent, apro homoktolcser kavarodott fel elotte. Lehet, hogy ez az egesz a Fold gondos utanzata csupan, talan azoknak az adatoknak az alapjan, amelyeket evmilliokkal ezelott hozott egy rutinszeru felderito expedicio? Vagy ok oten esetleg csak azert tettek meg ezt a fantasztikus utazast, hogy bovitsek a tudasukat a leiro csillagaszat teren, utana pedig egyszeruen lepottyantottak oket a Fold egy roppant kellemes pontjan? Hatrafordult, a dodekaeder eltunt. Benne maradt a szupravezeto szuperkomputer es a hozzavalo konyvtarnyi irodalom meg jo nehany muszer is. De ezen nem soka toprengtek. Biztonsagban voltak, es ateltek egy olyan utazast, amirol ugyancsak lesz mit irni az otthoniaknak. Vaygay pillantasa a palmaagra esett, amit Ellie oly sok nehezseg aran cipelt ide, a palmafak honaba, es felnevetett.
— Vizet a tengerbe — jegyezte meg Devi.
De ez az o palmaaga, es ez egeszen mas. Lehet, hogy itt nem is ilyen fajtak nonek. Vagy az ittenieket egy nemtorodom kertesz nevelte. Ellie kibamult a tengerre. Kepzeleteben megjelent, mit lathattak a Foldon az elso gyarmatositok, vagy 400 millio eve. Akarhol is legyenek most — az Indiai-ocean egy szigeten vagy a Galaxis kozepen —, annyi bizonyos, hogy amit ok oten tettek, semmihez sem foghato. Sem a kezdemenyezes, sem az utazas celja nem az o kezukben volt, igaz. De atszeltek a csi1lagkozi ter oceanjat, es elkezdtek valamit, ami biztosan uj korszakot nyit az emberiseg torteneteben. Ellie nagyon buszke volt.
Xi lerugta a cipojet, es felgyurte a laban a formatlan, emblemakkal telehintett ejtoernyos kezeslabast,
